[Filmkritika] Az oroszlánkirály

Szinte már unalmas újra leírni, annyiszor hallhattuk az elmúlt években, hogy Hollywood haldoklik. Kínálatát többnyire üres látványmozik, élménynövelő elemnek szánt technikai innovációk, klasszikusok fantáziátlan másolatai, valamint újraforgatott filmek képezik. Utóbbi kategóriát erősíti a Disney által nyitott remake-ciklus, aminek során saját ikonikus alkotásaikat újítják fel (pl. Diótörő; Mary Poppins; Alice Tükörországban). Napjaink legsikeresebb hollywoodi stúdiója azért új, akár még formabontó ötletekkel is előhozakodik, gondoljunk csak minden idők legsikeresebb animációs meséjére, a Jégvarázsra vagy Demóna című, kiemelkedően népszerű alternatív fantasy-jükre, ám jobbára ők is régi ötletekből dolgoznak. Bevételi statisztikáikat böngészve azonban azt találjuk, hogy a remake-láz pénzügyileg nagyon is kifizetődő projekt, így aztán nem meglepő, hogy idén kultikus animációs produkcióik élőszereplős feldolgozásába kezdtek (pl. Dumbó; Aladdin; Mulan). Ennek része az Oroszlánkirály fotorealisztikus újragondolása is (valós képeken láthatunk CGI-animált állatokat), amit a Vasemberrel már bizonyító, jelenleg a Disney+ nyitányára szánt Star Wars sorozaton is dolgozó Jon Favreau rendezett.

Mivel már az első előzetesek és a korai nyilatkozatok alapján kiderült, hogy az új film lényegében minden képkockájával az eredetit kopírozza, rögtön felmerült korunk egyik fő kérdése: van-e egyáltalán értelme remake-et készíteni? A fentebb említett számok alapján mindenképpen, művészileg viszont a közönség egyre terebélyesebb része hajlik a nemleges válasz felé. Az oroszlánkirály esetében ráadásul még a rendező kreatív szerepe is megkérdőjelezhető, olyan mértékű az eredeti változattal való egyezés. Ahol belenyúltak a klasszikus filmbe és változtattak az eredeti képsorokon, a finálé kivételével csak rontottak a színvonalon. Rögtön szembetűnő, hogy az élőszereplős produkcióknál mennyivel több játékosságot enged, mennyivel rugalmasabb formátum az animációs platform. Favreau-ék munkájából egyszerűen hiányzik az a fantáziadús lendület, főként az apró mozdulatok és grimaszok ábrázolása, amik egy gyerek számára szerethetővé tesznek karaktereket. A remake-ben ugyan minden a helyén van, minden snittet gondosan megterveztek, de fájóan hiányoznak Timon és Pumbaa, Rafiki, a sámánszerű majom vagy a hiénák jellegzetes mozdulatai. Mufasa csillagok közül intézett pszichedelikus szózata a leginkább csalódást keltő rész, annyival színtelenebb az új verzió a réginél.

A filmtörténet egyik legikonikusabb remake-jében, A vád tanúja 1982-es felújításában legalább színészcsillagokat állítottak színészcsillagok helyére, hogy ugyanazt ugyanúgy, ugyanabban a beállításban játsszák el, és már azon film megszületésének az oka is erősen megkérdőjelezhető volt. Jelen esetben Beyoncé és Childish Gambino szereplése volt a fő attrakció, közösen előadott betétdaluk viszont kis rosszindulattal az Elton John-féle szerzemény karaoke feldolgozásának is nevezhető. (Ha már a szinkronhangoknál tartunk, Sinkovits Imre orgánuma – Vass Gábor tökéletes munkája ellenére is – pótolhatatlan a magyar változatban.) Favreau-ék három ponton mertek belenyúlni az eredeti történetbe. Legtalálóbb húzásuk az animációs mese kissé együgyű végpárbajának érettebbé és érthetőbbé fazonírozása. A „valószerűbbé tétel” jegyében megpróbálták továbbá az eredeti változat kis számú hiéna falkáját népesebb csoportként mutatni, ami érthető törekvés, de az előbbi változtatásnál sokkal kevésbé eltalált megoldás. Az István, a király haszonleső trióját idéző hiéna hármas tökéletesen szimbolizál egy emberi viselkedésmódot és ábrázolja az adott csoport belső dinamikáját. Bár a forgatókönyvírók igyekeztek kidomborítani az élősködő állatkarakterek személyisége közti különbségeket (még humort is vittek a dologba), a hatalmas hiéna falka eltereli a figyelmet Shenziék ikonikus hármasáról. Fő változtatásként a bölcs király, az apró trónörökös és a ravasz trónbitorló személyiségén igyekeztek valamelyest alakítani az alkotók. Simba az eredeti változatban látottaknál bátrabbnak, Mufasa azonban kevésbé bölcsnek, sokkal inkább erősnek mutatkozik, akivel szemben a készítők igyekeztek hangsúlyozni Scar eszes és rafinált vénáját (jóllehet ennek fényében még inkább érthetetlen, hogy az okos antihős keze alatt miért rohad le oly látványosan a királyság sorsa).

Az oroszlánkirály kulcsa két dologban rejlik. Jon Favreau elmondása szerint nosztalgikus élményt, aha-élményt kívántak nyújtani a rajongóknak, aminek a során ráismerhetnek a klasszikus mesére, de mégsem ugyanazt kapják. Rajongóként valóban ínyencség fotorealisztikus képeken élvezni az ezerszer végigrágott animációs jeleneteket, de egyszerű mozilátogatóként is érdekes élményt nyújt a film. Rendkívül aprólékos, storyboardon előre megtervezett munkát igényelt minden snitt, hiszen a kamerának a kép tárgya nélkül kellett úgy mozognia, mintha ott lenne a fókuszban az adott karakter. Az operatőri teljesítmény ebből a szempontból, el kell ismerni, kitűnő mestermunka, és az animáció is alapvetően élethűre sikeredett. Ezzel együtt kritikaként elmondható, hogy egy természetfilm vagy kortárs sci-fi vizuális téren bőven többet nyújt Az oroszlánkirálynál. A kortárs látványmozik világában érthető vállalkozás Favreau-ék alkotása, a film azonban pusztán az eredetivel való összehasonlításban vagy a klasszikus történet nagyszerűségétől válik érdekessé. Ha Az oroszlánkirály – pejoratív felhang nélkül mondva – puszta bazári mutatvány, technikai innováció, egyszeri érdekesség, ami kicsit felújítja a gyerekkori élményt, tökéletes filmnek mondható, hiszen teljesíti feladatát. Ezen felül azonban semmit nem tesz hozzá az eredeti műhöz, sőt még mesterkéltebb is annál.

Felmerül a kérdés, hogy vajon a következő generáció a remake-en nő-e már fel. Minden idők talán legjobban sikerült Disney meséje máig tökéletesen élvezhető, aktuális és tanulságos mű. A félig animált, félig élőszereplős változat viszont az 1994-es eredeti filmnél sokkal mesterkéltebb és fantáziátlanabb alkotás, ami szolgai módon végzett másolási szándékuknak a tükrében egyáltalán nem hízelgő a készítőkre nézve. Mint technikai kísérlet, mindenképpen figyelemre méltó próbálkozás Az oroszlánkirály, más tekintetben azonban nem világos, hogy mégis mi indokolta a szinte változtatások nélküli felújítást. Jon Favreau, akárcsak Vasember epizódok esetében, jelen produkcióban is kétség kívül profi és rendkívül igényes munkát végzett, és ez bizakodásra adhat okot a The Mandalorian kapcsán. Az oroszlánkirállyal tulajdonképpen az a nagy probléma, hogy egyszerű remake. Az eredeti művet szinte egy az egyben lemásolja, mégis sokkal szürkébb a végeredmény. Érdekes élmény látni a fotorealisztikus képsorokat, de ha kedvem támadna a jövőben megnézni az Oroszlánkirályt, biztosan az eredetit választanám.