Fura szerzet a Westworld. Jonathan Nolan és Lisa Joy sorozatának már az első évadáról is sokan azt gondolták, hogy csupán egy pszeudo-intellektuális katyvasz, ami sokkal többet akar mondani, mint amennyi ebben a sztoriban van. Pedig az azonos című film koncepcióján alapuló kezdés a maga kusza cselekményével, sokszor valóban túlírt gondolataival azért nagyon is rendben volt, nem úgy a későbbi etapok. A második felvonás a felmelegített káposzta tipikus esete, jobbára a hangulat és karakterek vitték a hátán, a harmadik etap ellenben elhozta a várt paradigmaváltást – kár, hogy a szezon végére teljesen szétesett az egész. Az utolsó képkockákon látható cliffhanger aztán némi reményt adott, hogy a folytatás húz egy merészet, ami végül így is lett. Kár, hogy az ígéretes alapokhoz egy bugyuta, csetlő-botló cselekmény társult.
A kép forrása: Mashable
Hét évvel járunk a harmadik évad történései után, Serac és az Incite már a múlté, történt némi géprombolás, az emberek pedig relatív harmóniában élnek, annak tudatában, hogy sorsukról immáron nem egy AI dönt. Emellett a népe szabadságáért küzdő Dolores immáron Christina néven fut, és videójátékos NPC-khez ír narratívát (micsoda önreflexió), William android változata legyekkel kényszerít másokat, Bernard látja a jövőt, Caleb pedig Maeve-vel társulva ered Charlotte Hale után. Kissé kusza ez az egész, nemde? Cselekmény-szerkesztésében a Westworld visszatért a több idősíkon haladó, sok szereplőt mozgató, nyakatekert formulához, és ez kifejezetten jól is áll neki. Viszont ezúttal kevésbé implicit formában teszi ezt. Hogy ez szándékos alkotói döntés volt, vagy csak a készítők nem keverték eléggé ügyesen a kártyákat, az persze jó kérdés, mindenesetre a néző most már hamar átláthatja, hogy valami nagyon nincs rendben a kronológiával és a szereplőkkel. Éppen ezért a fordulatok zöme sem üt akkorát, kivéve talán egyet, ami viszont mesterien lett levezényelve, jár érte a kalapemelés. Mélyebben elmerülni a történetbe viszont nem szeretnék, mert lényegében minden leírt szó spoileres lenne, legyen elég annyi, hogy az írók ezúttal egészen jó sztorit kanyarintottak, kár, hogy ehhez képest a megvalósítás – pláne, ami a dialógusokat illeti – a fasorban sincs.
A negyedik évad még az előzőhöz képest is elvesztette picit az identitását, kifejezetten sablonos disztópiát illetik elképzelni, folyton szürke égbolttal, komótosoan bolyongó városlakókkal, homogén metropolisszal. A park színes-szagos vadnyugata már a múlté, akad ugyan egy hasonló létesítmény, de csupán pár snitt erejéig emelik be az eseményekbe, nem ez fogja kirántani a nézőt a monotonitásból. A bátor lépéseket hozó történetet mindettől függetlenül a végletekig kiszolgálja a megváltozott terep, csak a szemnek lesz egy idő után unalmas az ezerszer látott setting. És ezen az aláfestésül szolgáló disszonáns dallamok sem sokat segítenek. Először elismerően csettintettem, hogy mennyire illik a hangulathoz a sokszor fülsértő „zene”, de a befejezésre sajnos nem kicsit túlhasználták azt is. Akad azért pár remekül elkapott beállítás, és a díszleteken sem nagyon spóroltak (cserébe az effekteken nagyon is), Ramin Djawadi muzsikái pedig továbbra is gyönyörűek, így audiovizuális szempontból a Westworld még mindig rendben van, épp csak kissé semmilyen, ha a művészi oldalát nézzük.
A kép forrása: Forbes
Ennél legalább két fokkal nagyobb probléma a forgatókönyv. Az írók elméje ezúttal is végtelenül bárgyú párbeszédeket szült, talán még a szokottnál is jobban teret adva a kliséknek, és a rosszul kivitelezett filozofálgatásnak. Pedig a Westworld újfent fontos témákat pedzeget, de sosem a gondolatokkal volt a probléma, sokkal inkább a megvalósítással, és nincs ez másképp most sem. A szereplők hiába értekeznek életről és halálról, a létezés céljáról, Istenről, és egyéb egzisztenciális dolgokról, ha a néző végig azt érzi, hogy ezen témákban semmi újat nem tud mondani a széria, mert akkor lényegében elvesztegetett idő az egész – ami sokszor meg is érződik az epizódok hosszán.
Tovább ront a helyzeten, hogy legtöbbször még a kommersz dialógusok is megmosolyogtatóak (nem a jó értelemben). Maeve szájába többnyire idétlen poénokat és vagány(nak tűnő) félmondatokat adtak az alkotók, Bernard szinte próféta szintre emelése már-már a fantasy műfaját karcolja (ami szintén nem jó, ez egy sci-fi), Christina karaktere pedig teljességgel súlytalan – amit csak tetéz Evan Rachel Wood kissé halovány alakítása. A heroikus, 1-1 elleni leszámolások sosem jelentették a széria erősségét, ez mit sem változott, cserébe akad belőlük jópár, bemutatva a harci koreográfiák szinte teljes hiányát, és okot adva a karaktereknek arra, hogy pusztán hatásvadász célzattal csináljanak teljes ostobaságokat – késsel harcba indulni, miközben a világ sorsa a cél, komolyan? Hagyjuk meg ezt a teatralitást a Terminátornak, vagy mondjuk a Ragadozónak, ott ez működik, itt pedig nagyon nem, pláne, hogy nincs már vadnyugati téma sem, ami legalább a párbajokat relevánssá tette.
A kép forrása: We Got This Covered
Na, de én is megkavartam picit a cikk szerkezetét, rögtön a negatívumokkal kezdve a sort, pedig akadnak azért itt jó dolgok, csak látványosan azokból van kevesebb. Aaron Paul játékát például mindenképp ki kell emelnem, minden egyes rezdülése remek, és Caleb karakterével szerencsére a kreatívok is tudtak mit kezdeni, így az ő szála teljességgel rendben volt, nem véletlenül köthetőek hozzá az évad csúcspontjai, különös tekintettel a negyedik epizódra. A már említett történet merészsége is pozitívum, bár hozzá kell tennem, hogy akadnak azért fehér foltok, amiket még csak meg sem próbáltak megmagyarázni a készítők. Viszont a világvége hangulat még a kissé sablonos megvalósítás ellenére is sokáig működik, különösen, hogy néhány dolog mennyire ügyesen reflektál a valódi világra – a kórokozóval térdre kényszerített emberiséget nehéz nem párhuzamba állítani az elmúlt évek sajnálatos történéseivel. A „történelem ismétli önmagát” motívumot is jól használták fel a kreatívok, remekül kifordítva a Westworld koncepcióját, és bemutatva azt, hogy a gépek az emberiség kreálmányai, így azok magukon hordozzák teremtőik természetét, bármennyire is felsőbbrendűnek gondolják magukat. Viszont az ebből fakadó konfliktusok csúcspontját az utolsó epizódban – szokás szerint – sikerült megint túlzásba vinni, így ezen a téren sem felhőtlen az öröm.
A kép forrása: Den of Geek
Szóval a Westworld ismét lefutotta a szokásos körét. Újfent előállt egy remek, sőt merész alapkoncepcióval, amit aztán szépen lassan sikerült teljességgel elbagatellizálna a szezon végére, gondolatait kocsmafilozófia szintre süllyesztve, fő konfliktusát pedig vásári mutatvánnyal zárva. Ismételten adott volt egy kazalnyi lehetőség, amit nem, vagy csak néha aknáztak ki az alkotók, pedig egy kicsit nagyobb kreativitással, kevésbé ragaszkodva a sokszor látott panelekhez akár különleges világvége-élményt is kaphattunk volna. Így viszont itt egy újat mutatni nem képes disztópia, alapjáraton jó karakterekkel, akik az esetek többségében bár meg se szólalnának inkább. Én meg újfent azon gondolkozom, hogy miért nézem még ezt a szériát egyáltalán? Őszintén szólva fogalmam sincs, de most már kitartok, és ha lesz ötödik évad, azt is végig fogom ülni valahogy. A zárás ugyanis ígéretes. Megint.
