Azt nem mondanám, hogy a Netflixen nagyítóval kellene keresni a borzongató tartalmakat, de az biztos, hogy Mike Flanagan erőteljesen uralja a platformot ebből a szempontból. Flanagan a Bilincsben című Stephen King adaptációval már hírnevet szerzett magának, majd jött A Hill-ház szelleme és ezzel végérvényesen beírta magát a legnagyobbak közé. Mind A Hill-ház szelleme, mind A Bly-udvarház szelleme nagyszerű, érzelmekkel és vérfagyasztó pillanatokkal teli sorozatok, és Flanagan azóta is ebben a mezőnyben mozog (lásd: Mise éjfélkor, Éjféli klub), hamarosan pedig egy Edgar Allan Poe adaptációval jelentkezik. De mi a helyzet a többiekkel? Ha horrorról van szó a Netflixen, akkor sokan élből bedobják, hogy Marianne. Nem volt rossz a francia horrorsorozat (főleg a creepy vénasszonytól vert ki minket a víz), de sajnos elkaszálták, és ennek megvannak a maga okai. Mikor megtudtam, hogy Guillermo del Toro antológia-sorozatot készít a Netflixre – méghozzá neves rendezők bevonásával –, nagyon megörültem. Lelki szemeim előtt már felsejlett a Mesék a kriptából, vagy az Alkonyzóna, de talán egy kissé magasra tettem azt a bizonyos lécet.
Fogalmam sincs, hogy ki találta ki, de a Lot 36 a legrosszabb döntés volt kezdőepizódnak. A háromnegyedéig egyszerűen nem történik benne semmi érdemleges, és a kezdeti hype (merthogy Guillermo del Toro neve miatt rengetegen várták a sorozatot) elkezd vészesen csökkenni. Szerencsére Vincenzo Natali, a Kocka rendezője menti a helyzetet a második résszel, amely a Graveyard Rats címet kapta, és egy enyves kezű temetőgondnokról szól – az A Plague Tale: Requiem után különösen hátborzongatóak benne a patkányok! David Prior (Az üres ember) hozza a következő részt: ez a The Autopsy. F. Murray Abraham egy patológust játszik, akit egy különösen bizarr ügy miatt hívnak a városba. Az epizód a végére gusztustalan testhorrorba csap át, de pont emiatt tetszett annyira! Viszont még nagyobbat üt Ana Lily Amirpour The Outside kisfilmje, amiben egy fiatal nő a szépséget és a tökéletességet hajszolja, ami szürreális jelenetek sokaságához vezet – Dan Stevens az aprócska szerepében is fantasztikus. Számomra az évad legjobbja ez a rész.
Ezután ráfordulunk a H. P. Lovecraft vonalra. A Pickman's Model az a Keith Thomas rendezése, aki tett már le jót (The Vigil) és rosszat (Tűzgyújtó) egyaránt az asztalra. Ezúttal egy tisztességes Lovecraft-adaptációt hozott Ben Barnes (A Megtorló, Árnyék és csont) főszereplésével, aki bizarr festmények bűvöletébe kerül. A Dreams in the Witch House egyfelől azért is érdekelt nagyon, mert szintén egy Lovecraft novella feldolgozása, másfelől Rupert Grint játszik benne, akit a többség a Harry Potter szériából ismer, de az M. Night Shyamalan –féle Servant-ban is remek (ennek jövőre érkezik az utolsó évadja). Sajnos maga az epizód már felemás: jól indul, de hamar veszít a lendületéből és unalomba fullad. Ez pedig sajnos a teljes évadra jellemző. Sokkal szerencsésebb lett volna, ha a Love, Death + Robots mintájára 20-25 perces részeket kapunk, és nem (többnyire) egyórásakat.
Fordulóponthoz érkezünk a The Viewing által. Panos Cosmatos egy igazán különleges rendező, és nálam a Mandy 2018 egyik legjobb (horror)filmje volt, egyben Nicolas Cage diadalmas visszatérése. Cosmatos ezúttal viszont rendesen meg fogja osztani a nézőket, ugyanis az általa hozott rész lényegében szinte végig arról szól, hogy emberek beszélgetnek egymással egy szobában. Hiába a synthwave zene, Sofia Boutella szépsége, ezt az átlag Netflix-fogyasztók gyomra egyszerűen nem fogja bevenni, és vagy végigtekerik, vagy 15 perc után skippelik az egészet. Az évad zárását Jennifer Kent (A Babadook, amiből hozta a főszereplőt, Essie Davis-t is) alkothatta meg a The Murmuring képében. Ez viszont épp az ellenkezője a korábbi résznek: érdekes, izgalmas, és végre a pulzust is képes megemelni, ugyanakkor a szimbolikája is nagyszerű.
Bár vannak benne emlékezetes pillanatok, és valamennyire a borzongás is garantált (noha a cikk elején említett minisorozatok szintjét egyik sem éri el a paráztatásban), sajnos az összkép inkább hajlik a "korrekt", mintsem a "kihagyhatatlan" irányába. Guillermo del Toro korunk egyik legnagyszerűbb rendezője, és én személy szerint imádom a munkásságát. Remek ötlet volt, hogy egy antológia-sorozat képében feltörekvő rendezőknek is teret engedjen, és ők bemutathassák saját, egyedi stílusukat. A probléma a játékidő. Ha az összes részből szabadon kivágunk 20 percet, az senkinek sem hiányozna. És jelen esetben indokoltabb lett volna rövidebb, de éppen emiatt hatásosabb epizódokkal dolgozni, mert az esetek többségében a lendület hamar alábbhagy, és az ember elkezd az órájára pillantgatni. Mindettől függetlenül nem azt mondom, hogy messzire kerüld el a sorozatot. Ez egy teljesen jó és élvezhető évad lett, néha egészen meglepő jelenetekkel (amik valószínűleg a nézők többségénél ki fogják verni a biztosítékot), és remélem, hogy lesz még folytatása. Hiszen rengeteg tehetséges rendező érdemli meg, hogy még többen ismerjék meg a nevüket.
A képek forrása: Netflix.com
