A cyberpunk ritka szívós zsáner: az elmúlt évtizedek során sokan és sokszor temették, azonban végül mindig visszatért, kicsit modernebb köntösbe bújtatva, az új körülményekhez igazodva, de ugyanazzal az örök, időtálló üzenettel. Tipikusan ilyen visszatérésnek számít a 2002-es Valós halál is. Richard Morgan regénye ugyan a közeljövő helyett az űrutazás korába helyezte át a cselekményét, de velejében megmaradt ízig-vérig cyberpunk történetnek a lecsúszott szereplőivel, véres, brutális valóságával és persze modern társadalmunk romlottságáról szóló üzenetével.
Ezek után nem is az a csoda, hogy a Valós halált megfilmesítették, hanem az, hogy a megjelenésétől számítva tizenhat évet kellett várni, mire a Netflix előállt a Morgan könyvén alapuló sorozat első évadával. És bár ennek az első évadnak megvoltak a gyengeségei, amik miatt sem a kritikusok, sem a rajongók között nem tudott osztatlan sikert aratni, azért a maga nemében így is kifejezetten szórakoztatóra sikerült. Valószínűleg így gondolhatták ezt a Netflix fejesei is, ugyanis nemrég feltűnt a streaming szolgáltató kínálatában a második évad. De vajon sikerült-e tanulni az előd hibáiból?
Otthon, édes otthon
A Valós halál második évada nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az első véget ért. Takeshi Kovacs, a félig japán, félig magyar származású utolsó Küldött, immár gazdag emberként járja az űrt, egyik bolygóról a másikra utazva, az állítólag életben lévő Quellcrist Falconer nyomát kutatva. Quell helyett azonban őt találják meg: egy Horace Axley nevű matuzsálem testőrként szeretné felbérelni, fizetségül pedig valami olyasmit ajánl, aminek Kovacs egyszerűen nem tud ellenállni. Információt Falconer hollétéről.
A testőrködés azonban szinte el se kezdődik és máris véget ér. Axleyt pont akkor mészárolja le egy titokzatos támadó, amikor Kovacs megérkezik a házába, és mivel a merénylő nyom nélkül eltűnik, természetesen a Küldött lesz az első számú gyanúsított. Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, hamar kiderül, hogy Axley egy igen speciális bolygón vette volna igénybe a férfi szolgálatait: Harlan világán, mely egyben Takeshi Kovacs szülőhazája is.
Spoilerek nélkül talán annyi mondható el a második évad történetéről, hogy jóval izgalmasabb és jóval személyesebb, mint az elődje. Kovacs ezúttal nem egy névtelen, ismeretlen matuzsálemért, hanem saját magáért és szíve hölgyéért teszi kockára az életét, és már az első pillanattól látszik, hogy a második évadban a tétek is jóval nagyobbak lesznek, mint az elsőben voltak. Szintén dicséretes, hogy ezúttal a csavarok is jobban elő vannak készítve, így tényleg a meglepetés erejével hathatnak az emberre.
Külön említést érdemel továbbá, hogy Kovacs mellett a készítők behoztak egy politikai vonalat is, ahol a bolygót kormányzó matuzsálem lánya bonyolódik veszélyes sakkjátszmába a Protektorátus helyi erőivel és az őket irányító Carrera ezredessel. Ez persze inkább csak amolyan mellékszál, azonban tökéletes arra, hogy kicsit feldobja Kovacs nyomozását, ráadásul a segítségével a Protektorátus belpolitikáját és a matuzsálemek gondolkodásmódját is meg tudjuk egy kicsit ismerni, ami mindenképp pozitívum.
Vigyázz, ez üt!
Az egyik első dolog, amit a Valós halál második évada kapcsán észrevehet az ember, az az, hogy jelentősen lerövidült az elődjéhez képest. Tíz rész helyett már csak nyolcat kapunk, és az egyes epizódok sem olyan terjengősek, átlagban talán negyvenöt perc körül alakul a hosszuk. A kevesebb azonban néha több, és ez hatványozottan igaz a Valós halálra. Érzésem szerint Richard Morgan regénye és az első évad egyaránt erősen elnyújtottra sikeredett, túl sok mellékszállal és zsákutcával, ezeket viszont szinte teljes egészében kigyomlálták a készítők a második évadból.
A végeredmény pedig egy jóval pörgősebb, jóval izgalmasabb évad, amiben ugyanúgy megvannak a lassú, elgondolkodtató pillanatok, mint az elődjében (az első epizód például rögtön Kovacs egyik monológjával nyit, amikből már az első szezonban is akadt nem kevés), de közben folyamatosan halad előre a cselekmény is, nincs megállás, nincs üresjárat. Ha mindehhez hozzávesszük a jóval durvább tűzharcokat és a már említett látványosan növelt téteket, akkor egy, az első évadnál sokkal ütősebb mixet kapunk, ami mindenképp a folytatás javára válik.
Szintén idevágó téma, hogy ezúttal már a látvány is grandiózusabbra sikerült, mint az első évadban. Öbölváros zsúfolt utcáinak sajnos nem sikerült méltó utódot találni (erről bővebben kicsit lejjebb), viszont cserébe több az álleejtős, epikus jelenet. Az például, amikor a Harlan világát körbevevő idegen fegyverplatformok elkezdenek tüzet zúdítani valamire vagy valakire, ritka menő pillanat.
Az utolsó Küldött
A második évad története és tempója tehát előrelépés az első szezonhoz képest, a színészek terén viszont sajnos már kicsit vegyesebb a kép. A visszatérő arcok közül Chris Conner Poe-ja és Renée Elise Goldberry Quellje ezúttal is remeknek mondható, ahogy Simone Missick is jó választás volt Trepp szerepére (bár hogy mit keres itt a karakter, miután az első évadból nemes egyszerűséggel kihagyták, azt nem értem), Anthony Mackie viszont kicsit súlytalannak érződik Takeshi Kovacsként, főleg akkor, ha mellé rakjuk Joel Kinnaman alakítását az előző szezonból.
Ami pedig magát a helyszínt illeti, az sajnos egy hatalmas kihagyott ziccer lett végül. Harlan világa a könyvekben maga a megzabolázatlan őstermészet és a nagybetűs Veszély. Egy óceánbolygó, aminek zsebkendőnyi szárazföldjeit kiszámíthatatlan és szeszélyes tengerek veszik körbe, aminek egyes kontinenseit megvadult robotok tartják rettegésben, aminek a városaiban szorosan összefonódik az egymástól annyira eltérő japán és kelet-európai kultúra.
Mindebből a sorozatban azonban semmit sem láthatunk. Semmi nyoma a hatalmas, összefüggő víztömegeknek, az Új Pest-i sikátoroknak, a kormos, lelakott gyártelepek tövébe meghúzódó apró teaházaknak és a halászfalvak szétrohadt mólói mellé felhúzott sushi éttermeknek. Helyette teljesen jellegtelen futurisztikus díszleteket kapunk csak, egybefüggő erdőségekkel, monumentális hegyláncokkal és bántóan kevés vízzel, ahonnan néhány lerobbant utcarészletet leszámítva a cyberpunk életérzést is sikerült gyökeresen kiirtani.
Egy lépés nem feltétlen előre
Mindent összevetve a Valós halál második évada eléggé felemásra sikeredett, és így egyszerre jobb és rosszabb, mint az elődje. A történet maga és az epizódok tempója egyértelműen erősebbnek mondható, mint az első szezonban volt, ahogy a színészek nagyja is hozza a tőle elvárt szintet, azonban Anthony Mackie Kovacsként nem a legszerencsésebb választás, a helyszín hatalmas potenciálját pedig a készítők sajnos teljesen kiaknázatlanul hagyták.
Persze mindez nem azt jelenti, hogy a Valós halál második évada rossz lenne, sokkal inkább azt, hogy sajnos korántsem hibátlan, és bár az első szezon hiányosságai közül sikerült néhányat befoltoznia, cserébe más problémák ütötték fel a fejüket. Ettől függetlenül, ha valakinek bejött az első évad, vagy szimplán csak kíváncsi egy kifejezetten korrekt cyberpunk sorozatra (aminek a háttérvilágában meglepően sok a magyar utalás) érdemes egy pillantást vetnie a Valós halál második szezonjára, hiszen a hibái ellenére a folytatás, akárcsak az elődje, elég szórakoztató tud lenni.
