5. APPLE BANDAI PIPPIN

Nehéz elhinni, de a gyönyörűen megtervezett, letisztult gépeiről híres Apple egy időben komolyan gondolta azt, hogy belép az egyre inkább feltörekvő játékpiacra egy Apple Bandai Pippin nevű, olcsó kínai kacat hatását keltő konzollal -- pedig 1995-ben ezzel kellett szembenéznie a világ Alma-fanatikusainak.

Az elképzelés az Apple Pippin programcsomagra épült, mely a tervek szerint a felhasználói sztereó- és televíziós szórakozás központja lett volna. Lényegében ez nem volt több mint a cég 7.5.2-es operációs rendszerének lecsupaszított változata, amit a Bandai egy PowerPC alapú platformra húzott fel. Ebben egy 66 MHz-es PowerPC 603 processzor teljesített hűséges szolgálatot 6 MB memória, 128 KB NVRAM, egy 14.4 Kb/s-os modem és egy CD-olvasó társaságában.

Az Apple és a Bandai célja az volt, hogy egy olcsó, multimédiás feladatokat ellátó játékkonzolt dobjanak piacra, ennek azonban alávágott az árcédula: 599 dollárért kínálták az egységet, ami ma közel 900 dollárnak felel meg. A gyártó egyes adatok szerint 100 ezer darabot készített, de csak 42 ezret tudott eladni, sőt annyira nem fogytak a gépek, hogy időközben több kiegészítőt gyártottak le, mint konzolt, így az Apple Bandai Pippin csak két évig volt piacon. Az Apple második nekifutásra már sikeresen tudott belépni a játékiparba, elég csak megnézni a hordozható "i-termékek" sikerét a játékosok körében.

4. GIZMONDO

A felsoroltak közül mindenképpen a Gizmondo története a legszínesebb, hiszen luxusutak, óriási partik, hírességek, egy összetört Ferrari, sőt még a svéd maffia is belekeveredett az ígéretesen induló konzol életébe -- de kezdjük az elején. A konzol a Tiger Telematics mérnökeinek fejéből pattant ki 2003-ban, s nem kellett sokat várnia a közönségnek, hogy láthassák az akkor még Gametrac nevű eszközt -- az első bemutatóra a CES-en került sor, majd a CeBIT-et is megjárta.

A szakmának tehát két alkalma is volt arra, hogy jól szemügyre vegye a Windows CE 4.2-t és a .NET Frameworköt futtató gépet, a leendő vásárlóknak azonban még több, hiszen a tévéképernyőkön és hirdetőtáblákon találták szemben magukat az ekkor már Gizmondo névre átkeresztelt marokkonzollal. A gép reklámozására Jenson Buttont sikerült megnyerni, aki magazinokban igyekezett vásárlásra bírni minket, volt két tévéreklám, a megjelenéskor London belvárosában egy hírességek részvételével megrendezett partit tartottak, sőt a cég elnöke csak a reklám kedvéért a 24 órás Le Mans-i versenyen is elindult.

Az agresszív reklámnak köszönhetően mindenki tudott a Gizmondóról, a szakma pedig nagy jövőt jósolt az üzenetküldésre (SMS, MMS) is alkalmas, 1,3 megapixeles kamerával felszerelt konzolnak -- de aztán valahogy nem jöttek az emberek, a Gizmondo pedig egy botrány kellős közepébe került. A média először arra lett figyelmes, hogy a gyártó vezérigazgatója, Stefan Eriksson részegen összetört egy Ferrari Enzót, majd arra, hogy a karrierjét a svéd maffia vezetőjeként kezdte, s az ezzel kapcsolatos vádak miatt börtönbe zárták. Innentől kezdve senkit sem érdekelt a szépreményű konzol, így nem is csoda, hogy csak 25 ezer példány fogyott belőle. Két év után ki is vonták a forgalomból.

3. NOKIA N-GAGE

Annak idején a Nokia a mobiltelefon-piac vezetője volt; mindenkinek volt egy finn gyártmányú kis eszköz a zsebében, ez pedig túlzottan is nagy magabiztosságot kölcsönzött a cég vezetőinek, mással ugyanis nem lehet megmagyarázni a Nokia N-Gage megjelenését, ami túl korán, túl sok mindent akart megcsinálni.

Az N-Gage feltett célja az volt, hogy egy hordozható játékkonzol legyen, amin éppenséggel telefonálni is lehet -- a gond csak az volt, hogy az ilyesfajta elképzeléshez a megjelenésének évében, vagyis 2003-ban nem volt meg a megfelelő technikai háttér. Ahhoz, hogy minden betervezett célt el tudjon látni, az egekbe szöktek a gyártási költségek, ez pedig természetesen azt eredményezte, hogy a kezdőárat is magasra kellett helyezni. Észak-Amerikában 300 dollárról indult a gép, ennyiért azonban szinte senkinek sem kellett; az első héten a közvetlen riválisnak is tekinthető Game Boy Advance 100:1 arányban verte meg a pénztáraknál.

Az N-Gage vesztét az okozta, hogy nem volt egy igazán jó játékkonzol, sem egy jó telefon, olyan, amit a hűséges vásárlók elvártak volna a Nokiától. A név örökre beégett a játékosok agyába, mint negatívum, így a Nokia hiába dobta piacra a javított N-Gage QD-t, ez észrevétlenül jött és tűnt el, s ugyanez mondható el az N-Gage névre keresztelt, játékosokat célzó szolgáltatásról. A telefon-játékkonzol koncepciót később az Apple tudta sikerre vinni, azóta pedig ez az egyik leggyorsabban fejlődő ága a játékiparnak.

2. NINTENDO VIRTUAL BOY

Nem a 3DS volt a Nintendo első próbálkozása a háromdimenziós játékélmény megteremtésében. A cég 1994-ben állt elő a Virtual Boyjal, s nem kevesebbet ígértek, minthogy a világon először ezzel lehet igazi térbeli élményünk. Ez volt a japán cég akkori legnagyobb vállalkozása, hiszen nem csak egy új konzolt dobtak piacra, hanem egy akkoriban még igencsak gyerekcipőben járó technológiát kívántak eljuttatni a tömegekhez. Nagyon kockázatos terv volt, ami nem sült el jól.

Így utólag nézve könnyű megállapítani, hogy miért nem lett sikeres a konzol. Elsőként ott van maga a látvány: minden játék a piros különböző színeiben tündökölt, mivel az itt használt látószögelhajlásos (parallax) módszerhez csak piros diódákat tudtak használni, egyrészt azért, mert a kék és zöld diódák még nem voltak forgalomban, másrészt pedig az LCD-képernyők még kezdetlegesek voltak. Aztán ahhoz, hogy a két, különböző sebességgel érkező kép a szemünkbe juthasson s megalkossa a térbeli élményt, a fejünket nagyon kényelmetlen pozícióban kellett a konzolba dugnunk. Ezen felül csak kevés játék jelent meg a kütyüre, mely mellesleg nem volt túlzottan olcsó, hiszen 180 dollárért kínálták, ami az inflációt figyelembe véve mai áron 272 dollárnak felel meg. Te kiadnál ennyit egy nyakgörcsért?

Az 1995-ben piacra dobott konzol keveseket érdekelt, s noha a Nintendo árcsökkentésekkel próbálta életben tartani az ötletet, olyan sikertelennek bizonyult a Virtual Boy, hogy Európába már el sem hozták, 1996-ban pedig kivonták a forgalomból. A cég 2010-ben tért vissza a 3D-hez, s a 2011-ben megjelent 3DS-sel már jóval nagyobb sikereket értek el.

1. ATARI JAGUAR

Az Atari Jaguar kitűnő példa arra, hogy az ambíció a rossz tervezéssel párosítva egy jövedelmező, évek óta futó üzlet végét jelentheti. A '80-as években a játékipar egyik nagykutyája volt az Atari, hiszen a cég nemcsak remek játékokat, hanem remek asztali konzolokat is piacra dobott -- a nyerő sorozatot azonban derékba törte az Atari Jaguar, ami akkorát bukott, hogy a cégnek ki kellett vonulnia a konzolpiacról.

A mérnökök azt a feladatot kapták, hogy alkossák meg a piacon kapható legerősebb konzolt, ami a számítási teljesítmény terén lepipálja az összes riválist. Ez igazándiból nem volt olyan nagy feladat, hiszen a Sega Genesisszel, az SNES-szel és a Panasonic 3DO-val kellett felvenni a versenyt, melyek 16- illetve 32-bites konzolok voltak; a baj ott kezdődött, hogy a megjelenés után befutott a következő generációt képviselő Sega Saturn és a Sony PlayStation, amelyek már jóval nagyobb falatnak bizonyultak. Ennek ellenére azonban magabiztosak voltak az Atari vezetői, s büszkén hirdették, hogy a Jaguar az első 64-bites konzol, ami számszerűen jobb, mint a többség. Innen a szlogen: „Do the Math.”

Az Atari Jaguar 1993-ban Észak-Amerikában, majd a rákövetkező évben a világ többi részén is megjelent, s noha volt pár játék, ami kiváló értékeléseket kapott, a közönséget egyáltalán nem érdekelte a masina. A gond az volt, hogy az Atarinak nem sikerült megnyernie a külsős kiadók és fejlesztők bizalmát az első év pénzügyi adataival, illetve az sem segített, hogy a processzor az elsietett tervezésnek köszönhetően hibás volt, ami egy rémálommá tette a fejlesztést. 1994 végére nagyjából 100 ezer példányt sikerült eladni, s mivel egy 500 millió dolláros befektetés eredménye lett ez a katasztrófa, az Atari mélyen a slamasztikába került. Agresszív reklámozással és egy CD-ROM kiegészítővel próbálták menteni a menthetőt, de már késő volt: az új és jobb konzolok lemosták őket a piacról. Ez volt az Atari utolsó asztali konzolja.


Itt áll hát előttünk öt példa arról, hogy miért kockázatos egy új konzol fejleszteni. Lehet, hogy egy új és innovatív ötlettel sikerült előállni, vagy csak felfedezni egy kínálkozó piaci rést, azonban, ha nem stimmel minden, könnyen a kukában végezheti az üdvöske. Ezen felül ezek a gépek többsége nem egy kisebb cég agyszüleménye, hanem óriási tőkével rendelkező, rengeteg szakembert foglalkoztató vállalatok nagy bukásai, akiknek van védőhálójuk. Nem véletlenül van napjainkban csak három konzolgyártó; nekik a hibáik ellenére sikerült talpon maradni, míg a kisebb, rossz döntéseket hozó riválisok sorban elhullottak. Könnyen megeshet, hogy ilyesmi fog történni a közelmúltban bemutatott újoncokkal is. Te mit gondolsz?