Írásomat rögtön egy vallomással kezdeném: hiába világhírű, és többszörösen díjnyertes Neil Gaiman 1989-1996 között futó, 75 számot megélt képregénysorozata, a Sandman, nekem teljességgel kimaradt az életemből, így a szériába kvázi nulla háttértudással kezdtem bele. Mármint ez így nem teljesen igaz, a házi feladatot azért megcsináltam, avagy utánaolvastam a történetnek, de azt pár cikk után konstatáltam, hogy ez az univerzum messze túl komplex és sokrétű ahhoz, hogy néhány zanzásított írás után átlássa az ember. Friss érkezőként ugyanakkor rögtön az elején tisztázhatom az adaptációk általában legnagyobb kérdését, miszerint, hogy mennyire szükséges az alapanyag ismerete annak megértéséhez. Nos, a Sandman esetében azt kell mondjam, hogy is-is. Pláne eleinte, a masszív világépítés során éreztem néha elveszve magam, de a kérdőjeleket azért szerencsére időben pontokra cseréli a sorozat, olyan szintű fejvakarás legalábbis semmiképp sem érheti az egyszeri nézőt, mint például a szintén Netflix-es Vaják első évadában. Most hogy ezt tisztáztuk, lássuk, miről is szól az Álmok fejedelme.
A kép forrása: Den of Geek
Ami azt illeti elég sok mindenről, akár a cselekményt, akár az abban foglalt gondolatokat nézzük. A Gaiman által megálmodott világban a földi életünk, tehát maga az emberiség, csupán egy a sok létsík közül, az úgynevezett Éber világ. Lakói mit sem sejtve álmodnak, ábrándoznak, vágyakoznak, ezen teljesen hétköznapi dolgok irányítása azonban a háttérben a Végteleneknek nevezett entitások kezében van, így például a Pusztítás, a Halál, a Vágy is olyan létezők, melyek antropomorfizálva ugyan, de magasan az anyagi léten túli állandók, saját birodalommal, és persze feladatokkal. Összesen hét testvér van, közéjük tartozik a címadó Sandman is, ki sok néven ismert, úgymint Morfeusz, vagy az Álmok királya. A cselekmény 1916-os angliai kezdésében az álmokért és rémálmokért felelős Végtelen egyik elszökött alkotását próbálja felkutatni a „való” világban, amikor egy okkult rituálé során foglyul ejti egy csapat halandó, több mint száz évig tartó raboskodása alatt pedig birodalma széthullik, lakói szétszélednek, erejét adó tárgyai nélkül pedig nem képes helyreállítani a károkat. Álmok nélkül pedig nincs emberiség sem, ezt jópárszor ki is hangsúlyozzák, így a feladat adott: visszaszerezni a három, nagy hatalommal bíró eszközt, és megakadályozni a világvégét.
A kép forrása: Ausburger Allgemeine
Legalábbis az évad első felében, a tíz epizód ugyanis az első két kötetet (Prelűdök és Noktürnök, A babaház) adaptálja, így fő csapásirányból is kettő van, némi karakterépítésre fókuszáló „közjátékkal” egybekötve. Éppen ezért a cselekmény nem csupán hangulatában és tempójában, de hangvételében is képes kifejezetten csapongóvá válni, ami nem feltétlenül negatívum, csupán érdekes volt látni, hogy egy ennyire történetközpontú alkotás mekkora paradigmaváltáson képes átesni mindössze pár epizód alatt. Középtájt olyan érzésem támadt, mintha nem csupán új fejezetbe, de egyenesen új évadba kezdtem volna bele. A halandó szereplők jelenléte ezáltal nem is nagyon van eltúlozva, sok emberi karakter szinte csak vendégként ugrik be néhány snitt erejéig, hogy céljuk végeztével azonnal ki is kerüljenek a képből. Pedig emlékezetes alakból az Éber világ lakói közt is akad jópár, elég csak a démonűző Johanna Constantinre (Jenna Coleman), vagy az Álom egyik tárgyát birtokló, a világot naivan megváltoztani próbáló John Dee-re (David Thewlis) gondolni, aki az első történetszál kvázi fő ellenlábasa. Azért csak kvázi, mert a Sandman nem igazán tartalmaz tényleges gonosztevőket, szinte minden cselekedet mögött érthető elgondolások, valós tragédiák lapulnak, vagy épp eleve predesztinált valaki sorsa. Ilyen a szüzsé tégláit habarcsként összetartó Korinthoszi, az elszökött rémálom, kinek szerepe sokkal nagyobb, mint a képregényekben, éppen azért, hogy ténykedései által egyben tartsa a különálló sztorikat, amolyan sokáig háttérben meghúzódó mumusként. Persze ő egy rémálom, ez a dolga. Vagy mégsem?
A kép forrása: Netflix
Ahogy pedig a történet, úgy maga a széria jellege is kifejezetten sokrétű, tele nem csupán magvas gondolatokkal, de műfaji és stílusbeli keveredéssel is. A kezdetben inkább az emberiségre koncentráló sztori az expozíciót pillanatok alatt letudva válik grandiózus, világokon átívelő utazássá, hogy aztán egy, az őszinteség és a remény fogalmát boncolgató kamaradrámába torkolljon, ami slasher horrorokat idéző öncsonkításban kulminálódik. És ez csak az évad első fele. Méghozzá a jobbik, a második történet ugyanis érezhetően gyengébb lett, ígéretesnek induló felállással, de némileg klisés és botladozó kivitelezéssel. Azt is mondhatnám, hogy két világvége nem fér meg egy csárdában, és ebben az esetben Rose Walker, az Álomörvény húzta a rövidebbet. Az első részekben prezentált monumentalitás után a lány némileg földhözragadt (már amennyiben lehet ilyet mondani ebben az univerzumban) sztorija kevés volt, még úgyis, hogy az ő fejezeteiben sokkal kidolgozottabb karaktereket kaptunk. Plusz sokszor volt olyan érzésem, hogy a végére a büdzséből is kifutottak az alkotók, mert míg eleinte pazar a CGI, addig az epilógusra néhol épp csak megüti a közepes szintet. Cserébe a már említett intermezzo zseniálisra sikeredett, kétségkívül az évad csúcspontja a Szárnyak suhogása című hatodik epizód, mely egy történeten belül képes úgy beszélni az életről és a halálról, hogy a végére még utóbbi gondolatával is meg tud megbarátkozni az ember. És erre nem sok példa akad.
A kép forrása: Comic Book Movie
De a fontos témákon túl is bőven van érték a sorozatban, példának okáért a művészi megvalósítás, melyen nem igazán lehet fogást találni. Legyen szó Sandman birodalmáról, a Pokolról, vagy Vágy „kuckójáról”, az ábrázolásmód, ha nem is feltétlenül egyedi (az Alvilág például kifejezetten sztenderd), de mindenképp a végletekig kimunkált. Különösen az egyedi szögekből fényképezett snittek keltenek nagy hatást, melyek remekül szemléltetik a méretarányokat, a néző végtelenül aprónak érezheti magát a birodalmak kapui előtt „állva”. Méreteket tekintve épp ezért jelentéktelennek tűnik az emberiség, de a széria talán legjobb vonása, hogy a Végtelenek hiába az univerzum kezdete óta létező entitások, nekik ugyanúgy szükségük van az emberekre, mint fordítva, sőt talán még jobban is. És relatíve ritkán látni olyat, hogy isteni erők machinációiban a halandók ne csupán a feláldozható gyalogok szerepét kapják, de sokszor a megoldás kulcsát jelentsék, és ezért óriási pirospont jár Gaiman történetének.
A kép forrása: STEAM PLAYERS
Ezt reprezentálandó Az álmok királyának jellemfejlődése is az érzelmek és érzések tengelyére lett felhúzva, mindössze egy évad alatt olyan ívet írva le, amihez bravúros írói munka szükségeltetett. Valamint Tom Sturridge jó értelemben véve enervált játéka, melybe a befejezés felé haladva egyre több emberi vonás vegyült, jelezvén, hogy egy ekkora hatalmú létező is képes a változásra, hiába élt szigorú dogmák szerint eonokon át. De nem csupán ő, a stáb többi tagja is remekel, egyes szereplők esetében történt ugyan pár gender- és rasszcsere, de ilyen impozáns casting láttán ezen igazán kár fennakadni. Különösen a Halált játszó Kirby Howell-Baptiste, és a Morfeusz jobbkezét, Lucienne-t alakító Vivienne Acheampong remekelt, de az egyfajta comic reliefként funkcionáló beszélő holló, Matthew, valamint Káin és Ábel párosa is szórakoztató: színészi játék és dialógusok szempontjából egyaránt üde színfoltjai az alapból dark fantasy körítésnek.
A szereposztáson túl a nemiség és szexualitás ábrázolása az, ami esetlegesen eltántoríthatja a konzervatívabb nézeteket valló nézőket, ezek terén ugyanis a Sandman nagyon messze került a „hagyományostól”, ebben az esetben viszont nem a Netflixtől megszokott progresszív gondolkodás a ludas, Gaiman (aki egyébként aktívan részt vett az évad elkészítésében) alapból így írta meg anno karaktereit, a showrunner, Allan Heinberg pedig nem is akart ezen változtatni. Hogy ez kinek mennyire jelent gondot, az egyénfüggő, de egy ilyen, deviánsokkal és aberráltakkal tobzódó világba tökéletesen beleillik ez a fajta ábrázolás, sőt ez illik csak bele igazán.
A kép forrása: Hipertextual
Minőségét tekintve kifejezetten ingadozó, cselekményében csapongó, és még csak nem is túl újoncbarát a Sandman első évada. Apróság, de talán káromkodásból is egy picivel több volt a kelleténél, és miközben alapjáraton megdolgozik a sorozat a felnőtt korhatárbesorolásért, így szükségtelennek és túlhasználtnak éreztem a vulgaritást. Ettől függetlenül szinte minden eleme működik, főszereplője még úgy is remekel, hogy sokszor teljesen a háttérbe szorul, a taglalt témák pedig nem csupán fontosak, de jól is vannak előadva. Kellőképpen grandiózus, fantasztikusan érzékelteti univerzumának nagyságát, és finoman jelzi, hogy ez csupán a kezdet, rengeteg elmondásra váró történet, felfedezésre váró birodalom, világrengető összecsapás vár arra, hogy a képernyőre kerüljön. Reméljük, a Netflixnél is így gondolják (náluk ezt sosem lehet tudni), mert Az álmok fejedelme a szolgáltató egyre inkább felhíguló kínálatának kiemelkedő darabjává válhat. Az alapanyag adott, és egyelőre úgy tűnik, hogy az alkotói szándék is.
