Folytatjuk a vírusfilmek áttekintését, ma Terry Gilliam 12 majom című rendezését vesszük górcső alá. Igazi különlegességről van szó, ami több szempontból is eltér az elmúlt hetekben ajánlott művektől, a Vírustól és Az Androméda-törzstől. A leginkább szembeötlő különbség, hogy ezúttal nem pusztán egy elgondolkodtató és szórakoztató opuszról, hanem minden idők egyik legjobb és legkultikusabb filmjéről beszélünk. Itt nem csupán egy veszélyes vírusra koncentrál a történet, hanem jóval több síkon mozog a koncepció. Végeredményben nem is a járvány megelőzésére vagy a vírus hatástalanítására fut ki a cselekmény, hanem ennek apropóján sokkal egyetemesebb mondanivalója van az alkotóknak. Disztópikus jövőkép, akciójelenetek (menekülő ember- és menekülő szerelmesek-dramaturgia), társadalom- és modernitáskritika, általános emberi jellemrajzok, groteszk-szürreális látásmód, misztikus-pszichothriller-stílus és egy erős drámai szál – ezen önmagukban is értelmezhető részekből épül fel a film. Jóval többről van tehát szó, mint egy tragikus kifutású sci-fi látomásról. A mindenáron a vírus megfékezésére fókuszáló történet helyett teljesen más irányokba is elkalandozunk, amit ezekben a hetekben épp annyira van értelme megnézni, mint bármikor máskor.
A film alapjául Chris Marker Kilátóterasz című 1962-es francia újhullámos avantgárd filmje szolgál, ami pusztán állóképekből építkezik és egy narrátor segítségével meséli el történetét. Terry Gilliam a dramaturgia szintjén sokat vett át a szintén elég egyedi eredeti műből, részleteiben viszont alapvetően másképp öltöztette fel, írta meg a történetet. A 12 majomban is érzékelhető a Monty Pythonból érkező animátor-filmrendező szerzői kézjegye. A groteszk stílus marad, 1995-ös alkotása viszont sokkal koherensebb, mint a szellemi előzménynek tekinthető Brazil és fogyaszthatóbb is, mint egyéb munkái. Kényelmetlen szituációknak és kamerabeállításoknak (szó szerint groteszk látásmódnak) nincs híján a film, mégis végig követhető a sztori. A humor ugyan csak néhány pillanatban bújik elő, az arcba mászó abszurditás mellékessé válik és sötét-borongós drámaiság veszi át a helyét. Az összhatást tekintve elengedhetetlenek a kitűnő alakítások. Bruce Willis, Madeleine Stowe és Brad Pitt egyaránt életük legjobbját nyújtják. Megteremtik az azonosulás lehetőségét, folyamatosan arra sarkallnak, hogy elképzeljük, mi mit tennénk a helyükbe kerülve. (Itt érdemes megjegyezni, hogy bár Rudolf Péter annyi bírálatot kapott, hogy már ő maga is elhitte, hogy nem találta meg a megfelelő hangkaraktert, dörnerestül-rudolfostul kiváló a szinkron.) Ezektől persze még sokrétűbbé válik a film, annyi vonatkozása akad, hogy azt sokadik nézésre is nehéz mind észrevenni és értelmezni. Tipikusan olyan műről van szó, amiben minden alkalommal valami újat találunk. És akkor még nem is említettük a visszatérő Hitchcock-idézeteket (pl. filmrészleteket a Szédülésből és a Madarakból), amik a pszichothriller műfaja mögött rejlő világszemlélet igazságait és szorongató hangulatát idézik meg.
A konkrét elemek szintjén is rendhagyó alkotással van dolgunk, Gilliam ugyanis alaposan átírja a(z időutazós) sci-fik máig bevett (!) szabályait. Míg a legismertebb időutazós moziban, a Vissza a jövőbe-trilógiában Marty és dr. Emett alternatív idősíkok között ugrálnak, itt szó sincs a múlt megváltoztatásának a lehetőségéről. Vitatható történelemszemlélet, miszerint a sorsunk rendszerszinten eleve elrendeltetett, autonóm emberi döntéseknek és cselekvésnek nem sok szerepe van, mindenesetre nagyon erős vázat ad ez a koncepció szintjén. Épp ezért hősünk és jövőből küldött társai eleve nem a vírus elterjedésének megakadályozásával próbálkoznak, hanem csupán információgyűjtés céljából érkeznek, ami a jövőben segíthet az emberiségnek visszajutni a földfelszínre. Meglepő látni hasonló filmekkel összevetve, hogy a jövő se közel teljes pusztulást, a technológia eltűnését, se csodálatos tudományos-fantasztikus világot nem hoz. Egy viszonylag reális képet festenek a készítők, amiben csak rengeteg nehézség és technikai hiba mellett képesek utazni és kommunikálni az időben, nincsenek biztos módon működő csúcstalálmányok. További időutazós sablonokat dönt meg a film, amikor kiderül, hogy az ember agya bizony nehezen mozog különböző dimenziók között, hajlamos elhinni, hogy más síkok a képzelgéseiben léteznek csupán. Az is rendkívül izgalmas húzás, hogy még mentálisan stabil hősünk fejében is elmosódik a másik dimenzióban zajló események, az időutazás folyamatának és az új korba érkezés emléke. Ezekről valahogy sosem beszélnek az időutazós filmek.
A disztópiák szokásos alapkonfliktusai (pl. háborús, természeti, technológiai, inváziós katasztrófák) helyett a 12 majomban a társadalmi aspektus kerül középpontba. Alapos kritikában részesül az értelmiségi és a gazdasági elit. Adott jelenetekben, adott kontextusban gusztustalanná válik valamennyi kultúrmanír, úri spleen. Gilliam állítása továbblép azon a közhelyen, miszerint a vallás helyét a tudomány vette át, egyenesen a pszichiátereket nevezi uralkodó kasztnak, amennyiben ők határozzák meg a helyes emberi gondolkodásmód és viselkedés kódexét és ők zárhatnak ki önkényesen bárkit a „normális” társadalomból. Ennek kapcsán átértelmeződik az emberi őrültség is, és a rendező igyekszik árnyalni a forradalmárokról kialakult általános képet (a hetvenes éveket zöld underground mozgalmakban töltő Gilliamnek bőven van tapasztalata erről, vö.: Félelem és reszketés Las Vegasban). A társadalmi különbségeket hangsúlyozzák a filmben előszeretettel mutatott külvárosi helyszínek és nyomornegyedek. Az alkotók állítása szerint az idealizált múltban éppúgy él a roncstársadalom, mint a lepusztult jövőben. Szó esik továbbá a természet megbontott rendjéről, az állami hatalom és a hozzá kapcsolódó establishment erőszakos vonásairól (ami még az apokaliptikus jövőben is ülnököl és korábbi hatalma visszaállítására törekszik). De olyan teljesen hétköznapi igazságok is előkerülnek a filmben, mint például a hiába ne kiálts farkast alaptétele. A film sokszínűségét mutatja ugyanakkor, hogy nem egyoldalú ábrázolásmódja. Találkozunk normális polgári viselkedésmintákkal, elsősorban a hősnő jelképezi a szakmája iránt őszintén elhivatott kultúrembert, aki már első jelenetétől kezdve kerül mindenféle sznobizmust, ami társadalmi státuszából fakadhatna. Nem késlekedik továbbá a film az emberi kultúra csodái (pl. zene) előtt tisztelegni, ami úgyszintén életigenlő, humanista attitűdnek tekinthető.
Érzelmileg és intellektuálisan is letaglózó élmény a 12 majom. Sokkal lesújtóbb alkotás, mint az elmúlt hetekben tárgyalt művek, ugyanis jóval több vonatkozást kínál, mint az egyszerű vírusfilmek. Gilliam rendezésének gyakorlatilag minden egyes kis eleme a helyén van, tökéletes alkotás. Ugyanakkor talán túlságosan depresszív hatást kelthet ezekben a napokban, olyannyira érvényesek állításai (nem beszélve az olyan, most igazán félelmetesen csengő kiszólásokról, miszerint békeidőben senki nem veszi komolyan a vészjelző kiáltásokat, jövendöléseket). Itt nem a biológiai katasztrófa vagy más, az antiutópiák kötelező elemeinek tekinthető külső tényezők játsszák a főszerepet. Noha ezeket és a társadalmi ellentétek kiéleződéséből felszakadó súlyos következményeket is igazán reális módon tálalja a történet. Ugyanakkor nem az apokalipszis lefestésére koncentrál Gilliam, hanem inkább általános társadalmi jelenségekről és emberi viselkedésmódokról beszél. A természeti-technológiai katasztrófa mellett pontosan ezekkel a mában is jelen lévő mintázatokkal rémisztget a film, és pont ezeket nevezi meg korunk végzetes jelenségeinek. Más sci-fi rémlátomások mellett ettől válik annyira komolyan vehető élménnyé 12 majom. A rendszerkritikus művek kedvelői, sci-fi rajongók, a jelenlegi helyzet apropóján gondolkodni vágyók, akciódús szórakozást keresők és egy érzelmes, megható sztorira éhes nézők számára egyaránt ajánlott mű a 12 majom, minden idők egyik legjobb filmje.
