A dán származású Nicolas Winding Refn rendkívül egyedi stílussal megáldott rendezőnek számít ma Hollywoodban. A Pusher-trilógia után Tom Hardy-t is feltette a térképre a Bronsonnal, majd az ügyeletes amerikai szépfiút, Ryan Goslingot kétszer is nyakig mártotta a neonfényekkel és synthwave-zenékkel megfűszerezett alvilági mocsokba (Drive – Gázt!, Csak isten bocsáthat meg), ezután pedig a modell-szakma árnyoldalai következtek (Neon démon). Refn 2016 óta nem rendezett nagyjátékfilmet, helyette eljátszotta Heartman szerepét a Death Strandingben, valamint a sorozatok világa felé kezdett kacsintgatni – ennek az eredménye a 2019-es Too Old To Die Young. Utóbbi egy rendkívül nehezen befogadható sorozat lett, amit csak kevesen voltak képesek végigülni – nem csoda, hogy az Amazon nem is rendelte be a folytatást. Refn egyedi stílusa egy hosszabb filmben is képes megfeküdni az ember gyomrát, nemhogy egy 10 részes neo-noir sorozatban. Viszont a rendezőnek bejött ez a világ, és mivel az Amazon már nem kért belőle többet, inkább aláírt a Netflixhez a Koppenhágai cowboyra. A napokban pedig meg is érkezett a teljes első évad.
Miu (Angela Bundalovic) nagyon kivételes lány – legalábbis ezt állítják róla. Mintha különleges képességei lennének, mintha maga is csodatévő lenne. Ahogy az egyik szereplő meg is jegyzi, ezekért a dolgokért pár száz éve máglyán égették volna halálra. A lány Rosella (Dragana Milutinovic) házába kerül, aki nagyon sok pénzt fizetett érte, és abban bízik, hogy Miu a képességeivel segít neki teherbe esni. A dolgot egy kicsit nehezíti, hogy Rosella és bátyja, Andres (Ramadan Huseini) szexkereskedelemben utaznak, maga a ház pedig a különböző szolgáltatásokat nyújtó lányoknak van fenntartva. Nem telik bele sok időbe, hogy Andres is szemet vessen a visszahúzódó, alig beszélő Miu-ra, aki így egyre mélyebbre kerül a dán alvilág bugyraiban.
Bár NWR stílusa itt is átjön, az első évad mindössze 6 részes, de elég csapongó (a részek közben is), és inkább érződik egy hatalmas pilotnak. A főszereplő – Angela Bundalovic kifejezetten fiúsra vágott hajjal – alig szólal meg, de ha erőszakhoz kell folyamodnia, akkor kő kövön nem marad. A Koppenhágai cowboy kevésbé brutális, mint a rendező korábbi munkái, de a Too Old To Die Young 13 órás (!) játékidejéhez képest érezhetően feszesebbre lett vágva, a párbeszédek nagyobb hangsúlyt kaptak, és valahogy a sztori is jobban, gördülékenyebben halad előre. Refn az ember arcába tol olyan referenciákat, mint hogy a férfiak disznók, amit Sven képében rendre ki is hangsúlyoz: Rosella férje (aki titokban a házban lévő szexrabszolgákat is kezelgeti) nem beszél. Amikor megszólal, akkor röfög, mint egy disznó. A metafórák mellett a képi világ ismét a jól megszokott, sűrű neonfényekben úszik, amit remekül kiegészítenek a visszatérő Cliff Martinez szintetizátorokkal megspékelt zenéi – ezek már-már videoklipes hatást kölcsönöznek bizonyos jeleneteknek. Refn a vizuális történetmeséléshez egy olyan megközelítést is alkalmaz, amikor hagyja, hogy a kamera lassan körözzön egy nagyrészt üres szobában, amíg bele nem botlik egy kompozícióba.
A Koppenhágai cowboy mégis olyan, mint egy régi ismerős. Az első 1-2 részt leszámítva végig az volt az érzésem, hogy én ezt már láttam. A prostitúció és a szexkereskedelem végig ott húzódik a háttérben, a lányok pedig éppen annyira kiszolgáltatottak, mint a Neon Démonban. A Csak Isten bocsáthat meg több fronton is megidézőik, egy verekedős jelenetnél például egy az egyben ugyanaz a beállás ismétlődik meg, mint Juliannál. A dán alvilág előtérbe kerülése, a piszkos kis üzletek, drogok, fegyverek pedig mind-mind a Pusher-trilógiát juttatják az ember eszébe. Tök jó visszautalások ezek, csak így épp a Koppenhágai cowboy valódi esszenciája veszett el, és inkább érződik egy tipikus NWR-omázsnak, mintsem valami igazán frissnek és újnak. A végére azért befért egy megmosolyogtató cameo (ami a Death Stranding után nem is annyira meglepő), de nem mernék mérget venni rá, hogy pont a Netflix – ugye szeret mindent elkaszálni – fogja berendelni a második évadot. A sorozat túl lassú, művészi és terjengős ahhoz, amihez a szolgáltató átlagfogyasztói hozzászoktak.
És hogy mit jelent a "Koppenhágai cowboy"? Semmit, Refn direkt előre kijelentette, hogy a címnek az ég világon semmi köze nem lesz a sorozat tartalmához, egyszerűen csak ez a két szó megtetszett neki együtt. Ez pedig tökéletesen jellemzi, hogy neki már nem kell komolyabban megerőltetnie magát ahhoz, hogy valamelyik streaming-szolgáltató azonnal lecsapjon egy-egy új ötletére. De ami áldás, az egyben lehet átok is. Semmi olyasmi nincs ebben a sorozatban, amit korábban ne láttak volna már a rendező elhivatott rajongói, a neonfényekkel, félig néma főszereplővel, hirtelen előkerülő erőszakkal és szintipop zenékkel pedig nem lehet a végtelenségig haknizni – meglátjuk, hogy a Netflix közönsége mennyire lesz vevő erre.
(Képek forrása: Netflix)
