Aki régebb óta követi már az oldalt, az tisztában lehet vele, hogy nagyon odavagyok a horror műfajért. Legyen szó filmekről, játékokról vagy bármi egyébről, engem azonnal meg lehet venni akármivel, ami kapcsolódik a horrorhoz. Ez azzal jár, hogy nagykanállal fogyasztom természetesen a horrorfilmeket is, amiknek többsége még évek múltán sem jut el nemhogy a hazai mozikba, de DVD vagy Blu-ray kiadásba sem. Éppen ezért arra gondoltam, elindítom a Para-Péntek rovatot, amiben rendre három olyan horrorfilmet mutatok be nektek, amiket nem biztos, hogy ismertek, viszont a műfaj rajongóinak érdemes lehet rájuk nézni – kezdjük is a heti csemegékkel!
The Rental (2020)
Charlie (Dan Stevens) és Michelle (Alison Brie) ki szeretnék pihenni a munka fáradalmait, ezért kinéznek a neten egy igen drága hétvégét, amit egy igazi luxus házban tölthetnek el. Magukkal viszik Charlie öccsét, Josh-t (Jeremy Allen White), valamit annak barátnőjét, Minát (Sheila Vand). Megérkezéskor két dolog tűnik fel nekik: egyrészt, hogy a főbérlő eléggé rasszista, másrészt, hogy maga a ház, illetve a vele járó kilátás valóban eszméletlen gyönyörű. Miután magukra maradnak, és estére az alkohol, valamint némi drog is előkerül, kiéleződnek a felek közötti kapcsolatok. Charlie és Mina például – akik nem mellesleg kollégák – jól egymásba is gabalyodnak, amiről másnap reggel mindkettő nagyban kussol a többiek előtt – az aznapra tervezett kirándulás kicsit megborulni látszik. De Michelle és Josh az általános másnaposság, és a leplezett szégyenérzet ellenére mégis elmennek túrázni, Mina pedig elugrik zuhanyozni. Itt talál rá egy mini-kamerára, amit pont a zuhanyrózsa belsejébe rejtett valaki – vélhetően a perverz főbérlő. Mivel előző este épp a zuhanyzóban csalták meg párjaikat, egy darabig dilemmáznak is, hogy elmondják-e a többieknek, hogy mit találtak. Végül úgy döntenek, hogy igen, majd később a bedrogozott Michelle tisztázni akarja a helyzetet, és kihívja a főbérlőt. Innentől szabadulnak el az indulatok.
(Forrás: Tom's Guide)
A The Rental a végére igen meglepő módon átvált egy slasher-horrorba. Nemcsak a szereplők hullanak, hanem megjelenik a klasszikus slasher-alapvetés, a maszkos gyilkos is, akit a rendező végig homályban tart, azaz igazi arcát nem láthatjuk. Ez leginkább a stáblistánál üt jókorát, amint láthatjuk őt más házakban is tevékenykedni. Ráadásul a The Rental valóban kiszámíthatatlan. Vajon tényleg a főbérlő lenne a kukkoló? Ő kamerázta be a házat, és árulja utána a felvételeket a dark weben? Esetleg valaki más áll a háttérben? Ez a fajta műfajkeverék (mármint, hogy párkapcsolati drámából egyetlen szempillantás alatt váltunk át horrorba) nagyon jól áll a filmnek, és eléri, hogy odaszegezzen minket az események elé. A színészek nagyon jók. Dan Stevens (Apostle, The Guest) régi kedvencem, de Jeremy Allen White (A mackó), Alison Brie (GLOW, Horse Girl) és Sheila Vand (A Girl Walks Home Alone at Night) mind remekül játszanak. A fényképezés is szép, zene pedig csak ott csendül fel, ahol okvetlenül szükséges neki. Dave Franco rendezői bemutatkozása korrekt iparosmunka lett, nagyon jól megírt, fordulatos történettel és kiváló színészekkel. Első filmnek ez tökéletes, szóval jöhet a következő!
The Lodge (2019)
A film az utóbbi idők egyik legerősebb kezdésével indul. Adott egy széthullot, ám látszatra azóta megerősödött (csonka)család, ahol az apa (Richard Armitage, aki azóta a Castlevaniában a főhős Trevor Belmont szinkronhangja is volt már) külön él, és az anya (Alicia Silverstone) neveli a két gyereket. Aiden (Jaeden Lieberher – AZ 1-2) és Mia (Lia McHugh) egész jól dolgozzák fel szüleik válását, azonban anyjuk egyáltalán nem tudott megbirkózni a feladattal és ez végül az öngyilkosságba hajszolja, egy rendkívül sokkoló jelenetben. Az apa ezek után igyekszik menteni a menthetőt, és megpróbálja összehozni gyerekeit újdonsült párjával, Grace-szel (Riley Keough), azonban ez katasztrofálisan sül el. Sem Aiden, sem Mia nem hajlandóak elfogadni a nőt, és pont őt teszik felelőssé édesanyjuk haláláért, sőt, ennek tetejébe még az is kiderül róla, hogy egy olyan szektavezérnek az egyedüli életben maradt lánya, aki annak idején tömeges öngyilkosságot követett el az összes agymosott követőjével egyetemben. Mindezt megkoronázandó, az apa kitalálja, hogy töltsék együtt a karácsonyt távol a hófödte hegyekben egy kabinban, hátha majd ott összebarátkoznak a gyerekek Grace-szel. Remek ötlet, fater!
(Forrás: Collider)
Innentől kaphatnánk azt is, hogy a terv sikerrel jár, és mindannyian puszipajtások lesznek, majd a maradék másfél órában azt nézhetjük, amint édes süteményeket készítenek és karácsonyfát díszítenek, de szerencsére a The Lodge ennél sokkal komolyabban veszi magát. Mikor az apának vissza kell utaznia a városba egy sürgős ügy miatt, a gyerekek és Grace egyedül maradnak a kabinban, odakinn pedig egyre nagyobb hóvihar támad. Mikor már éppen kezdene megtörni a jég közöttük, egyik nap arra ébrednek, hogy mindenük eltűnt. Az ételektől és ruháktól kezdve Grace PTSD-re szedett gyógyszerén át tényleg mindennek lába kélt, és bár eleinte maga Grace is csak egy félresikerült trollkodásnak fogja fel az egészet, szépen lassan rá kell döbbennie, hogy talán valami más állhat a háttérben. Például a creepy festmény, amit előző este vert le a falról, másnapra megint ott van. Egyáltalán maga a kabin is olyan, mintha már a Pokolban lennének és vezeklésül korábbi tetteikért örök kárhozatra ítéltettek benne. Grace elméje szépen lassan bomlik meg (pont, mint Jack-é a Ragyogásban) és ugyanannyira aljas módon kúszik be a téboly a falak közé, mint tette azt az Örökség családjával (belső nézetből fényképezett babaházat itt is találunk).
(Forrás: IMDB)
A The Lodge egyik nagy érdeme, hogy képes bizonytalanságban tartani a nézőt egészen a filmvégi nagy csavarig. Nem tudhatjuk pontosan, hogy mi a valóság, és mi Grace képzeletének a szüleménye. Vajon tényleg hangokat hall az éjszaka közepén, vagy ez csak valamiféle ostoba tréfa eredménye? Fokozatosan, percről-percre merülünk alá az izolált környezet által díszpapírba csomagolt téboly mélyére, ahol az elkerülhetetlen vég fogad bennünket. A The Lodge nem kímél. A végére, az utolsó képsoraival bevisz még egy jókora gyomrost, hogy végképp nehezen tudjunk szabadulni előle. A köztes időben ugyan néha képes leülni kicsit a cselekmény, de ez a közel kétórás játékidő "sara", nem a forgatókönyvé. A színészek is abszolút jól helytállnak (a The House That Jack Built-ből, vagy az Under The Silver Lake-ből ismert Riley Keough különösen erős alakítást nyújt), a fényképezés és a zene is nagyon szép, de a pontot az i-re mégis maga a történetvezetés teszi fel, ami egyszerre baljós és tart bizonytalanságban.
Scary Stories to Tell in the Dark (2019)
Maga a film Halloween idején kezdődik, mégpedig 1968-ban, egy Mill Valley nevű kisvárosban. Három jóbarátot (Stella, Auggie és Chuck) ismerhetünk meg, akik összetűzésbe keverednek az egyik helyi kiafaszagyerekkel, Tommyval, majd némi fogócska után egy autósmoziban (ahol naná, hogy épp a Night of the Living Dead megy!) belefutnak Ramónba, a besorozás elől bujkáló srácba. Miután elcsendesedett a helyzet, a kis csapat Stella ötletén felbuzdulva elindul meglátogatni egy régóta elhagyatott, és az enyészet martalékává vált öreg házat, melyről a helyiek azt tartják, hogy elátkozott. Hőseink a legnagyobb természetességgel törik fel a zárat az éjszaka közepén, és lépnek be egy olyan épületbe, ahol még az Addams-család is kétszer meggondolná a beköltözést. A ház ugyanis korábban a Bellows-família tulajdonában állt, Sarah Bellows pedig állítólag gyerekeket ölt meg, és vérükkel írta meg híres könyvét, melybe válogatott horror-sztorikat gyűjtött. Mindenkinek kell egy hobbi, ugyebár. Mit ad isten, Stella véletlenül rá is lel erre a könyvre egy titkos szobában, onnantól kezdve pedig vészesen felgyorsulnak az események, a könyv ugyanis saját magát írja, és minden egyes új történet kapcsolódik valamelyik fiatalhoz.
(Forrás: Newsweek)
Az első sztori "Harold", az alapból elég creepy madárijesztő meséje, akit a film plakátjain is látni. De lesz itt még lábujj nélküli élőhalott, pókok, lidércek, vérszomjas zombi, és Chuckhoz kötődik a leges-legijesztőbb rémség, a Pale Lady. Ez utóbbit sikerült tényleg annyira groteszkre megalkotni, hogy az embert kirázza a hideg már attól is, ha csak ránéz. Itt jegyezném meg, hogy André Øvredal rendező (Trollhunter, The Autopsy of Jane Doe) tökéletesen játszik a néző idegeivel, és bár ez a film is főként az ijesztgetésekre épül, végig érződik rajta, hogy a hangulatkeltést legalább annyira fontosnak tartották a forgatás alatt, mint a remek maszkokat és díszleteket. Ötletes, hogy bár van egy központi rejtély (Sarah Bellows hánytatott sorsa és maga a könyv), a megelevenedő horror-sztorik önmagukban is megállnák a helyüket – feltéve ha több játékidőt kapnának. Sajnos itt bukik ki, hogy mennyivel jobban működött volna a Scary Stories to Tell in the Dark minisorozatként, mint egy 108 perces horrorfilmként. A "The Big Toe", a "The Red Spot", de akár még a "Me Tie Dough-ty Walker" is olyan remekül lettek megírva, hogy ezeket szívesebben néztem volna még tovább, mondjuk 40-50 perces sorozatrészekre lebontva. És akkor itt jön a képbe, hogy például az "Old Woman All Skin and Bone", a "The Girl Who Stood on a Grave", a "The Attic", vagy épp az "Aaron Kelly's Bones" már bele sem fért a szűkre szabott játékidőbe, pedig ezeknél a libabőr garantált.
(Forrás: Rotten Tomatoes)
Ettől függetlenül aki azért választaná ezt a filmet, hogy borzongjon egy jót, az maradéktalanul ki lesz szolgálva! Az atmoszféra erős, az ijesztgetések vérprofik, a CGI pedig teljesen rendben van. A folytatás már nagyban készül, hiszen az egész alapötlet Alvin Schwartz egyik regényére lett felépítve (tudom ajánlani a beszerzését!), szóval egy More Scary Stories to Tell in the Dark még biztosan érkezik a jövőben, de ha Sarah Bellows szelleme is úgy akarja, akkor idővel a befejező Scary Stories 3 : More Tales to Chill Your Bones is megfilmesítésre kerülhet.
Köszi a figyelmet, a jövő héten ismét jövök három filmmel!
