[Sorozatkritika] Vaják: A vér eredete

Bevallom őszintén, mielőtt elindítottam volna a sorozat első részét, gyorsan megnéztem IMDb-n, hogy mit is gondolnak róla a nézők, a karcsú pontszám láttán pedig egyáltalán nem lepődtem meg. A kérdés innentől már csak az volt, hogy vajon a rajongók utálatát (akár Henry Cavill távozása, akár Sapkowski univerzumának „PC-sítése” miatt) tükrözi-e az értékelés, vagy objektív szemmel nézve is csak ennyit tud a Vaják: A vér eredete. Sajnos relatíve hamar világossá vált, hogy az utóbbi – persze ettől függetlenül még biztosra vehető, hogy masszív review bombing áldozata is lett a sorozat.

A kép forrása: IMDb

Pedig a nyitány – vizualitását tekintve legalábbis – egészen ígéretes, ahogy Kökörcsin (Joey Batey) jelenléte is jó ómen, más kérdés, hogy a keretes szerkezet nélkül is működőképes lett volna a cselekmény. Már a lehetőségekhez mérten persze, az írók ugyanis nem igazán erőltették meg magukat sem a világ ábrázolása, sem pedig a párbeszédek szempontjából. Az már az előzetesek során kiderült, hogy A vér eredete 1200 évvel Geralt históriája előtt játszódik, és a tündék aranykorát mutatja be – bár nem igazán lehet aranykornak nevezni egy olyan világot, amit vagy ezer éve háború sújt. A békére való törekvés ugyanakkor adott, más kérdés, hogy az uralkodó ehhez érdekházasságba kényszerítené saját testvérét, akinek ez olyannyira nem tetszik, hogy egy tollvonással (értsd: gyilkossággal) elintézi nem csupán bátyját, de a tünde klánok vezetőinek nagy részét is. Mentségére legyen mondva, hogy a régi dogmák leszámolásával ő valóban jólétet akar a népének, a bökkenő csupán annyi, hogy ezt új világok meghódításával kívánja elérni. Ezekbe a világokba pedig a Monolitok révén immáron szabad az átjárás – ám azokat csak a puccsban segédkező mágus, az átjáróknak köszönhetően egy méretes „háziállattal” is rendelkező Balor (Lenny Henry) tudja használni. Neki viszont egészen más tervei vannak…

A kép forrása: Digital Spy

A frissen koronázott császárné, Merwyn (Mirren Mack) tettei hozzák végül össze a történet hőseit is, az eleinte kettő, végül pedig hét főt számláló csapat ugyanis elhatározza, hogy véget vet az uralkodásának – a klánvezéreket szó szerint elporlasztó hatalmas szörnyeteggel együtt. Ebből a felállásból akár egy egészen jó bosszúsztorit is ki lehetett volna hozni, ehhez azonban sem az epizódok száma, sem pedig az írói kompetencia nem bizonyult elegendőnek. Mindössze négy rész alatt felvázolni egy teljesen új világképet ugyanis még az ismerős alapok ellenére is lehetetlen, a karakterépítésről már nem is beszélve. Éppen emiatt a széria végig borzasztóan csapongó, ide-oda ugrál az egyes szereplők között, miközben tankönyvekbe illő módon próbálja elmagyarázni a Kontinens történelmét és a Monolitok működését. Bár még mindig jobban sikerültek az ilyen leíró részek, mint a tényleges dialógusok, melyek kivétel nélkül csapnivalók.

A kép forrása: The Cinemaholic

Szinte minden párbeszéd során erőltetik a káromkodást és a viccesnek szánt egysorosokat, ezek pedig csak még antipatikusabbá teszik a főszereplőket, amin az sem segít, hogy a színészek zöme nincs a helyzet magaslatán – a zseniális Michelle Yeoh-nak kár volt egy ilyen sorozatra pazarolnia a tehetségét. Mindezek fejébe borzasztóan inkonzisztens is tud lenni a forgatókönyv. Az egyik jelenet során például elmondja a narrátor (igen, az is van, szintén feleslegesen), hogy ebben az időben még nem voltak szörnyek és emberek a Kontinensen, majd szinte szó szerint öt perccel később már úgy beszél az utca népe a Xin’trea városában tanyázó monstrumról, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Emellett gond nélkül szövődnek szerelmek úgy, hogy egyáltalán nincs megágyazva a románcnak, és egyes szereplők naivitása is képes olyan mértéket ölteni, hogy az maga a logikátlanság definíciója. A kompánia (szó szerint) 1-2 tagja azért tartogat pár kellemes percet, de összességében minden egyes alkalom, amikor a szereplők megszólalnak, arcpirítóan rossz.

A kép forrása: CNN

Szerencsére a harci koreográfiák nagyrésze egészen jól sikeredett (már a sorozat többi részéhez viszonyítva), nem kapkodtak a vágással, kellő mennyiségű a vér, és a kosztümök/páncélok sem keltik azt az olcsó hatást, mint amit az anyasorozat első évadjában láthattunk – bár sok, nagyobb összegből készült produkcióhoz képest azért még így is eléggé vérszegény az összkép. A zenék sem rosszak, kicsit ugyan sok az ismétlődő taktus, és a sorozat főszereplőjének tekinthető Éile (Sophia Brown) dalai sem olyan fülbemászók, mint Kökörcsin nótái, de összességében jó a hangszerelés, és teremtenek némi hangulatot. Ami azért is fontos, mert ránézésre egyébként egyáltalán nem érződik, hogy Andrzej Sapkowski univerzumában járnánk, és nem csupán a joggal kritizált multikulturalizmus miatt. Nehéz ezt leírni, de az alkotók egy tucat-fantasy szintjére redukálták az író morális kérdésekkel teli, szürke világát – néha ugyan megvillannak olyan témakörök, mint a rasszizmus vagy az elnyomás, de annyira érintőlegesen vannak ezek jelen, hogy ennyi erővel ki is hagyhatták volna őket. A spórolás is lépten-nyomon tetten érhető, sok helyszín borzasztóan sterilnek hat, a zöld háttér épphogy csak nem köszön ránk egyes snitteken, a másik világból származó rém pedig úgy fest a Sárkányok háza tűzokádói után, mintha egy Asylum produkcióból lépett volna elő.

A kép forrása: Vulture

A legnagyobb gond viszont, hogy a széria nem tud eleget tenni a saját premisszájának. A címből adódóan ugyanis joggal várná el a néző, hogy a cselekmény az első vaják megalkotására koncentráljon, ehhez képest teljesen ad hoc jelleggel dobják be az alkotók a „teremtsünk szörnyet a szörnyek ellen” koncepciót, a kivitelezés pedig ennek fényében rendkívül összecsapott. A Füvek Próbájának ábrázolása ugyan kellően naturalista, de ez abból a szempontból semmit nem javít a helyzeten, hogy szinte teljesen légből kapott a teremtés folyamata, a köré szőtt melodrámáról már nem is beszélve. Lényegében az sem derül ki, hogy a sikertelen kísérletet követően miért döntöttek végül a további szörnyvadászok teremtésében, így aligha felel meg a címének A vér eredete. Ha pedig mindez nem lenne elég, még a Kontinens történetének talán legmeghatározóbb momentumát, a Szférák Együttállását is képesek voltak a készítők egy körülbelül 20 másodperces jelenetsorban letudni – bár mire idáig elér a néző, már valószínűleg nem lepődik meg ezen.

A kép forrása: Rock Paper Shotgun

Kimondottan csalódott vagyok a sorozat miatt. És nem azért, mert olyan sokat vártam tőle, hiszen az már a promóciós anyagokon is látszott, hogy nem fogja megváltani a világot. Viszont míg a Vaják minden hibájával és hiányosságával együtt is tud szórakoztató és érdekes lenni, addig a spinoffnak egyik sem jött össze. A karakterek között nincs semmi kémia, a látvány és a színészi játék az esetek többségében csapnivaló, a történet pedig ezerszer ellőtt klisékből építkezik – ráadásul még csak meg sem próbálja kibővíteni az alapmű világát. Szomorú, hogy a Netflixnél újfent nagyobb prioritást élvezett az ilyen-olyan csoportok reprezentálása, mint egy koherens (vagy legalább értelmes) cselekmény megalkotása, és még az olyan lényeges karakterek szerepeltetését is képesek voltak elbagatellizálni, mint például Avallac’h, Eredin vagy Ithlinne. Fogalmam sincs, hogy miképp mehetett át a minőségi szűrőn ez az ezer sebből vérző katyvasz, mindenesetre, ha az anyasorozat harmadik évada is hasonló szintet képvisel majd, akkor egyáltalán nem csodálom, hogy Cavill nem kért többet a dologból.