Az emberiség számtalan félelmét jelenítette már meg a filmvásznon. A hétköznapok sötét oldalára reflektál a thriller műfaja, a jövőről pedig sci-fik, disztópiák beszélnek. Utóbbiról különösen békeidőben, jólétben szeretünk gondolkodni. Az ember lelkiismerete sosem tiszta, ha saját ténykedését vizsgálja, épp ezért könnyen félelmei támadnak, hogy megszerzett és birtokolt javaitól valamikor valami vagy valaki megfosztja majd, esetleg életével kell fizetnie bűneiért. Ezt a metafizikai-spirituális kérdést (megbontott világrend, istenek büntetése) rögtön a nyitányban tematizálja a Vírus, az 1995-ös, most márciusban 25 éves, egészen parádés szereposztással (Dustin Hoffman, Rene Russo, Morgan Freeman, Kevin Spacey, Cuba Gooding Jr., Donald Sutherland, Patrick Dempsey) felálló alkotás is. Kár, hogy a Tróját és a Célkeresztbent is jegyző Wolfgang Peterson rendezése a játékidő további részében egyáltalán nem foglalkozik a témával. Mutat helyette épp elég hajmeresztő dolgokat, amint egy extrém gyorsan terjedő és gyilkoló vírus szétterjed a világban (ezt Hollywoodban általában, most is, az USA területe jelképezi).
Érdekes kérdés önmagában az is, hogy miért pont 1995-ben futott csúcsára a vírustól való félelem. Ne feledjük, ebben az évben készült a legendás 12 majom is. Az elmúlt években főként valamiféle biológiai katasztrófától féltettük az emberiséget (pl. Csillagok között; A köd), de a Föld uralkodó fajaként felmerült már bennünk az erősebb, legyőzhetetlen dominanciájától való félelem (pl. Ragadozó; Hang nélkül), esetleg önállóságunk, identitásunk teljes elvesztése is (pl. Testrablók támadása). Utóbbiakba bele se merünk gondolni, ezek a problémák annyira hihetetlennek vagy távolinak tűnnek mindennapjainktól. Pedig az említett filmek, köztük a Vírus elég nagy pontossággal megjósolta azt, hogy hogyan is zajlanak majd különböző krízisek. Ezt pont most érzékelhetjük.
A film két legfontosabb eleme az elmúlt hetek tapasztalatainak tükrében, ahogy a vírus terjedését, illetve a karanténba helyezés nehézségét lefesti. Jelenlegi állapotunkban egészen abszurd végignézni azokat a már-már Monty Python-i tragikomikus szituációkat, amikben véletlen találkozások, érintések, csókok vagy tömegrendezvények során a fertőzés szétterjed a társadalomban. Persze itt is van egy forrás, ami persze a nyugati világon kívülről érkezik (nem csoda, hogy a kilencvenes években az AIDS elterjesztéséért is felelős majmokban találták meg az alkotók a vírusgazdát). A részletesen bemutatott szétterjedés mellett a mai vesztegzárhoz és az Olaszországban sorakozó halottszállítókhoz hasonló képeket látunk a filmben – talán kissé deprimáló, ugyanakkor elgondolkodtató ezt a huszonöt éves opuszt megnézni. Ennek tekintetében viszont nem tűnik annyira erős megoldásnak, hogy olyan karaktert, aki legalább egy mondatot kapott, alig látunk meghalni. Ezt a C-kategóriás katasztrófafilmek királyától, Roland Emmerich-től kölcsönzött húzást azonban ellensúlyozzák a betegek szenvedését és a halottak gyűjtését demonstráló képek.
A Vírus ereje abban rejlik, hogy egy nagyon súlyos dilemmát állít a nézők elé. Nevezetesen azt, hogy egy megállíthatatlannak tűnő és kivétel nélkül mindenkire nézve halálos vírus esetében (ilyennel szerencsére a valóságban még sosem találkoztunk) meg lehet-e semmisíteni emberestül, mindenestül annak egyelőre karantén alá vont gócpontját. Ha a halál biztosnak tűnik, megengedhető-e egy ilyen típusú aktív védekezés. Kissé sablonos, hogy a katonai vezérkar egyértelmű igennel felel, és bár hála az égnek, a film leszögezi, hogy elfogadhatatlan egy ilyen akció, nézőként nagyon nehéz morális kérdés elé kerülünk. Ezen túllépve felmerül egy kevésbé filozófiai jellegű konfliktus is: a katonai vezetés valójában már korábban kifejlesztette a gyógyszert, ezt a szérumot viszont titkos vegyi fegyverként akarják megőrizni. Hogy a hatalmi pozícióban lévőkből bármit hajlamosak vagyunk kinézni, nem vitás, több ezer ember életének a feláldozása egy szérum megőrzése érdekében viszont valóban rendkívül disztópikus elképzelésnek tűnik. Szögezzük le: más helyzet ez, mint amikor ma az orvosok mérlegelnek, hogy a véges számú lélegeztetőgépet kinek szánják. Itt konkrétan megölnének embereket a gyógyszer megőrzése érdekében. Szülessenek bármilyen elmarasztaló kritikák és összeesküvés-elméletek a politikával vagy a gyógyszeriparral kapcsolatban, ez a szituáció a valóságban elképzelhetetlennek tűnik.
Akadnak gyerekes pillanatok és zavaró önellentmondások is cselekményben. Úgy általában elmondhatjuk, hogy nem túl konzisztens a film. Alapvetés, hogy egy mű a játékidő során nem változtathatja meg az ábrázolt világ szabályait, itt azonban a forgatókönyv többször is semmibe veszi ezt az íratlan törvényt. Nem teljesen világos, hogy egy levegőben terjedő vírus, aminek a fertőzési útvonala végigszántott az Egyesült Államok területén, hogy reked meg egyetlen apró városkában. Az meg végképp érthetetlen, hogy ketten miért nem a levegőn keresztül kapják el a fertőzést. Szintén lehet kritizálni a film fináléja előtt látott, hőseink rebellis akcióját bemutató szálat. Utóbbi a klasszikus akcióthrillerek meneküléssztorijainak viszonylatában elég irreálisnak és összecsapottnak tűnik, a dramaturgia időkezelése pedig finoman szólva is önkényes. A Vírusénál láttunk már számtalan sokkal hihetőbb, izgalmasabb és főként kidolgozottabb ’running man’-tematikát. A leghiteltelenebb azonban a végjáték, amiben minden előzmény nélkül változik meg több főbb karakter motivációja. És ha már a filmben annyiszor elhangzik ez a vád az orvosokkal szemben, valójában nem ők, hanem a zárlat lett roppant szentimentális. Pláne azzal együtt, hogy hőseinknek pont a legnehezebb órákban, pillanatok alatt sikerül kifejleszteni egy gyógyszert a pusztító vírusra. Mindezen hibákat azonban el lehet engedni, mert ettől még izgalmas marad a film, érzelmes drámai jeleneteket vázol és érvényes erkölcsi dilemmákat állít fel – valójában ez a fő mondanivalója.
A Vírus parádés színészgárdája lényegesen jobban cseng, mint amennyire valójában jól sikerült a film. Ennek ellenére érdemes lehet elővenni és megnézni most, amikor ténylegesen egy viharos gyorsasággal terjedő és pusztító járvány közepére sodródtunk. A mából szemlélve minden egyes jelenet, ami néhány hónapja vagy éve még elképzelhetetlennek tűnt, jelenleg a valóságunk részét képezi. A vírus terjedésével szembeni tehetetlenség ábrázolása és a másoknak való segítségnyújtás kötelezettsége miatt pont aktuális Wolfgang Peterson rendezése. A középpontba helyezett morális konfliktus plusz tétet ad a történetnek, bár ennek az árnyalt, drámai kifejtése nem sikerült tökéletesre. Sajnos a most márciusban 25 éves film alapötlete erősebb, mint a megvalósítás, de ettől még érdekes megtekinteni ebben az aktuális helyzetben.
