Ha az ember a Call of Duty-széria kampányaira gondol, akkor nem a nyílt terek és az ezernyi tennivaló jut az eszébe, épp ellenkezőleg: a világ talán legmegosztóbb szórakoztatóipari terméke rendre lendületes, filmszerű jelenetekkel tűzdelt és nem utolsó sorban rövid sztorikat kínált – pláne azok után, hogy végérvényesen a többjátékos módra terelődött a fókusz. Ez változott meg kissé a tavalyi felvonás, a minden szempontból csalódást keltő Modern Warfare 3-mal, a Sledgehammer Games lövöldéjében ugyanis az Open Combat Missions nevű mókával igyekezték feldobni a kampányt, ami annyit tesz, hogy egy csőben haladás helyett szabad kezet kaptunk a küldetés teljesítését illetően. Papíron mindez jól hangzott, a gyakorlatban viszont egy unalmas és lelketlen fércmunka lett az egész, éppen ezért volt meglepő, amikor az Insider Games oldala megírta, hogy a jövőben érkező fejezetek egyjátékos szegmensei is hasonló elv mentén készülhetnek – csak persze sokkal jobb kivitelezésben.
Hivatalos megerősítésig persze még ne kezdjük el kongatni a vészharangot, viszont ha igaznak bizonyulnak a portál állításai, akkor valóban paradigmaváltás elé néz az Activision felügyelete alatt készülő franchise – a kérdés csak az, hogy mennyire lesz ez jó azok számára, akik pont a gyors és izgalmas mivoltuk miatt kedvelik a Call of Duty sztorikat. Ezt a tábort erősítem én is, mert bár a legutóbbi felvonások már kimaradtak (várom is őket a Game Pass kínálatába!), a 2011-es Modern Warfare 3-ig mindegyiket kipörgettem, és felettébb élveztem is őket – pláne az első Black Ops-ot. Sokan ugyan a második résztől számítják a széria diadalmenetét, számomra viszont már a 2003. október 29-én debütált „nagypapa” is rengeteg felejthetetlen pillanatot okozott.
Főként azért, mert az én életemből teljességgel kimaradt az egy évvel korábban megjelent Medal of Honor: Allied Assault (tudom, szégyelljem magam), így az Infinity Ward lövöldéje volt az, ami megismertetett a második világháború interaktív borzalmaival. Nem is akárhogy, mert bár eléggé megkoptak az emlékeim a játékkal kapcsolatban, arra máig tisztán emlékszem, amikor a legelső pálya csendes, mondhatni idilli kezdését követően pillanatok alatt elszabadult a pokol, én pedig azt sem tudtam, merre van arccal előre. Lényegében másodperceken belül sikerült elvesznem a lövedékek vad forgatagában, amiben nemcsak az játszott közre, hogy ilyen jellegű intenzitást még a Halo: Combat Evolved során sem tapasztaltam, de az is, hogy akkoriban rendkívül tapasztalatlan voltam az FPS-ek (meg úgy en bloc a videójátékok) terén, szóval kellett egy kis idő, mire tudatosult bennem, mit is kell csinálni. Szintén kikerekedett a szemem, amikor azt kérte tőlem a játék, hogy a jobb klikk megnyomásával emeljem a szememhez a célzótüskét, mert hát két évtizede még a csípőből tüzelés volt a megszokott az FPS-ek körében – és ez igazából a Call of Duty megjelenése után sem változott meg azonnal, elég csak a 2004-es felhozatalra (Far Cry, Doom 3, Half-Life 2) gondolni. Ma már lényegében szériatartozék a fegyver vállhoz emelése, de 21 évvel ezelőtt maga volt a csoda, hogy nem csupán a hagyományos célkereszt segítségével oszthattuk a fejeseket. Ahogy a hozzánk csapódó társak sem számítottak mindennapi jelenségnek, pláne, hogy sok esetben nem csak biodíszletként funkcionáltak, hanem hozzá is tettek a csatához – a meló túlnyomó részét persze így is nekünk kellett elintézni, ez pedig azóta sem változott.
Én személy szerint az amerikai, a brit és a szovjet kampányt is kedveltem, de az újdonság varázsa miatt leginkább az első néhány pálya hagyott bennem mély nyomot – zömében a szerencsétlenkedéseimnek és az elakadásaimnak hála, még szerencse, hogy ebben a felvonásban bármikor szabadon lehetett menteni. Szintén tetszettek azok a küldetések is, amelyekben kisebb léptékű volt a káosz, mivel az egyik kedvenc belső nézetű lövöldémet, a Return to Castle Wolfensteint juttatták eszembe, csak épp múmiák, zombik és egyéb borzalmak nélkül. Akkoriban pedig még az sem volt szokatlan, hogy egy életerő csík jelezte, mennyi találatot tudunk bekapni, mielőtt a túlvilág csataterére kerülnénk, hiszen a fedezékben gyógyulás ugyebár a Call of Duty 2 és a Halo 2 környékén kezdett csak igazán elterjedtté válni a zsáneren belül. Az id Tech 3 (avagy a Quake 3 engine) pedig szépen tette a dolgát, nekem legalábbis máig egy remekül festő játékként él a fejemben cikkünk alanya – bár tény, hogy a rá két évre érkező folytatás elég nagy előrelépés volt prezentáció terén (is). Valamilyen oknál fogva pedig hosszabbnak is érződött a kampány, mint mondjuk a Modern Warfare, vagy a World at War esetében, bár ez szintén annak tudható be, hogy számos alkalommal kellett nekifutnom egy-egy húzósabb szakasznak (a járműből lövöldözős részeket például kimondottan nehezen viselte a szervezetem).
Már csak azért is nagy becsben tartom a Call of Duty legelső részét, mert elég komolyan közrejátszott abban, hogy az FPS legyen az egyik kedvenc videójátékos műfajom az RPG-k mellett (azt a szerelmet egyébként a Star Wars: Knights of the Old Republic hozta az életembe). Sok szempontból ugyan kifejezetten archaikusnak hat a franchise későbbi felvonásaihoz képest, de mivel eleve jobban szeretem a régebbi címeket, így ez egyáltalán nem probléma az én esetemben, akár még egy remaster kiadást is szívesen látnék belőle – persze erre nem sok esély van. A multiplayert, valamit a United Offensive nevű kiegészítőt ugyan sosem próbáltam, de még ezek hiányában is örülök, hogy ott voltam 3000 évvel ezelőtt a kezdet kezdetén (bár néhány hónapot azért késtem vele), annak meg pláne, hogy soha nem sikerült igazán ráfüggnöm a szériára – a pénztárcám is köszönetet mondott már ezért néhányszor.
