Újabb széria, egy korábbi sikersorozat kistestvére nőtte ki magát az év legnépszerűbb produkciói közé a Netflixen. Egész pontosan a Charles Forsman 2017-es tiniregényét adaptáló I Am Not Okay With This-ről van szó, ami már megjelenése előtt feltűnést keltett. Nem volt véletlen persze a nagy felhajtás, a The End of the F***ing World rendezője és az épp negyedik évadjával készülő Stranger Things producerei jegyzik a sorozatot, a két főszereplőt pedig az Az első és második epizódjából ismert Sophia Lillis és Wyatt Oleff alakítja. Az I Am Not Okay… pedig rászolgált a megelőlegezett bizalomra, Jonathan Entwistle ismét nagyot alkotott. Persze ezt már az előzményekből is sejteni lehetett: a parádés névsor mellett két ütős trailer csigázta a Netflix-stílus és a coming-of-age történetek kedvelőit. Az első kedvcsináló egy bájos kamasz szerelmet előlegez, míg a rendes előzetes egészen elszállt szériát ígér.
Az ellentétes hangvételű beharangozókon, a hamisítatlan tini sztorin és a néhol teljesen abszurd jegyeken azonban nincs mit csodálkozni, mindez egyenesen következik az alkotók múltjából. Nem is annyira a Stranger Things itt a hangsúlyos, bár nyilván húzható párhuzam, inkább a The End of the F***ing World testvérsorozattal áll párban az I Am Not Okay. De hogyan is épülnek fel John Entwistle munkái? Miért olyan különlegesek, milyen stílusbéli és tematikai újításokat vezetnek be és mitől olyan megosztóak? Ezt vizsgáljuk az alábbiakban.
Az összetevők
Egyesek ódzkodnak a Netflix teremtette, nagyon XXI. századi és meglehetősen groteszk filmnyelvtől, ami árad a népszerű platform legtöbb szériájából. Azt azonban senki sem tagadhatja, hogy a streamingszolgáltató lényegesen izgalmasabb és művészileg is innovatívabb univerzumot teremtett az egyre fantáziátlanabbá váló Hollywoodnál és a lassan teljes szürkeségbe süllyedő, puritán kortárs európai művészfilmeknél. A 2017-től futó The End… ugyanakkor radikális stílusával még a meredek témaválasztásra és ábrázolásmódra kifejezetten hajlamos Netflix kínálatából is kitűnt. A két évadot megélt széria pontosan olyan obszcén és groteszk, mint amire a címéből következtetni lehet. Egy ritka, ám – a benne rejlő kísérleti lehetőségek és hangulati amplitúdók miatt – annál népszerűbb gengszterfilmes alműfajt, a menekülő szerelmesek-tematikát (angolul criminal couple film) porolja le. Emellett egy süvítően izgalmas, ám végtelenül megosztó stílust teremtett Entwistle, amit az I Am Not Okay-ben is követ.
Röviden a következőképp lehetne leírni ezt:
A Monty Python elrugaszkodottsága, groteszk szituációi, vegytiszta brit humora és éles társadalomkritikája az Addams Family típusú arcba mászó dark comedy-vel és deviáns karakterekkel, illetve a Tarantino-féle explicit brutalitással, hirtelen érzelmi és dramaturgiai fordulatokkal vegyül. Entwistle történeteinek főhősei mindig súlyos múltbéli tragédiákat magukban hordozó, szélsőségesen megrajzolt karakterek, pattanásig feszült tinilélekkel. Mindezt pedig változatos, hol blues-rockos, hol punkosabb, máskor folk vagy épp popos aláfestéssel támasztják meg az alkotók, a zenét látványos dramaturgiai eszközzé és a képekkel egyenértékű hangulatfestő elemmé téve így. (Érdemes önmagában meghallgatni a soundtrackeket is.)
Titkos fantáziáink a vásznon
Noha tömérdek coming-of-age történet szakad ránk a Netflixen hétről hétre, ezek többsége tud mutatni valami kiemelkedőt. Ami a The End… és az I Am Not Okay… élét adja, az a megszokottnál provokatívabb, tabudöntögető stílus. Alaptémáikat persze felvetik más alkotások is, csakhogy itt mintha az ember legsötétebb, elhamarkodott tervei és szidalmai, önmaga által sem komolyan vett dacos gondolatai valósulnának meg, amit más filmkészítők túl abszurdnak találnak ahhoz, hogy tényleg vászonra vigyék. Mindannyiunknak megvannak ezek a dühös, a világot és másokat a pokolba kívánó pillanatai, amikor legszívesebben olyanokat dolgokat mondanánk és cselekednénk, amit a valóságban senkinek sincs mersze megtenni. Komolyan sem gondoljuk őket, csak fáradt, gyerekes pillanatokban elképzelünk hihetetlen dolgokat, önmagából kifordult szituációkat. Talán még egy könnyed beszélgetésben sem osztjuk ezeket a humoros-nevetséges történeteket legközelebbi barátainkkal. Edgar Allan Poe emberi perverziókat taglaló írása ötlik fel bennem. Olyan határhelyzeteket sorol a legendás író, mint pl. amikor az ember egy magas hegy szélén állva vagy élet kioltására alkalmas eszközzel a kezében hirtelen azon kezd elmélkedni, hogy mi lenne, ha végezne magával. Vagy mi történne, ha egy titokzatos gyilkost keresnének városszerte, és mi magunk legyünk bár ártatlanok, hangosan beismernénk mások előtt a szörnyű tettet. Az I Am Not Okay… nem szuicid hajlamú, de az említettekhez hasonló szituációkat mutat.
A mindenkiben lejátszódó fantáziálások olyan közös emberi élmény, ami személyessége folytán közel hozza, társadalmi-hétköznapi kibeszéletlensége miatt pedig izgalmassá teszi a látottakat. Ezért olyan könnyű azonosulni hőseinkkel. Akiknek a világ mindazon rendszerszintű ostobaságát, nehézségét, ill. mások elviselhetetlen viselkedését le kell nyelniük, amit mit is kénytelenek vagyunk elfogadni, és el is fogadjuk azokat nap mint nap. Jelen sorozatok egyszerre véresen komoly és teljesen nevetséges köntösében tálalva viszont más szemüvegen keresztül látjuk ezeket a helyzeteket. Külső szemlélővé válik a néző és ráismerhet a hétköznapok összes elfogadhatatlan buktatójára, amiket józan paraszti ésszel és egy kis önbecsüléssel a tarisznyánkban tulajdonképpen nekünk sem kéne elviselnünk. Mégis olyan megszokott gyakorlattá váltak már ezek az életben, hogy szinte észre se vesszük őket. Pedig talán az lenne a normális, ha pontosan úgy reagálnánk mi is, mint sorozatbéli hőseink.
Netflix vs. Marvel: egy kommersz műfaj újraálmodása
Az I Am Not Okay With This ismét egy rövid, húsz perces epizódokból álló miniszéria, ami tulajdonképpen egy két órás filmet bont fel hét epizódra. Ezáltal nagyon átlátható vonalvezetésű, a mellékszereplőkre valóban kevesebb figyelmet fordító, de pezsgő művet kapunk, ami a hét részre bontásnak köszönhetően jobban kiemeli a fordulópontokat (ezek természetesen főleg az egyes epizódok végére kerülnek). A zene szerepe továbbra is meghatározó, de már sokkal kevésbé tekint rá dramaturgiai eszközként a rendező, inkább csak hangulatfestő elemnek használja. Entwistle két sorozata – a műfaji és a konkrét cselekménybeli különbségek ellenére – olyan, mintha ugyanaz lenne pepitában. Mindkettő egy kisváros fojtogató közegéből menekülő, beilleszkedni nem képes tinikről szól, akikkel brutális és hihetetlen dolgok történnek. A történet főhőse ezúttal egy apját nemrég elvesztő, nehéz anyagi körülmények között cseperedő kamasz lány, aki a gondtalanság álarca mögé bújik az iskolában, miközben elkezd ismerkedni egy fiúval. Utóbbi sincs megáldva biztos, szerető szülői háttérrel. Apja távollétének hála azonban életének nagy részét egyedül, saját kis szigetén tölti, így van lehetősége az iskolai közösségben is kialakítani rendszeren kívüli pozícióját.
És ami az egész sorozat legnagyobb húzása, az maga a finálé. Eleinte egy horrorisztikus tinitörténetnek hiszed az I Am Not Okay…-t (még az Azra is tesznek utalásokat a készítők), pedig néhány jelzésből már korábban is rájöhetnél, hogy valójában szuperhős tematika épül. Draggel múlt héten beszélgettünk a kortárs szuperhősfilmek irreális természetéről és a tartalom rovására menő látványorgiájukról. Említettünk ugyanakkor pozitív példákat, köztük néhány sorozatot is, amik komoly témákat tárgyalnak a szuperhős műfaj keretei között. És máris itt egy újabb példa, hogy igenis lehet igényesen használni ezt a zsánert. Persze ehhez nem árt – a Sin City és a The Boys nyomán – a paródia és a szatíra eszközeit segítségül hívni és/vagy – a Sebezhetetlen- és a Batman-trilógiát követve – borongós, filozofikus stílust kölcsönözni a műnek. Entwistle mindkét művészi lehetőséggel él. Valódi emberi problémákat mutat és részről részre fokozatosan mélyíti a hősnő belső és a főbb karakterek egymás közti konfliktusait. Azonközben pedig nem fél látványosan elrugaszkodni a racionális világtól. Így a legtökéletesebb felvezetést kínálja a fináléra, amiben kiderül, hogy új szuperhős franchise született. De hogy mire és hogyan érdemes használnia pusztító szupererejét egy világgal nehezen megbékélő tizenhat éves lánynak, azt nem a Shazam!, hanem az I Am Not Okay With This második évadja fogja elmesélni nekünk.
És akinek ez sem lenne elég, a Netflix – kedvcsináló jelleggel – közzétette a sorozat első hét percét is:
