Élő példa vagyok arra, hogy a Star Wars és a Star Trek megfér egymás mellett, hiszen mindkét franchise-nak nagy rajongója vagyok. Sőt, a Treknek előbb lettem a fanja, mert a Star Wars csak 1999-ben, a Baljós árnyakkal szippantott be – noha mindkét szériát 4-5 éves korom óta ismerem.
A Star Trek esetében sokáig a kedvencem az eredeti, Kirk-féle sorozat volt, majd a ’90-es évek derekán végre hozzánk is eljutott az Új nemzedék a rég megboldogult TV3-ra. Amit sose sikerült megszeretnem. A legtöbb epizódot unalmasnak találtam, az Enterprise-D legénysége pedig inkább irritált. Főleg Picard kapitány. A mozifilmekkel már jobban elvoltam, de ott is inkább csak a Kapcsolatfelvétel és az Űrlázadás jött be. A Nemzedékekről minden hibája mellett legalább annyi rossz elmondható, hogy egy középszerű dupla Új nemzedék-epizódnak is gyenge. És tankönyvbeillő módon cseszték el Kirk kapitány megölését. A Nemezis pedig, ami az egész éra búcsúdala lett volna, tök jól működne egy bűnös élvezetként olykor megtekinthető, B kategóriás akció-sci-fiként.
Mindezek tükrében a Star Trek: Picard csak egy okból érdekelt: a Nemesis óta ez az első olyan Star Trek, amely végre továbbviszi az univerzumot, nem Kirk és az őt megelőző érát igyekezett bővíteni. Plusz kíváncsian vártam, hogyan fűzik bele a sztoriba a Romulus pusztulását, ami ugye a 2009-ben bemutatott Star Trek történetének kiindulópontja, és az alternatív valóság létrejöttének oka volt.
A cikk spoilereket tartalmaz, így, ha még nem láttad a sorozatot, nem tanácsos tovább olvasnod!
Star Trek: Sötétségben
Az első évad szerintem ígéretesen kezdett. Már az bejött, hogy a 2009-es filmben kijelentett baromságot, amely szerint a Romulust elpusztító szupernóva az egész Tejútrendszert fenyegette, retkonolták. Immár csak a Romulus napja lett szupernóva, ami csupán azt a naprendszert, nem az egész galaxist fenyegette. A sorozat első pár része azt is világossá tette, mit értett Nero azon, hogy a Föderáció nem tett semmit. Ezeknek hála a 11. film egyes aspektusai lettek érthetőbbek.
Szintén tetszett a Föderációban csalódott, megtört Picard, aki sokkal érdekesebbnek tűnt, mint korábban bármikor. És mindez számomra érthető volt. Nem csoda, hogy a Föderáció és a Csillagflotta kifordult magából a borg támadások és a Domínium háború után, ahogy az sem, hogy Picard magába roskadt az őt ért megannyi csapás következtében. Már a Wolf 359-et sem szabadott volna két rész alatt átvészelnie, hiszen nemcsak asszimilálta a borg, de ezzel 11 ezer csillagflotta tiszt haláláért lett felelős. És azóta meghalt a testvére és az unokaöccse, elvesztette az Enterprise-D-t, meghalt a barátja, Data, és még a romulanokat sem sikerült megmentenie, amiért feladta az Enterprise-E-t, azaz a kapitányi posztot, ezzel az életét. Más ember ennek a tizedétől is összeroppant volna.
Örültem Hetes visszatértének is, akit a Voyager legérdekesebb karakterének tartok, és külön örültem, hogy őt szintén nem a várt helyzetbe helyezték. Mindezeken túl Data tudatának végső búcsúja megint csak elnyerte a tetszésemet, mivel az ő halála nem sokkal sikerült jobban a Nemezisben, mint Kirké a Nemzedékekben. Szóval jó volt látni, hogy legalább a tudata kapott egy rendes búcsút. Pontosabban tudatának másolat, mert ettől még az eredeti Data felrobbant a Scimitarral.
Az első évad végül számomra három banánhéjon csúszott el. Az első, hogy az új szereplők érdektelenre sikerültek. A legnagyobb melléfogás az űr-elf, Elnor volt, akinek még a neve is a tünde nyelvből származik, hiszen a készítők az „él” és a „nor” szavakból rakták össze, ami kis művészi szabadsággal annyit tesz: star trek. Szegény fickóval abszolút nem tudtak mit kezdeni. Ám Juratit, Raffi-t, Soji Ashát és Riost sem sikerült megkedvelnem, sőt az önsajnálatba merült és drogfüggő Raffi és a totál semmilyen Jurati kifejezetten irritált.
A másik banánhéj az volt, hogy a Picard első évada végül teljesen ugyanoda futott ki, ahová egy évvel korábban a Discovery második szezonja. Jönnek a gonosz mesterséges lények és elpusztítanak minden életet. Komolyan el kellett ugyanazt játszani kétszer?
A harmadik banánhéj pedig az a mérhetetlen sötét hangulat és pesszimizmus volt, ami körüllengte az egész évadot. Elpusztult az Utopia Planitia, a Romulan Csillagbirodalomból egy szedett-vedett állam lett, a Csillagflotta vezetője elküldi a búsba Picard admirálist, és minden visszatérőnek vagy pocsékul alakult az élete, vagy pont az évad közben halt meg. Hetes elvesztette Itchebet, Riker és Deanna a fiúkat, Picard az életét is elunta, menet közben meg kinyírták Hugh-t és Maddoxot – mondjuk utóbbi csak egy egyepizódos karakter volt az Új nemzedékből, úgyhogy azért ő sok vizet nem zavart. Szóval mindenkinek pocsékul alakult az élete, és a remény halvány jele sem volt sehol. Ilyen mély pesszimizmusba még az Enterprise harmadik évada és a Deep Space Nine háborús szakasza sem süllyedt, pedig azokban az epizódokban is akadt egy-két „mindjárt felvágom az ereimet” momentum.
Mindezeknek hála az első szezon végén azt gondoltam, hogy egyszer meg lehetett nézni, volt jó pár elem, ami tetszett is benne, de összességében köszönöm, ennyi elég volt a Picardból, maradok inkább a Discovery-nél. Hű, de rosszul döntöttem.
Véget nem érő tárgyalás
A második évadot már nem is követtem „élőben”, megvártam, amíg befejezik, aztán jó pár hét, de talán hónapok is elteltek, mire megnéztem, darálva. Akkor mondjuk, letudtam két éjszaka alatt, szóval nem mondhatom, hogy nem tetszett. Sőt, egy fokkal jobbnak tartom, mint az előző szezont. A hangvétel sokkal vidámabbá vált, Raffi és Hetes párosa kifejezetten sok humort hozott be a sztoriba. Rios sem annyiból állt már, hogy szivarozik és az önhittség legtaszítóbb módján ezer hologrammal tölti fel a hajóját. Jurati mondjuk, továbbra is egy sótlan, érdektelen karakter maradt, de a végén a fúziója a borg királynővel legalább adott egy kis érdekes adalékot.
Ebben az évadban Q és Picard kapcsolatának, illetve a kapitány ősének a sztorija volt a legjobb. John de Lancie zsigerből hozza Q-t, és Sir Patrick Stewarddal továbbra is remek párost alkotnak. Az évad további erénye volt, hogy visszatért Whoopi Goldberg, mint Guinan, és végre egyenhajók helyett változatos föderációs flottát láthattunk – amik egy részét a Star Trek Online-ból emeltek át, kedves gesztusként (és persze ezzel megspórolták a hajótervezés költségeit). A csillaghajók közül is kiemelkedett a USS Stargazer, ami nagyszerű lett, remekül illeszkedett az új érába, miközben megidézte az eredeti Stargazert az Új nemzedékből.
Ám sajnos ez az évad sem győzött meg, hiába szórakoztam rajta sokkal jobban. Egyrészt, mivel a nagyja a múltban, a XXI. század elején játszódott, kevésbé érződött rajta, hogy ez Star Trek lenne. Másrészt, még az első évadnál is erőltetettebbnek éreztem a borg behozatalát a sztoriba, noha az azóta sajnos elhunyt Annie Wersching szerintem a legjobb királynőt prezentálta. Legalábbis számomra fenyegetőbb volt, mint Alice Krige (Kapcsolatfelvétel, Voyager) és Susanna Thompson (Voyager). Ugyanígy erőltetettnek éreztem, hogy csupán azért, mert Brent Spinert és Isa Briones mindenképpen bele kellett gyömöszölni ebbe a sztoriba, kreáltak még két Soongot. Az, hogy minden férfi Soong Data arcát viseli, még csak-csak, nagyon elnézően magyarázható. De miért kell Kore-nak is a 300 évvel később random mód létrehozott Sojira hasonlítania?
A másik dolog, ami pedig egyáltalán nem tetszett, sőt a Picard három évadának legbénább húzásának tartok (vetekszik a Discovery „egy hisztis gyerek leverte az égről az univerzum összes hajóját” ötletével), hogy a legvégén a semmiből megjelent egy szupersugárzás, vagy mi a fene, ami mit ad isten, az egész kvadráns pusztulásával fenyegetett. Ezen a ponton már úgy voltam, hogy az új Star Trekek készítői igazán leszokhatnának arról, hogy minden évadban van egy fenyegetés, ami eltörölheti az egész téri-idő kontinuumot, vagy szerencsés esetben csak a mi galaxisunkat. Ennek az „itt a világvége” elemnek hála az évad után parkolópályára tettem a Star Treket, mert egyszerűen már nem érdekelt.
A második évad tehát hiába tetszett jobban, mint az első, az, hogy teli volt időhúzásokkal, felesleges és erőltetett sztoriszálakkal és karakterekkel, na meg a legvége nemcsak unalmas, de totál értelmetlen is volt, majdhogynem kinyírta számomra a Star Treket, pedig a Discovery első két évadánál még lelkes voltam.
A régi új nemzedék
Három dolog rántott csak vissza. Egyrészt, a Lower Decks, ami tartotta a bennem lakozó rajongóban a lelket, mint az egyetlen Trek-sorozat, ami nem akar a Star Wars babérjaira törve űropera lenni. A másik, hogy a Picard harmadik évadának előzetesei kecsegtetőek voltak. És mindezeken túl még azok is azt mondták, hogy a Különös új világok jól sikerült, akik viszolyogtak mindegyik új Trektől. Szóval ez év elején pótoltam Pike kapitány kalandjait, majd a Prodigy című animációs sorozatot is, amikben nem kellett csalódnom. Sőt, a Különös új világok gyorsan az egyik kedvencemmé vált, személyes listámon ez jön a Deep Space Nine (abszolút favorit) és az eredeti sorozat után.
Szóval újult reménnyel, bár nem csekély szkepticizmussal vágtam bele a Picard harmadik évadába, már csak azért is, mert a Discovery negyedik szezonját már nem tudtam lenyelni, a mai napig nem fejeztem be. De hála az égnek, a Picard utolsó felvonása a legjobb kezekbe került. Terry Matalas – aki Michael Chabontól a második évad idején vette át a showrunner szerepét – és csapata igazán tudja, mitől döglik a légy, ha Star Trekről van szó. Plusz az executive producer feladatát is ellátó Stewart végre belátta, hogy kezdeti feltételei (nem szerepelhet a sorozatban az Enterprise, nem lehetnek egyenruhások, nem szerepelhet tartósan az Új nemzedék többi szereplője) csak ártottak a szériának.
És hopp, varázsütésre egy olyan évadot kaptunk, aminek végén azt mondtam, ha ebből a tíz részből állna a teljes sorozat, akkor ez lenne a második kedvencem a Deep Space Nine mellett. Matalas lényegében figyelmen kívül hagyta az első két évadot. Az elején még visszahozta a Château Picard-t és Larist, hogy azért valami összekösse a korábbi eseményekkel a sztorit, de aztán nagyon gyorsan leléptünk onnan. Még az sem derült ki, hogyan befolyásolta Laris és Picard kapcsolatát az a tény, hogy a vén kujonnak gyereke van a régi szeretőjétől. Na mindegy, igazából ez nem is olyan fontos.
Ami fontos, hogy a történet végre újra egy föderációs csillaghajóra visz el minket, és ezúttal állandó jelleggel. A Constitution III-osztályú USS Titan-A hatalmas előrelépés az előző két évad főhajójaként szolgáló, a Star Warsból kölcsönvett SS La Sirenához képest.
És aztán jöttek a jobbnál jobb pillanatok, a hihetetlenül erős párbeszédek (Shaw felfedi, miért utálja Picard-t), a rendkívüli színészi játékok (Beverley és Picard közti néma beszélgetés arról, hogy ki Jack apja), és karakterek. A készítők jó érzékkel szórták ki az előző évad érdektelen szereplőit, szóval nem tért vissza sem Jurati, sem Soji/Kore, sem az űrelf, és nem kreáltak egy újabb Soongot sem Brent Spinnernek. Helyette kreáltak egy harmadik Datát, de egye fene, ezt elfogadom (bár Data feltámadásának módja az évad egyik legerőltetettebb része).
Egyedül Raffitól nem szabadultak meg, ám ezúttal a komplikált múltú nőt sikerült értékelhető karakterré formálni. Bár azért a készítők érezhették, hogy még mindig nem ő a legizgalmasabb, és nem egy olyan évadban fogják tudni kibontani, ami a régiek egy csapatára koncentrál. Szóval nem is erőltették, szépen kihagyták azokból az epizódokból, ahol a szerepe nem volt indokolt.
Az első két évaddal ellentétben az új szereplők sem lettek érdektelenek. Vadic és a H. R. Giger műveiből átugrott borg királynő fenyegetőbb ellenfelek, mint bárki, akit az első két évadban felmutattak. Picard és Beverley fia, Jack Crusher a bemutatkozásakor inkább idegesítő volt, de végül egy szerethető figurává nőtte ki magát, aki jobban hasonlít James T. Kirkre, mint az apjára. Az egyetlen probléma vele, hogy az őt megformáló 35 éves Ed Speleersről senki sem hiszi el, hogy 19-20 éves.
De ifjabb Picard ide vagy oda, az évad új sztárja a Titan kapitánya, Shaw lett, akinek fejlődése, tragédiája és a Hetessel való együttműködése a szezon csúcspontjai közé tartoznak. Bár az elején egy ritka unszimpatikus figura volt, a végén már azt kívántam, hogy kapjon egy sorozatot – amit sajnos a készítők kizártak, hacsak nem előzményszéria lesz, de az meg inkább ne legyen. Akárhogy is, Todd Stashwick karaktere magasan a legjobb figura az évadban, mi több, talán az egész sorozatban, pedig a léc ezúttal nem volt alacsonyan.
Hiszen végre az egész TNG csapat összeállt, és a készítők mindent megtettek, hogy megválaszoljanak olyan kérdéseket és elvarrjanak olyan szálakat, amik az Új nemzedék lezárta óta ott motoszkáltak minden rajongó fejében. Picard és Crusher kapcsolata, Ro Laren sorsa, hogy mi történt az Enterprise-D roncsával, ami egyértelműen sértette az Elsődleges Irányelvet.
Az utolsó részek pedig végül megkoronázták az Új nemzedéket, így válhatott méltó lezárássá. Nemcsak az első két évadon és a Discovery-n tett túl, de a Nemezisnél is sokkal jobb befejezése egy olyan csapat történetének, akiket bár korábban nem kedveltem, ám, amikor ott álltak az újjáépített Enterprise-D hídján, még én is eufóriát éreztem és örömkönnyeket hullattam.
Szóval a Picard harmadik évada végül jól sikerült. Az új Star Trek-szériák szezonjai közül talán ez sikerült a legjobban. Értékéből pedig nem sokat von le Data erőltetett feltámasztása, a borg totális agyonhasználása, de még az sem, hogy az Enterprise-E sorsa végül nem lett felfedve, helyette inkább a D-t kaparták elő. Ennek a csapatnak amúgy is az volt az igazi Enterprise-a. Ráadásul az évad vége megalapozta a lehetőségét egy új, az Enterprise-G-t középpontba állító sorozatnak, amiben Jack Crusher, Hetes, Raffi és Sidney La Forge lehetnek a főszereplők.
Hogy lesz-e ilyen? Nos, az utolsó jelenet – ami amúgy lényegében zárójelbe tette az egész második évadot – azt sugallja, hogy csak egy bejelentésre vagyunk az új sorozattól. És, ha azt ugyanazok csinálják, akik a Picard harmadik évadát, akkor végre szkepticizmus nélkül ülhetek le egy új Star Trek-széria elé.
Képek: startrek.com
