Öt rossz dolog az elmúlt generációból

Kár volna kiszínezni: vége a konzolok hetedik generációjának. Az Xbox 360, a PlayStation 3 és a Wii jó ideig velünk volt, sőt egy kicsit még túl sokat is élvezhettük e gépek társaságát. Számottevő esemény már nem várható velük kapcsolatban; kifutó modellekről van szó, melyek jelentősége rohamosan csökken. A Sony már bejelentette az utódot, a Nintendo piacra dobta az új konzolját, a Microsoft pedig záros határidőn belül bemutatja a saját üdvöskéjét. Innentől kezdve ezeken lesz a hangsúly, s noha a jelenlegi gépekre még jönnek új játékok, a napjaik könyörtelenül meg vannak számlálva, így úgy gondoltam, hogy ideje búcsút inteni nekik. A Top 5 rovat keretében ezért most az elkövetkezendő két hétben ennek a ciklusnak a legjobb és legrosszabb eseményeivel foglalkozok, majd várva az új generációt, az eddigi tapasztalatok és pletykák fényében elmélkedek egy kicsit arról, hogy mit kell hozniuk az újoncoknak a siker érdekében. Lássunk is neki, először a csalódást jelentő momentumokkal.

5. Végtelen számú letölthető tartalom

Azt hiszem, sokunkban élénken él még annak az időnek az emléke, mikor a bővítmények nem jelentettek egyet pár dolláros lópáncéllal, vagy egy zsebpiszoknyi pályacsomaggal. Annak idején, ha kiegészítőkről beszéltünk, elsősorban egy lemezes tartalom jutott az eszünkbe, ami valódi értékkel egészítette ki a játékot. Ezek új történetet, karaktereket, helyszíneket és még egy sor egyebet hoztak ésszerű áron -- persze kissé idealizáltan tekintek vissza az igazi expanziók korára, de kétségtelen, hogy ebből a szempontból régen jobb volt az élet.

A DLC szó manapság összeforrt az egyszerű, tényleg csak minimális újdonságot hozó csomagokkal; pár pálya, esetleg egy-két fegyver, ha pedig versenyjátékról van szó, akkor néhány autó jelenti a bővítményt, mindezért pedig 10 dollár körüli árat kérnek a kiadók, nem egyszer úgy, hogy a DLC már a legyártás óta ott van a lemezeken. Természetesen nem kötelező ezeket megvenni, s szíve ügye annak, aki hűségesen támogatja a csapatokat ezek vásárlásával, de mégiscsak jobb volna ha több igazi kiegészítővel találkoznánk -- ám nem valószínű, hogy újra felvirradna ez a korszak.

Ebben a generációban a szélesebb körben elterjedt internetnek és az új online szolgáltatásoknak köszönhetően előretörtek a letölthető tartalmak, mégpedig nagyon jó okból. Ezzel könnyedén lehet fenntartani az érdeklődést az adott program iránt, elodázva azt a rettegett napot, mikor a felhasználó becseréli a játékát, másrészt pedig megint csak anyagias oldalról megközelítve maximalizálni lehet az egy játékból befolyt bevételt. Nyilván nem azt mondom, hogy minden DLC haszontalan, távol álljon ez tőlem, és azt sem mondom, hogy az összes kiadó egy kapzsi szemétláda, de tudni kell, hogy nem jóindulatból, meg hasra pusziért dolgoznak, a számok ugyanis azt mutatják, hogy az emberek veszik a letölthető tartalmakat, legalább olyannyira vagy talán még jobban, mint annak idején a lemezes expanziókat.

A Bethesda áprilisi tréfája volt, hogy minden letölthető tartamalmát leárazta jelentős összeggel, de a híres lópáncélhoz máig nem volt akció.

4. A Nintendo az előző generációban ragadt

A Nintendo mindig is arról volt híres, hogy a saját útját járta, s nem nagyon törődött a játékipar szélesebb trendjeivel, az igazság pedig az, hogy nem is nagyon kell a fősodort követnie. A japán cégnek megvan a stabil játékfelhozatala, s az ehhez mérhetően jó kreatív csapatai, amelyek évről évre, generációról generációra megbízhatóan szállítják a sikeres játékokat, amik nem csak tömegeket mozgatnak meg, hanem előrébb lendítik az adott konzol eladásait -- az már csak mellékes, hogy a külsős cégek termékei hagyományosan nem nagyon tudnak labdába rúgni a nagy N gépein, a saját licencek ugyanis fenntartják a hajót.

Probléma csak az, hogy hosszú távon ezt a bezárkózottságot nem lehet tartani, s a Wii U-val erre rá is jött a cég, erősen nyitva a nyugati csapatok felé, ám az előd még görcsösen követte a régi üzletpolitikát. Szinte mindenki azt várta, hogy a Nintendo egy modern, a konkurenciával a nyers erős terén egyenrangú konzollal fog előrukkolni, ám a Wii-nek a jelenlegi generációban sztenderddé vált 720p felbontás is komoly gondokat okoz (játékok futtatására értve elsősorban), s ez magával vonta azt is, hogy a látványvilág élesen elmaradt az Xbox 360-on és PlayStation 3-on megtapasztaltaktól. De nem csak technikai viszonylatban, hanem a hálózati képességek terén is az előző generációban ragadt a Nintendo az esetlen, kényelmetlen barátkódjaival, és a limitált online tartalomszolgáltatásával.

A történet teljességéhez azonban hozzátartozik, hogy a Wii nem volt teljességgel baklövés. A gyenge hardver ellenére milliók megvették a konzolt, részben a már jól bejáratott sorozatok hívószavára, de legfőképpen azért, hogy csodájára jártak a mozgásérzékelős perifériának, ami új utat törve a játékipar számára innovációt hozott abban, hogyan játszunk. A Wii tehát ékes példája a Nintendo önfejűségének, hiszen nem törődve a technikai kívánalmakkal, az innovációt helyezték előtérbe, s noha ez az eladásokon valóban nagyot dobott, a hardcore piac és köztük tovább mélyült a szakadék, amit csak most próbálnak áthidalni az új és erősebb konzoljukkal.

A Wii mozgásérzékelőjéhez hasonló perifériát mindkét rivális kiadott: a Sony szinte semmit sem változtatott a technológián a Move-val, miközben a Microsoft már innovatívabb volt a teljes test mozgását követő Kinecttel.