Ugye mindenki ismeri azt a mondást, hogy ’Szerelem első látásra’? No, az én kapcsolatom a Dark Souls első részével minden volt, csak épp szerelem nem, sőt, épp az ellenkezője történt. Lordran csendes, a maga módján idilli vidékével szemben a kettőnk viszonya eleinte nagyon is harsány volt, tele káromkodással, csapkodással, na meg persze a fejem felett keringő kérdőjelekkel, hogy tulajdonképpen mi is ez az egész. Leginkább ez utóbbinak tudható be minden más negatív élmény, mivel teljességgel vakon ugrottam bele a FromSoftware klasszikusába, mit sem sejtve arról, hogy egyáltalán nem valami mezei akció-RPG-vel van dolgom. Így aztán hiába vártam, hogy elérjek az első virágzó, NPC-kel teli városba, felvegyem a milliónyi mellékküldetést, hogy aztán halálos iramban lépjem a szinteket a tápjancsi titulusig vezető hosszú és rögös úton, mindez soha nem történt meg. A Dark Souls ehelyett csak szenvedést és halált adott, méghozzá jó sokat, a helyzeten pedig az sem sokat segített, hogy a hírhedten rosszul sikerült PC-s port került a kezeim közé, méghozzá a kötelező kelléknek minősülő DSfix nélkül, így aztán egérrel és billentyűzettel, körülbelül 20fps társaságában kezdtem meg kalandozásaimat ebben a halálra ítélt világban. Ilyen feltételek mellett talán meglepőnek tűnhet, hogy végül csak sikerült összemelegednem legújabb visszatekintőnk alanyával, sőt, igazából máig ez a kedvencem az egyre több tagot számláló soulslike felhozatalból. Ahogy azt már sokan hangoztatták: a nosztalgia bizony nagy úr.
Idővel ugyanis ráeszméltem, hogy merre van arccal előre, és bár a vaskos technikai problémák végig úgy szorongatták a kezemet, mintha nem lenne holnap, végül az irányításból és a képkockaszámból eredő frusztrációmat is ott tudtam hagyni az Undead Asylum egyik elfeledett bugyrában. „Mégis hogy voltál erre képes?” – kérdezhetnék azok, akiknek 60fps alatt már minden diavetítésnek számít. A válasz nem meglepő módon a hangulatban keresendő, a japán gárda ugyanis egy olyan világot teremtett Lordran képében, ami pillanatok alatt képes elvarázsolni a dark fantasy rajongók fejét, hogy aztán vissza se tudják azt rakni egészen a stáblistáig. A fakó színek, a távolban meredező magányos várak, a központi területként funkcionáló Firelink Shrine-ban felcsendülő szomorkás dallamok olyan egészet alkotnak, ami még akkor is maradásra bírja az egyszeri játékost, ha az már valósággal epekedik a színek és a vidámság után – az én esetemben legalábbis ez történt.
Undead Burgot és Undead Parish-t például még ennyi év elteltével is az egyik legjobb kezdő (kis csalással, mivel valójában a már említett Undead Asylumból indulunk) helyszínnek tartom, hiszen amellett, hogy – néhány elhalálozás kíséretében – szépen bemutatja a játék alapjait, remekül érzékelteti, hogy ez a világ bizony elveszett, az ódon falak között pedig már csak a halál és a pusztulás érzi igazán otthon magát. Kevés játék képes annyira megragadni az egyedüllét és a kiszolgáltatottság érzését, mint a Dark Souls (szerintem ez még a folytatásoknak sem jött össze ilyen szinten), és ezt akár pejoratív értelemben is vehetnénk, de pont, hogy ebben rejlik a program legfőbb vonzereje – na meg persze a semmihez sem hasonlítható sikerélményben, de erről majd néhány mondattal később. Talán az összes rajongó egyetért velem abban, hogy minden soulsborne címnek megvannak a maga pokolra kívánt helyszínei, jelen esetben a sokak számára máig rémálmokat okozó Blighttown (én mondjuk Lost Izalith-et, Tomb of Giants-t és Demon Ruins-t sem zártam a szívembe), mindent összevetve azonban úgy gondolom, hogy a Dark Souls kegyelmet nem ismerő vidékei rendelkeznek a legjobb atmoszférával. Soha nem fogom elfelejteni például a Darkroot Gardenben (és Basinben) való céltalan kóborlást, New Londo Ruins falakon átnyúló szellemeit, vagy épp Anor Londo csodaszép, ugyanakkor szörnyű titkot (és egy annál is szörnyűbb festményt) rejtő városát, ahol egyébként megtanultam, hogy egy cirka 20 méteres szakaszon való átkelés is lehet embert próbáló feladat – vélhetően mindenki tudja, hogy miről beszélek. A legnagyobb bravúrt azonban mégis ezen helyszínek egymásba csavarása-forgatása jelentette a számomra, sok esetben percekig nem tértem magamhoz egy-egy rövidítést és összekötést látva, egyszerűen mesteri pályatervezők dolgoztak a projekten. A hangulat tehát kipipálva, de ez önmagában véve csak nagyritkán elég az üdvösséghez, mi tehát a másik elem, ami miatt annyira beszippantott ez a csoda?
Értelemszerűen a játékmenet, amely mára ugyan széles körben ismert, akkoriban viszont a Dark Souls volt a második olyan alkotás, amely ezt a formulát alkalmazta – a Demon’s Souls pedig ugyebár a PlayStation 3 börtönében raboskodott, tehát elég sokan kimaradtak az élményből. Abból az élményből, amely egyszerre okoz földöntúli örömöt és instant agyvérzést, hiszen miről is híresek a soulslike játékok? Természetesen az elképesztően meredek nehézségi szintről, amely nem csupán ajánlja, hogy elsajátítsuk a különböző mechanikákat, de egyenesen el is várja azt, különben nem igazán jutunk A-ból B-be. Cikkünk alanyára pedig hatványozottan igaz ez az állítás, mivel itt még arra is a játék feléig kell várni, hogy egyáltalán megnyíljon a gyorsutazás, amely a Dark Souls 3 esetében például eleve adott. De a főellenfelekig való eljutás (avagy boss run) is sokkal nehezebb és körülményesebb, mint a későbbi érkezőkben, így aztán pláne rengeteg szenvedéssel járt legyűrnöm a szembenállókat – hiszen mint említettem, fogalmam sem volt, hogy ébenfába vágtam az életlen fejszémet. Elég sokáig tartott ráeszmélnem, hogy itt biza még a mezei élőhalottak mozgását is illik kiismerni a siker érdekében, de pont emiatt kedveltem meg végül annyira a programot (valamint magát a zsánert). Lényegében a folyamatos elhalálozások vezetnek rá arra, hogy mit kell máshogy csinálni, így tényleg a tanulás útján juthatunk egyre előrébb az úton, ennél jobb motiváció pedig nem is nagyon kell ahhoz, hogy a végsőkig küzdjön az ember. Legalábbis akkor még így voltam vele, mert manapság már annak is örülök, ha végig tudok pörgetni egy játékot – a Lies of P-ben például semeddig sem jutottam volna, ha nem lehet idézni a főellenfelek előtt, míg anno a Dark Soulsban az 50. alkalommal is eltökélten néztem szembe mondjuk Quelaaggel vagy az Ornstein-Smough párossal.
Hiába na, változnak az idők, és vele együtt az idegrendszer. Egyvalami azonban biztos: az én szememben még mindig a Dark Souls a műfaj legjobb képviselője, dacára annak, hogy néhány helyen azért már eléggé belemart az idő vasfoga. Az utánozhatatlan hangulat, a felfedezés öröme, a különböző karakterosztályok próbálgatása, na meg persze a kínkeservesen megszerzett győzelem esetén beköszönő eufória azonban örök, így a kissé recés élek ellenére sem tudnám más kobakra helyezni azt a bizonyos koronát. Lassan neki is kellene esni újra, szóval elkezdek serényen imádkozni egy jó kis leárazásért, mert a remaster kiadás (a cikkben található képek egyébként abból származnak) valamilyen oknál fogva máig kimaradt az életemből.
A rovat korábbi darabjait IDE kattintva tudjátok elérni!
