Az elmúlt hetekben több vírusfilmről írtunk, terítékre került Az Androméda-törzs, a Vírus és a 12 majom. Sokáig lehetne még folytatni a sort, hiszen bőven akadnak elgondolkodtató vírus/járvány tematikájú disztópiák a filmtörténetben. Most viszont inkább nézzük a dolgok másik oldalát és foglalkozzunk a jövővel. Annyi szó esik mostanában arról, hogy a kultúránk megváltozik, az elmúlt húsz év beidegződéseit valamilyen ellentétes korszellem váltja fel és teszi majd élhetőbbé. A világ ugyanis az elmúlt évszázadok és évezredek apokaliptikus jóslatai ellenére sosem dőlt össze, sőt meglepő módon a nagy katasztrófák és világégések után általában csodálatos tudományos fejlődés, művészeti pezsgés, gazdasági fellendülés és boldog békeévek következtek. A problémákat pedig, tény, hogy sokszor csak vér és veríték útján, de mindannyiszor legyűrtük. Fantáziáljunk tehát egy kicsit a jövőről, hogy hogyan is fog kinézni a jövő társadalma. Mert élni fogunk és, ahogy az alábbi filmek tartják, csak rajtunk múlik, hogy mennyire lesz empatikus, fejlett és csodálatos a világ.
2001: Űrodüsszeia (1968)
Annak a Stanley Kubricknak a látomásával kezdjük a sort, aki egyébként majd minden rendezésében az emberi jellem árnyékosabb oldaláról és a világ kegyetlenségéről beszél. Az Űrodüsszeia azonban az ember, a humánum nagyszerűségét hirdeti. A science-fiction műfajának egyik fő témája kerül elő a cselekmény hajtómotorjaként: a mesterséges intelligencia és az ember viszonya, Kubrick pedig ebben a relációban meg van győződve az ember felsőbbrendűségéről. Nem a tudományt kritizálja, inkább csak a száraz technicizált tudós attitűdöt minősíti, hiszen a világot legalább annyira hajtja az érzelem és lélek, mint a szellem. Ezért mutatja a film olyan hosszan – a fő dramaturgiai csomópontok mellett – hőseink beszélgetéseit és egyszerű mindennapos tevékenységét is. A cselekmény három síkja a történelem különböző korai közti civilizációs ugrásokat jelképezi, aminek a végén egy nehezen értelmezhető jelenetet találunk. Mégis, az egész film mondanivalójából az következik, hogy egy felsőbb, transzcendens síkra kerül az ember, ahová elméje és a kivételes lelke miatt eljutni hivatott.
Star Trek: A mozifilm (1979)
Nem másolat, bizonyos értelemben azonban az Űrodüsszeia párja az első Star Trek-mozi. Ha létezik Kubrick művénél is optimistább space sci-fi, az Robert Wise 1979-es űroperája. Ez a Star Trek-univerzum (ideértve a sorozatokat és a filmeket is) legelvontabb, legfilozofikusabb, de legszebb darabja. Az 1966-69 között futott eredeti széria cselekménye után játszódó epizódban egy megfejthetetlennek tűnő űrképződmény fenyegeti a Földet. Míg az Enterprise legénysége eljut a veszedelem gyökeréhez, eleinte XXIII. század közepének globális világát csodálja a kamera hosszú snitteken keresztül, majd a játékidő során újra, meg újra előtörnek a helyes vezetői felfogást illető viták. Ezek az ellentétek azonban nem durva társadalomkritikaként funkcionálnak, hanem sokkal inkább a létezés sokszínűségét hangsúlyozzák. Végül a fináléban újra előkerül a MI témaköre, és az egyik első alkotásként a filmtörténetben, a Star Trek megértő módon áll a gépekhez. A ST-univerzumot megálmodó Rodenberry nem embert próbál gyúrni a mesterséges intelligenciából, hanem a békés egymás mellett élést, egy galaxisokon átívelő civilizált rendet hirdet, amit tett a hatvanas években sugárzott tévésorozatban is.
Az ötödik elem (1997)
Szimbolikus, hogy Luc Besson ezen alkotását hangsúlyosan nem kizárólag a francia, hanem globális közönségnek szánta, amennyiben maga a film is egy világkormányzat megbízottjának és a világok közti egyensúlyt fenntartó lénynek a történetét kíséri végig. (A világkormány eszményét egyébként a kevéssé acélosra sikeredett Valerian nyitányában kicsit élesebben megvilágítja.) Ami a Szárnyas fejvadászban sötét és rémisztő, az Az ötödik elemben izgalmas és kalandra hívó, pedig a két filmben mintha ugyanabban a városban járnánk. Ha nagyon nyersen kéne megfogalmazni a film lényegét, az a fináléban el is hangzik: a Földön sok szörnyűséget művel az ember, de vannak csodálatos dolgok, például a szerelem. Ez talán kicsit bárgyú bölcselkedésnek tűnhet, de a rendező ezzel kapcsolatban nem is akar nagyobb igazságot mondani. Inkább a szimbolika, a mítoszok bemutatása (pl. kiválasztott, papi hivatás, modern lovagi eszmény) adja a film erejét. Bár a biológiai kíséretekkel, az állami erőszakszervezet működésével és a média természetével kapcsolatban bőven van mondanivalója Luc Bessonnak.
Csillagok között (2014)
Az elmúlt években tucatnyi puritán, hideg, lassú folyású, negatív, deprimáló sci-fit (pl. Ex Machina; Érkezés) láthattunk, az évtized legjobb jövőfilmje, Christopher Nolan Csillagok közöttje (kritikánkat itt olvashatjátok) viszont egy kifejezetten érzelmes, nagyszabású, színes és optimista opusz. Megdönti a korai XXI. század buta közhelyeit, például az aktuális trendekkel ellentétben tiszteli a klasszikus műveltséget és a tudományt, valamint a mechanikus összeszerelő társadalmak helyett kreatív, autonóm közösségeket képzel. Korunk jövővel kapcsolatos folyamatos rettegő attitűdjét egészséges optimizmussal, tenni akarással és megoldáskereséssel váltja ki. Míg a 2010-es években a legharsányabbak civilizációnk néhány problémájának fásult ismételgetésébe burkolóztak, Christopher Nolan felsőbb szintről tekint a világra. Az élet lényegét, a létezés titkát keresi és nem veszik el a részletekben. Még csak azt sem lehet mondani, hogy mindezt patetikusan tálalná a film, hiszen a cselekmény szintjén folyamatos kudarcok érik hőseinket és innen nézve a happy end is elég viszonylagos. Christopher Nolan grandiózus operát rendezett, amiben hihetetlen katarzison vezeti keresztül a nézőt, hogy aztán egy ősi bölcsességet közöljön velünk.
A Christopher Nolan munkásságáról folytatott beszélgetésünket itt hallgathatjátok meg.
Holnapolisz (2015)
Nolan mesterműve után a Disney sem akart lemaradni, és erős a gyanú, hogy a Holnapoliszt erősen inspirálta a Csillagok között. Ennek ellenére az alapötlet egyedinek mondható, kifejezetten Disney-sre sikeredett. Izgalmas a felvezetés, jók a karakterek, meglepő módon kifejezetten okos – abszurd – humora van a filmnek, ami elejét veszi a romantikus-giccses elhajlásoknak és igényes a vizuális kidolgozás is. A probléma inkább a végjátékban jelentkezik, az ugyanis összecsapott és leveri a film addig arányosan vezetett dramaturgiai ívét – mintha kivágtak volna fél órát a forgatókönyvből. Ritkán fordul elő, de jelen esetben hosszabb játékidőt kellett volna hagyni, mert így egy tökéletes felvezetés után mintha megspórolták volna a film leghangsúlyosabb részét kibontani. Ezzel együtt is érdemes megnézni rendezését, ami végre nem egyoldalú képet fest a sorsunkról. Egyszerre beszél a jövő lehetséges kríziseiről és szükségszerűen jelentkező csodáiról, illetve a zárlatban hangsúlyozza, hogy hiába minden jóslat, a világ még sosem állt meg és omlott össze.
Jövő héten további optimista sci-fiket veszünk elő, amik sikeresen ellenpontozhatják a jelenlegi helyzet kilátástalanságát, valamint a hétről hétre felemlegetett disztópiák mellé lépve kicsit reálisabb képet festenek a jövőnkről.
