A zenésfilmek korát éljük. Igaz, mostanában nem annyira musicalekkel próbálják lenyűgözni Hollywoodban a nagyérdeműt, persze minden évben befut egy-egy La La Land-féle briliáns vagy épp egy Macskák-féle megosztó opusz, hanem zenés-biopic-ek lepték el a mozikat a Bohém Rapszódia váratlan sikere óta. A Queen-filmet, a Rocketmant vagy épp az életrajzi megközelítés helyett más narratívát választó Yesterday-t sok méltató kritika mellett számtalan jogos bírálat is érte a legkülönbözőbb okok miatt (és még közel sincs vége a sornak, hiszen hamarosan elkészül egy Bowie, egy Prince, egy Amy Winehouse és egy Michael Jackson életét feldolgozó film). A hollywoodi blockbusterek hibáit pedig, jó szokásához híven, a Netflix igyekezett orvosolni. Márciusban bemutatták a Mötley Crüe viharos napjairól készült The Dirt–öt, ami máris sokkal érzékenyebben, kevésbé giccses, felszínes és tabusító módon nyúlt a pikáns témához, mint a hollywoodi blockbusterek. A hagyományos biopic-ek után pedig, maradva a zenei témánál, teljesen új megközelítést, új műfajt keresett a legnagyobb streamingszolgáltató. Az I'm With The Band: Nast Cherry mozgóképes, zenei és üzleti szempontból is érdekes kísérlet. Charli XCX a befutott énekesnő kiválasztott négy különböző hátterű lányt, hogy együttesként hódítsák meg a világot. Első vonalas menedzseri stábot tett mögéjük, beköltöztette őket egy Los Angeles-i kastélyba és szerződtette a Netflixet, hogy gyakorlatilag megalakulásuktól kezdve az első hivatalos koncertig kísérje figyelemmel a banda és a tagok életét. A streamingszolgáltató égisze alatt készült szériának vannak hiányosságai és az is tény, hogy egy ilyen dokumentum-reality sorozatot nehéz lenne átültetni nagyjátékfilmre, a hollywoodi stúdiók viszont mindenképpen tanulhatnak belőle. A Nasty Cherry ugyanis mérföldekkel igazabb, izgalmasabb és „rock and rollabb” lett, mint bármelyik idei zenés gigaprodukció.
Nehéz manapság kiigazodni a popkultúrán, hiszen a mainstream közel sem olyan nívós, sokszínű, mint hajdanában és lényegesen kevesebb hatást gyakorol korunk társadalmára (gondolhatunk itt a politikai élettől a tinik tömegei által követett divathullámokig bármilyen hatásra), eleve nem képezi olyan erővel a mindennapok részét, mint az ezredfordulót megelőző évtizedekben. Ugyanakkor soha nem látott mértékben megerősödött az úgynevezett alter szcéna, sőt az angolszász világban gyakorlatilag már össze is folyik a kettő. Ennek lehet az iskolapéldája a Nasty Cherry, ami egyszerre funkcionál alter-posztpunk bandaként és egy tökéletes reklámhadjárattal megtámogatott, teljes mértékben rádió- és tévékompatibilis produkcióként. Itt van egy producerek által – a szó legszorosabb értelmében véve – csinált zenei projekt, amit születése pillanatától kezdve a szupersztárok mintájára igyekeztek felépíteni, és ami mégis inkább hasonlít a nem dollármilliókból kreált, hanem a Youtube és a Spotify világából kiemelkedett előadókra (akiket persze mára közel akkora közönség követ, mint a nagy lemezkiadók csillogó díváit). Elvégre kevés zenésznek adatik meg, hogy már első nyilvános szereplésüket figyelemmel kísérje az egész fősodratú média, a világ legnézettebb mozgóképes platformja pedig egy hónapig rögzítse minden lépésüket, főleg ha teljesen más típusú figuráknak mutatkoznak, mint például Drake vagy Ariane Grande. Érdekes ugyanakkor megfigyelni a Nasty Cherry zenéjében és megjelenésében (pl. öltözködésükben, klipjeikben, színpadi díszleteikben) is ezt a kettősséget: egyszerre dominál a kortárs alterben nagyon divatos félig punk, félig trash dizájn és a fősodratú produkciókat jellemző profizmus és fülbemászónak vélt zenei klisék tömege.
A legsúlyosabb felvethető kritika, és ez valóban jelentős hiba a készítők részéről, hogy a sorozatban alig hallunk valamit a Nasty Cherry zenéjéből. Lehet persze amellett érvelni, hogy a premier időpontjában már rég híresek voltak a lányok és a számaik elérhetők bárhol a világhálón, de egy ilyen szériának igenis be kéne mutatnia, hogy milyen a tagok zenei gondolkodása, hogyan írnak dalokat, hogy folynak a próbák, sőt abból a néhány korai zárt körű fellépésből is kicsit többet képernyőre vihettek volna a készítők. Alapvetően nagyon ízléses módon sikerült betekintést nyújtani a lányok életébe, anélkül, hogy Való Világ-szerű élménye lenne a nézőknek. Kitűnő dramaturgia mentén osztották fel annak az egy hónapnak a történetét, amit LA-ben rögzítettek. Az epizódok nem túl hosszúak és mindegyik résznek megvan a maga történése, illetve mindig valamilyen csattanóval érnek véget, így az ember nem un rá a szériára, hanem mindig érzi a motivációt, hogy tovább kövesse a banda sorsát. Ugyanakkor el kell mondani, hogy bizonyos szempontból nagyon posztmodern produkcióval van dolgunk. Azzal, hogy a zenéből keveset kapunk (lényegében egyetlen slágerük csendül csak fel a hat rész alatt, és azt se halljuk soha fél percnél tovább), két aspektusra helyeződik a hangsúly: egyrészt láthatjuk, hogy milyen egy profi zenei produkció mögött zajló háttérmunka, másfelől ez a sorozat inkább szól négy Z-generációs alter lány személyiségéről, mint zenéjükről. Utóbbi persze a kortárs popzene súlyáról, illetve természetéről is tanúskodik. Jóllehet a Nasty Cherry egyáltalán nem játszik rossz muzsikát, sőt ahhoz képest, hogy teljesen véletlenszerűen találkoztak egymással hőseink, meglepően jól működik közöttük a kémia alkotói téren. Kár, hogy ebből oly keveset láthatunk a sorozatban.
Egyszerre rendkívül izgalmas és csalódást keltően tipikus mai produkció az I’m With The Band: Nasty Cherry. A The Osbournes óta nem láttunk olyan reality show-t, aminek értelme is volt, ráadásul ezúttal feltörekvő, befutás előtt álló emberek életébe nyerhettünk bepillantást. A Netflix sorozata hasonlítható Hajós András kiváló Dalfutárjához, amennyiben kifejezetten a szuperprodukciók mögötti zeneipari munkát vázolja, de leginkább Z-generációs látleletnek tekinthető. Bemutatja, hogy hogyan viszonyul az alkotáshoz, a karrierhez, a hírnévhez, a trash-kultúrához, a feminizmushoz, a szülőktől való önállósodáshoz és a rockzenéhez két brit és két amerikai lány. Ezeket a dolgokat ugyan tényleg hallatlanul izgalmas megfigyelni, közben mégis rettenetesen zavaró, hogy mennyire nem tartják fontosnak az alkotók magát a zenét. Pusztán ebből a hat rövidke epizódból szinte meg se tudjuk, hogy milyen zenét játszik a Nasty Cherry, legfeljebb a külsőségekből és elsősorban a briliáns klipbevágásokból következtethetünk stílusukra. Kicsit visszatetszővé is válik néhol a sorozat, hiszen egy vérprofi sztárgyárat figyelünk, és valahol a giccses drámák és a túlságosan steril, túlságosan jóléti-műanyag körítés nagyon nem férnek össze a rock and roll-lal. Amikor megfogalmazzák, hogy 2019 legjobb bandáját csinálják meg, az az egész koncepció legvisszataszítóbb pontja, inkább jut eszünkbe róla egy cukormázas X-Faktor nyertes, mint egy punk banda. Időnként olyan érzése támadhat az embernek, hogy jóval több szenzációt és összeütközést próbálnak bemutatni az alkotók, mint amennyi valójában történik a négy lány életében, miközben a lényeg, a zene pedig teljesen háttérbe szorul. A búlvárszagú részek egy szempont miatt fontosak csupán: kitűnik belőlük, hogy hogyan tud vagy nem tud együttműködni négy hasonló gondolkodású ember. Ezzel együtt sosem lépi át azt a határt a sorozat, hogy a jó ízlésű néző elpártoljon tőle. Egyszerűen csak fontos feljegyezni, hogy az I’m With The Band: Nasty Cherry inkább szól az Z-generációról és a kortárs zeneiparról, mint egy együttesről. Charli XCX és Emmie Lichtenberg munkája mindenképp megérdemli a figyelmünket, szerencsére készült magyar felirat, sőt szinkron is.
