Tavaly debütált az HBO Fekete hétfő (Black Monday) című sorozata, ami az 1987-ben a Wall Streeten minden előzmény bekövetkezett tőzsdekrach okozta yuppie-katasztrófa körülményeit tárta fel (kritikánkat itt olvashatjátok). Vagy inkább csak szőtt köré egy fiktív történetet – a Ketten jegyben és a Champaign ILL c. sorozatok szkriptjét is jegyző – Jordan Cahan és David Caspe tollából. Az összeomlás okait és kulisszáit ugyanis mindmáig nem értjük és nem ismerjük. Egy biztos, 1987. október 19. után közel egy évbe telt, mire az amúgy az egész évtizedben szárnyaló amerikai gazdaság normalizálódni tudott. Csakhogy tiszta legyen a sokk mértéke: a fekete hétfőnek keresztelt napon nagyobb arányú zuhanást mutatott a Dow Jones index (ez a harminc legnagyobb amerikai vállalat részvényeinek árfolyammozgását követi), mint 1929. októberében, az első világgazdasági válság kirobbanásának idején bármikor. Nem véletlen, és a széria első snittjei is ezt igyekeznek tudatosítani, aznap menő brókerek százai rebesgették, hogy véget vetnek az életüknek.
Nem úgy hőseink, akik a sorozat története szerint maguk robbantották ki és kaszáltak a krachon. De nem pusztán egy izgalmas Office-jellegű irodai szitkom-tőzsdethrillerről van szó, a Fekete hétfőnek legalább két további fontos aspektusát ki kell emelni. Egyfelől igyekszik korhű környezetet teremteni. Ez nem csupán a magától értetődő korabeli díszletekben mutatkozik meg, bár a nyolcvanas évek forradalmi technológiai csodakütyüi kiemelt figyelmet kapnak. Többnyire mai szemüvegen keresztül, parodisztikus köntösben jelennek meg a régi tévék, videók, személyi számítógépek vagy az első maroktelefonok. Ami azonban sokkal érdekesebb, hogy az intenzív színészi játék, a sok szavas, pergő dialógusok és hőseink beszólogatós-magyarázkodó monológjai is a nyolcvanas évek hangulatát idézik. Innen nézve a Fekete hétfő készülhetett volna akár a Filofaxxal, a Szerepcserével, a Dolgozó lánnyal vagy a Fletch-csel egyidőben. Ehhez a hangvételhez pedig résmentesen illeszkedik a más streamingszolgáltatók, kivált a Netflix dinamikusabb, XXI. századibb arculata helyett az inkább a mozifilmekre emlékeztető, kimértebb HBO-stílus.
A másik fontos eleme a Fekete hétfőnek a yuppie-zmus karakterrajza. Ez nemcsak azért érdekes, mert a nyugati közvélemény manapság kifejezetten ellenségesen viszonyul ehhez az életvitelhez (legalábbis szóban), hanem azért is, mert a természetes amerikanizmus szülte. Az amerikai álom és a self-made man mítosza, valamint a magas ambíciók képmutatás nélküli hangoztatása alapvető amerikai vonások, az üzleti életben csupán más területekénél látványosabban mutatkoznak meg ezek a tulajdonságok. És ez az, amire a szereplők szorongató családi hátterének bemutatásával rámutatnak az alkotók, legalábbis az amerikanizmus árnyékosabb oldalára. Az európai polgár szemével nézve egészen elképesztő, hogy családi és baráti köteléken milyen mértékben képes túlmutatni a pénzszerzés- és birtoklás vágya egyeseknél. A tőzsde végtelenül stresszes világában, a folyamatos teljesítménykényszer és a környezetnek való megfelelés vágyának nyomása alatt pontosan érthető az a sznobéria, szélsőséges kifejezésmód, féktelen hedonizmus és harsány polgárjogi/feminista hév, amit hőseink tanúsítanak.
Ez pedig csak fokozódik az új évadban, jóllehet megcserélődnek a szerepek, és akik eddig engesztelhetetlen pénzsóvárok voltak, egészségesebb életet kezdenek, mások viszont régi énjükhöz képest teljesen kifordulnak önmagukból. Az új évad híven bizonyítja, hogy mindennapi környezetünk és munkahelyi szocializációnk mekkora hatást gyakorol viselkedésünkre. Ezzel együtt nem sok újdonságot, viszont annál több humoros szituációt rejt eddig a második szezon. Akad azonban épp elég izgalmas irány, amerre folytatódhat a sztori. A második évad – a már elérhető két epizód alapján – vegytiszta tőzsdei történet helyett helyett a Wall Street és a politikusok, ill. a brókerek és a gengszterek világának összefonódását igyekszik bemutatni. Kétséges ugyanakkor, hogy ezernyi más film után ez a széria képes-e újat mondani a témában és nem csak manapság divatos „sablonkritikát” gyakorolni a brókerek tevékenysége és a neokon-neolib korszak felett. A klisék elkerülését segíthetné, ha több figyelmet fordítanának a Wall Street krach utáni felépülésére. Utóbbi kevéssé tárgyalt téma, pedig számtalan tanulságot és izgalmas mozzanatot rejthetne egy ilyen történet is. Annyi pozitívum elmondható, hogy a kevéske új karakter és a főhősök régi időkre visszatekintő flashbackjei színt hoztak az új epizódokba, ezekre pedig szükség is van az első évadban lezárt konfliktusok pótlása végett.
Egyelőre nehéz megítélni, hogy érdemes volt-e elkészíteni az új szezont, a fő kérdés ugyanis ez. Amit a neokonzervatív korszakról, a tőzsde világáról és a benne szereplők beállítottságáról vagy akár az amerikai elit hagyományosabban és progresszívebben gondolkodó csoportjairól el akartak mondani az alkotók, azt a nyitóévadban már megtették. Ráadásul egy közel tökéletes kereken lezárt történetet kaptunk tavaly, picit tán erőltetett is volt, ahogy elvarratlanul hagytak egyes szálakat a folytatás reményében. A második évad első két része kétség kívül izgalmasra sikeredett és könnyen lehet, hogy egy új, a Wall Streeten túlmutató történetet előlegez, de egyelőre csak ott lebeg ennek a lehetősége. Amit eddig láttunk, az ugyanis semmilyen igazi újdonságot nem hozott, csak fantáziátlanabb módon ismétlődnek az első évad gondolatai. Az egyetlen látványos húzás, amiért érdemes volt megnézni az új részeket, azok a csodálatos montázsok, ám ezek csak betétek egy közepesen izgalmas történethez. Nyolcszor fél órája maradt a második évadnak, hogy bebizonyítsa, tud ennél többet, újat is mutatni nekünk.
