Ha pusztán a játékmenetet vesszük alapul, akkor a Halo nem feltétlenül a legjobb alapanyag egy adaptáció szempontjából, hiszen miről is szól a Microsoft egyik legnagyobb zászlóshajója? Egy tőmondatokban kommunikáló, páncélba zárt harcos halomra lövöldözi az idegeneket. Ha viszont a világ kidolgozását nézzük, már egészen más a helyzet, hiszen a Bungie és a 343 Industries rendkívül ügyesen bővítette a franchise univerzumát – bár tény, hogy az utóbbi csapat helyenként kissé fan fiction jelleggel szövögette tovább Master Chief történetét. Mindenesetre óriási potenciál rejlett egy kevésbé interaktív feldolgozásban, a projektnek pedig neki is futottak már párszor – többek között Neill Blomkamp és Steven Spielberg neve is felmerült pár évvel ezelőtt. Hosszas huzavona után végül a Paramount+-on debütálhatott a Halo-sorozat első évada, amit – köszönhetően a SkyShowtime hazai indulásának – végre mi is megtekinthetünk legális keretek között. Na de jó ez nekünk?
A kép forrása: Halo Waypoint
A nemrégiben véget ért The Last of Us-t elég sok kritika érte amiatt, hogy szinte szolgai módon ragaszkodott az alapanyaghoz (a kevés változtatás pedig egyáltalán nem aratott osztatlan sikert), ez viszont még mindig járhatóbb út, mint egy jól ismert történet megváltoztatása. Márpedig a Halo alkotói ez utóbbi mellett döntöttek, kezdve azzal, hogy arcot adtak a marcona főszereplőnek, Master Chief-nek. John a játékokban soha nem veszi le az ikonikus sisakját (ha pedig mégis, nem láthatjuk, hogy ki van mögötte), itt viszont már a pilot epizódban lekerül a fejfedő. Sok rajongó kis túlzással blaszfémiának vélte ezt a lépést, szerintem viszont egyáltalán nem demisztifikálták Chief karakterét, sőt, igazából a sorozat egyik legjobb húzása lehetett volna, hogy valódi személyiséget kapott a karakter – osztaga, a Silver Team többi tagjával egyetemben.
A kép forrása: IMDb
Hogy végül miért nem sikerült a dolog, arra később még kitérek, egyelőre térjünk vissza egy kicsit a prológushoz: a történet 2552-ben, a Madrigal nevű bolygó egy félreeső kolóniáján veszi fel a fonalat, ahol kissé felszínesen ugyan, de megismerhetjük a UNSC ellen szerveződött felkelés vezetőjét. Túl sok időt azonban nem szánnak erre a szálra, a peremvidéken levő planétán ugyanis csakhamar megjelennek a Covenant erői, hogy felkutassanak egy, a Nagy Utazás (The Great Journey) szempontjából létfontosságú ereklyét. Az ígéretes felütés rendkívül látványos és mozgalmas jelenetekben ölt testet, pláne, miután megérkezik a háború legfőbb védvonalaként számontartott Spartan osztag, hogy percek alatt visszaverje az Elitek támadását. Az relatíve hamar világossá válik, hogy a sorozat sokkalta erőszakosabb a játékoknál, hiszen szakadnak a végtagok, ömlik a vér, sőt, még a gyerekgyilkosságtól sem riadtak vissza a készítők. Emellett maga az akció is remekül lett megkoreografálva, különös tekintettel a belső nézetből történő akciózásra – a jól ismert HUD és a lemerülő páncél hangja egészen biztosan megdobogtatja a rajongók szívét. Nagy kár, hogy az erős kezdés után szélsebes zuhanásba kezd a széria.
A kép forrása: Pinterest
A prológusban produkált „money shot” jelenetek után sajnos fájdalmasan lassan kezd el kibontakozni a történet, és lényegében ez a sorozat legnagyobb hibája: egyszerűen képtelen grandiózus sci-fi lenni, helyette inkább a négy fal közé zárja a sokszor feleslegesen filozofáló szereplőket. Az ilyen jelenetek közül egyedül talán a Spartan programot megálmodó Catherine Halsey (Natascha McElhone) értekezései emelkednek ki, ő ugyanis az emberi evolúció következő lépcsőfokát látja a gyűrűben, így legalább annyira érdekelt a fegyvernek hitt objektum megtalálásában, mint a (sajnos csak néhány snitt erejéig megjelenő) High Charityben szorgoskodó próféták. Halsey személye és munkássága egyértelműen a történet egyik legfőbb indikátora, és általa valóban érdekes témák húrjai pendülnek meg (például a klónozás morális vetülete vagy az emberiség szerepe az univerzumban), az arányokat viszont egyáltalán nem sikerült eltalálniuk az íróknak. Elnyújtott párbeszédből ugyanis rengeteg van, valódi akcióból viszont édeskevés – szám szerint három, amiből az utolsó ráadásul elég vérszegényre sikeredett. A Covenant faj képviselőit is csak nagyritkán láthatjuk, az pedig végtelenül szomorú, hogy a gruntok, a jackalok és a brute-ok mindössze pár képkocka erejéig tűnnek fel, jobbára az elitek kapják a reflektorfényt. Öröm az ürömben viszont, hogy a kidolgozásukra nemigen lehet panasz, ahogy a különböző fegyverek, járművek és páncélok megvalósítása is példaértékű. És nem csupán minőség szempontjából, hiszen rendkívül autentikus is a körítés – kár, hogy sokszor csak a díszletek és a kosztümök miatt érezhető a Halo-hangulat.
A kép forrása: Slash Film
Szintén a pozitívumok közé sorolhatnánk John-117 személyiségének kidolgozását, csak épp ebben az esetben is sikerült átesni a ló túloldalára. A kelleténél sajnos sokkalta több flashback jelenetet használ a széria ahhoz, hogy bemutassa a főhős gyermekkorát, valamint megmagyarázza, hogy mégis miért képes „kommunikálni” a Halo helyzetét eláruló kulcskövekkel. A múltban való vájkálás rendkívüli módon képes megakasztani a cselekményt, ami az esetek többségében amúgy is csak csordogál, így pedig hiába jó dolog, hogy megismerhetjük a páncél mögött megbújó embert, ha közben akaratlanul is ásítozni kezdünk. Eléggé furcsa döntés volt továbbá, hogy a Covenant oldalra is tettek egy ilyen különleges képességekkel bíró karaktert, méghozzá egy gyermekkorában elrabolt ember képében, aki John közelébe férkőzve igyekszik megkaparintani a Reach városába szállított ereklyét. A Charlie Murphy által alakított Makee-t felettébb rosszul írták bele a történetbe, személyiségének megváltozása pedig rohamléptekben zajlik, így nem is nagyon jut idő arra, hogy megszeressük/utáljuk – cserébe kapott egy ágyjelenetet a főszereplővel, ami teljességgel lerombolja Master Chief mítoszát.
Cortana (akit egyébként ugyanaz a Jen Taylor szólaltat meg, aki a játékokban is a karakter hangját adta) implementálása ugyanakkor remekül sikerült, a közte és John között lévő kapcsolat kidolgozására pedig egy rossz szavunk sem lehet. Ez már csak azért is rendkívül fontos, mert hiába remekel Pablo Schreiber a Főnök szerepében, a szájába adott szavak sokszor a melodráma szintjét súrolják, így sokat segít a helyzeten, hogy a mérleg másik oldalán egy részről részre fejlődő, ügyesen megírt karaktert láthatunk.
A kép forrása: Forbes
Direkt a végére hagytam a fekete levest, az évad kilenc epizódja során ugyanis nem csupán Master Chief történetét követhetjük nyomon. Mellette a bevezetőben említett lázadás vezetőjének lányát, Kwan Ha-t (Yerin Ha) is elkísérjük az útján, ebben azonban az égvilágon semmi köszönet sincs. Az csak egy dolog, hogy a karakter pillanatok alatt elszakad a főszereplőtől (dacára annak, hogy a pilot egy kettejük közötti dinamikát sejtet), de maga a történetszál is annyira elcsépelt és felesleges, hogy arra nincsenek is szavak. Napokkal a stáblista lecsengése után sem tudok rájönni, miért gondolták jó ötletnek a készítők, hogy egy lokális (és egyébként rendkívül elcsépelt) lázadás beemelése jót tesz egy olyan történetnek, amelyben szó szerint az emberiség sorsa a tét. A „legszebb” az egészben, hogy a sztori lezárásának még egy dedikált epizódot is szenteltek, ráadásul pont azután, hogy a fősodor egy óriási fordulóponthoz érkezett – az „Örökség” című nyolcadik fejezet kérdés nélkül a szezon abszolút mélypontja. Nettó időrablásnak érződött minden egyes Kwannal (és a Spartanból lett kalózzal, Sorennel) töltött másodperc, amire időközben valószínűleg maguk az írók is rájöttek, a befejezésben ugyanis már egy árva jelenetet sem szántak nekik.
A kép forrása: DevianArt
Rendkívül ambivalens érzéseim vannak a Halo első évadával kapcsolatban, ami leginkább annak tudható be, hogy nem igazán vagyok a franchise rajongója – ettől függetlenül persze remek játéknak tartom mindegyik felvonást. Ebben az esetben ugyanis egészen biztosan csalódtam volna a látottakban, így viszont azt mondom, hogy egy számos hibával (és tucatnyi logikátlansággal) küzdő, ugyanakkor nézhető alkotással állunk szemben – főleg, ha abból indulunk ki, hogy a videójáték-adaptációk csak az elmúlt pár évben kezdték el megütni az elfogadható szintet. A látvány helyenként felemás (főleg, ami a CGI-t illeti), de összességében azért rendben van, ahogy a színészek is hozzák a kötelezőt, függetlenül a sokszor arcpirító dialógusoktól. A klasszikus dallamokból viszont szívesen hallottam volna többet, mert így meglehetősen sablonos lett a zenei paletta, ezt remélhetőleg orvosolják majd a már forgatás alatt álló második évadban. Igazából az akció hiánya, valamint a teljes Madrigal-vonal az, ami rendkívüli módon belerondít az összképbe, plusz az sem segít a helyzeten, hogy az egész szezonnak amolyan bevezető érzete van – magát a Halót például csak látomás keretében láthatjuk. Nagyon sok mindenen kell tehát változtatni a második nekifutás során, de ha sikerül a bravúr, akkor egy valóban élvezhető (még ha nem is feltétlenül kiemelkedő) folytatást kaphatunk. Ez persze nem változtat a tényen, hogy a nyitány szinte minden szempontból felejthető, a rajongók szemszögéből nézve pedig egyenesen csalódást keltő lett.
