És bizony ez a mi óriási szerencsénk, hiszen az itt-ott, szedett-vedett táborokban tanyázó ember(félék)re építve egyrészt szép lassan elfoglalhatjuk az egész környéket, másrészt felapríthatjuk velük a kóborló gépember-hordákat – na és persze a felfedezést is az ő szíves segedelmükkel tudjuk elvégezni. A kaland végén pedig – legalábbis erős a gyanúm, hogy ez lesz a befejezés – az egész Emberiséget megszabadíthatjuk a fémagyak uralmától. Kifejeltettem valamit? A Revival: Recolonization amolyan kellemetes, Civilization-féle, ám némi misztikummal nyakonöntött stratégiai játék, amelyben a szokásos hexás térkép pillanatok alatt megteremti az otthonosság érzetét. A kezelőfelület jól érthető, intuitív és aránylag hamar belakható – akár a nyúlfarknyi oktatómód végigjátszása nélkül is.
A próféták élete persze közel sem olyan egyszerű, kell például egy törzs, amit vezethet. Ezt a lépést azonban illik jó alaposan átgondolni, korántsem bizonyos ugyanis, hogy az első, szedett-vedett brigád lesz a megoldás. Minden egyes népcsoportnak vannak előnyös és (számunkra) hátrányos tulajdonságai, melyeket szerencsére eléggé világosan közül a program, úgyhogy tényleg a játékoson múlik, kivel vág bele a civilizációépítésbe – nálam például előfordult, hogy az ötödik csapat lett a befutó. Mindez attól függ, hogy a hadászatra mennénk rá szívesebben, vagy inkább a kutatósdit részesítjük előnyben (lásd: az Internet Tanúi-törzset).
A rossz hír az, hogy prófétaként sem vagyunk egyedül (azt egyébként még nem egészen értettem meg, hogy derék vezértársaim ugyan honnan és hogyan kerültek ide), így nagyon, de tényleg nagyon hamar megindul majd a háborúskodás. Ennek legfőbb „alapanyaga” természetesen a saját hadsereg, amely szokásos módon közelharcosokból, távolra lövöldözőkből és (a későbbi szakaszokban) állatokat vagy gépeket használó „páncélosokból” tevődik össze. Na és persze a saját mágikus képességeinkből, amiket alapesetben csak környezetalakításra használunk a speciális kapszulák segítségével, ugyanakkor a csaták során is jó szolgálatot tesznek, ha az ellenség aprításáról van szó. Az infravörös sugárzás például éppúgy lehet tájmelegítő hatású képesség, mint az ellent ropogósra sütő fegyver.
Apropó, tájalakítás: a legtöbb időt természetesen az erőforrás-menedzsmenttel fogjuk tölteni, városokat például muszáj építenünk, méghozzá nem is keveset. Szerencsére a térkép megmutatja, hova érdemes ezeket felhúzni, és milyen nyersanyagokat várhatunk a környező hatszögekből. A városban aztán nő a népesség, az arany, a tudományos kutatás alapanyaga és a spirituális izé is, amit aztán elég sok dologra beválthatunk. A településhez tartozó hexekre tudunk mindenféle negyedeket építeni, attól függően, hogy mi az, amit már kikutattak derék tudósaink. Persze azt is érdemes figyelembe venni, mit érdemes éppen arra a pontra felhúzni.
A játékmenet természetesen a térképen történő barangolásban sem szenved hiányt, melynek keretében felderítünk, lecsapunk, majd gazdagodunk. A legfontosabb alapanyagokat ugyanis csak itt tudjuk megszerezni (réz, ólom, régi elektromos nyáklapok, miegymás), és ezek bizony kulcsfontosságúak például a seregünk fejlesztésében (sajnos XP-alapú, tehát tapasztalattal erősödő vonulatot nem sikerült megfigyelnem, kár lenne, ha végül kimaradna ez a mechanika) vagy civilizációnk előmozdításában. Sok-sok arany vagy éppen kutatási pont lapulhat egy-egy régen lerombolt város romjai között, a probléma csupán az, hogy az izgalmas és kifosztható helyek többségét erősen őrzik a gépszörnyek, így érdemes inkább a seregünkkel bekopogtatni ahelyett, hogy magányos farkast játszanánk. És mielőtt még elfelejteném: időnként megtalál minket a Gépagy hogy a nyakunkba küldjön egy támadó osztagot: erre sem árt készülni, akár helyőrséggel, akár mozgó csapaterővel.
Fontos továbbá, hogy a megfelelő klímán a katonáink gyógyulnak, ha nem mozgunk velük – ez is ismerős lehet valahonnan. Meg az is, hogy a derék alabárdosaink fenntartása pénzbe kerül, és alig néhány egység tartózkodhat csak mellettünk vagy a kiképzett sámánjaink társaságában. Szóval minden esetben óvatosan, taktikusan csapjunk oda, és ha van rá lehetőség, vessük be a diplomáciát is. Bizony, nem szükséges minden törzset okvetlenül fejbe verni, ha egyszer a tárgyalás és a vesztegetés is szóba jöhet.
Az már az Early Access állapotból is könnyedén leszűrhető, hogy a Revival: Recolonization több egy egyszerű Civiliaztion-klónnál. Persze sok mindenben hasonlít a Firaxis játékaira, de hát csak a legjobbakból érdemes meríteni, nemdebár. Tetszik a posztapokaliptikus felvezetés és a grafika, bár a megépített utak például alig észrevehetők, így néha úgy kell visszaemlékeznünk, hogy a derék munkásunk járt-e már arra sztrádát felhúzni. Aranyos, korrekt darabnak ígérkezik – meglátjuk, ki süti meg a robotszörnyeket a végén…
