Az embereket mindig is izgatta a jövő. Félelemmel vegyes izgalommal próbáltuk megjósolni a technológiai fejlődés és a társadalmi-politikai változások útját és veszélyeit. Két hete előbbivel foglalkoztunk hosszabban a 2000 előtti sci-fiket tárgyaló két részes esszé első felében. Most a tudományos-fantasztikus alkotások ideológiáját igyekszünk feltárni. Lássuk, milyen társadalmi tagolódást, milyen politikai berendezkedést vagy divathullámokat jósoltunk régen a vasfüggöny két oldalán.

Ha sok disztópia készül, az mindig azt jelzi, hogy egy kultúrkör elért egy olyan civilizációs szintet, aminek vívmányait már félti a külső vagy belső barbarizmustól és katasztrófáktól. Persze a félelemhez kell némi valóságos veszély is, legyen szó természeti összeomlások, technológiai csőd, félresikerült kísérletek, belső hatalmi harcok vagy tényleges külpolitikai ellenség fenyegető árnyairól. A XX. század bőséggel szolgáltatott ilyen félelmeket az embereknek. Témánk azért is különleges 2018-ban, mert jó néhány klasszikus film cselekményének idősíkján túlhaladtunk már. A mából visszanézve pedig azt lehet mondani, hogy sok tendenciát láttunk előre, a sokszor vizionált összeomlás azonban sosem következett be eddig. Az 1987-es Menekülő ember első mondata szerint 2017-re gazdasági válság dönti porba az Egyesült Államokat. A gazdasági krízis nem maradt el, az apokaliptikus látomás azonban nagyon erős túlzásnak bizonyult.

Az optimista sci-fik

Nem csak tragikus jövőképekkel rukkoltak elő a múltban. Főleg a nyolcvanas évek filmtermése hozott ún. optimista sci-fiket. Ezek az opuszok nem a válságok hiányáról szólnak, sokkal inkább az emberi leleményességen és a közösség morális erején alapuló, mindent legyűrő civilizációkat mutatnak. Egy optimista sci-fi végén nem nagyon maradnak nyitott kérdések, a igazságot hordozó közösség győz, a gonosz végleg elbukik. Az optimista sci-fik iskolapéldája a Zemeckis-testvérek Vissza a jövőbe-trilógiája. Minden idők egyik legkönnyedebb és legjobban felépített filmjének időkezeléséről már az előző részben szóltunk. A három epizód az ifjúsági mozik lendületével vonzza a nézőt (a filmet szinkronizáló Rudolf Péter és Rajhona Ádám például egy nap alatt végigvették a jeleneteket, annyira érdekelte őket a történet vége). Pozitív tónusa alapvetően boldog világot mutat, amiben általában a gonoszokat is romantizálják, akik végül természetesen elnyerik méltó büntetésüket. Jellemző a film világképére, hogy a jövő vagy tökéletesen fényes, vagy teljesen sötét, nincsenek árnyalatok.

Az ifjúsági mozi másik kultikus darabja nem az A-kategória, hanem a trash királya. A két részes Bill és Ted egy leírhatatlanul idióta páros időutazós, ill. haláljáró kalandjairól szól. Hőseit egyébként egy saját stand up fellépéseikre járó, létező duóról mintázták a forgatókönyvírók. Az első epizód (Bill és Ted zseniális kalandja) idővel talán kissé megkopott, a második rész (Bill és Ted haláli túrája) viszont túllép a trashkultúrán is. A film második feléhez hasonlót még sose láttunk a moziban: nem minden idők legsilányabb alkotásáról van szó, hanem a trash mércéjével is besorolhatatlan történetről. (Pont a héten jelentették be, hogy érkezik a folytatás.)

A technicizált nyolcvanas éveket jeleníti meg a már korábban tárgyalt Tron, amiben a játékfejlesztő-gamer hős végül saját pályáján győzi le a mesterséges intelligenciát, valamint a rendkívül sötét világot vizionáló, végül mégis felszabadító happy enddel záruló Menekülő ember.

Utóbbi főszereplője, Arnold Shcwarzenegger szimbolizálta a nyolcvanas évek optimizmusát kifejező erőkultuszt. Ebben az évtizedben lett sikeres a színész-politikus-testépítő mellett Sylvester Stallone, Bruce Willis, Mel Gibson és még számtalan B-kategóriás akció- vagy ázsiai harcművész filmsztár.

Minden idők legkiválóbb optimista sci-fijét meglepő módon a nem éppen optimizmusáról ismert Stanley Kubrick jegyzi. A 2001: Űrodüsszeia művészfilmes vonásai és néhány szóban összefoglalható cselekménye ellenére meglehetősen lebilincselő élményt nyújt. Az emberiség civilizációs ugrásait bemutató opusz fináléja egy új, felsőbb szinten képzeli el jövőnket.

A folytonos időugrásra épülő filmek is általában a pozitív kicsengésű science-fictionök sorát gyarapítják. A mindig újrainduló nap sémája valójában az újrakezdés lehetőségét szimbolizálja. Erre a sablonra épül a múltat és jövőt helyreállító Vissza a jövőbe és a 12:01 – A kizökkent idő is. Utóbbit szerethető hőse, az ügyetlenkedő, chaplin-i Barry Thomas miatt is érdemes végigizgulni. Jóllehet alaptörténete sok tekintetben az Idétlen időkig c. azonos évben készült Bill Murray filmet idézi.

Az újrakezdés, a változtatás lehetőségét veti fel az ezredforduló briliáns német alkotása, Tom Tykver A lé meg a Lolája, de más műfajok is előszeretettel élnek az időugrás lehetőségével. Így a fentebb említett 1993-as Bill Murray vígjáték vagy a Boldog halálnapot! c. tavalyi horror, aminek már készül is a folytatása.

Az optimista sci-fik és a disztópiák között meglepően kevés film hagy elvarratlan szálakat. Az Alien 2 vagy a Terminátor 2 ugyan happy enddel végződik, mégis tudjuk, hogy a dolognak itt még nincs vége. A bolygó neve: Halál csak egy sikeres menekülési sztori, az ismeretlen planétán ott marad a sok féreg csemete. A Terminátor 2 sem hagy illúziókat a jövőre nézve, pusztán a civilizáció megmenekülésének lehetőségét tartja életben.

A Predator fináléjában hiába sikerül elpusztítani a félelmetes szörnyet, a megmenekülő Schwarzenegger lesújtva távozik a pürrhoszi győzelem helyszínéről.

Végül említeni kell az egyik legkomplexebb opuszt, az 1990-es Emlékmást. Paul Verhoeven alkotása kétféle értelmezést is megenged. Úgy izgulhatjuk végig a filmet, hogy teljesen valóságosnak gondoljuk Quaid kalandjait. Ugyanakkor több jelzést is ad a rendező, amik elgondolkodtathatnak minket: mind az expozíció, mind a finálé felveti annak a lehetőségét, hogy hősünk álmodta csupán az egészet. Azért is zseniális az Emlékmás, mert a két értelmezés lehetősége nem zökkent ki a filmélményből, a legtöbb néző evidensnek veszi egyiket vagy másikat.

Az osztályharc és a totális diktatúrák

Sok marxizmus mentén szerveződő diktatúrát vázoltak a múltban, amiből nem egy valósággá is érett. A legnagyobb klasszikus alighanem George Orwell 1984 c. regénye, aminek egy igazán jó mozgóképes feldolgozása született 1984-ben. Az osztályharc, a vagyon alapján elváló társadalmi csoportok viaskodása olyan további művekben tematizálódik, mint a Metropolis vagy az Emlékmás. Szimbolikus, hogy ezekben a filmekben a különböző társadalmi rétegek térben is elkülönülten élnek. A Metropolis vagy az Ötödik elem esetében vertikális tagozódásról beszélünk. Előbbiben a szegények a föld alatt, az Ötödik elemben beláthatatlan mélységben, a sötétbe veszve, közel a földfelszínhez élnek, ahová már a rendőrség sem merészkedik.

A Szárnyas fejvadász és az Emlékmás hagyományos városrendeződés szerint külvárosban megbúvó gettókat mutat. Utóbbiban a Mars népének áramló oxigént el is zárhatják, míg a bolygó más részein az elit továbbra is zavartalanul lélegezheti a friss levegőt.

A múlt jóslatait szemlélve meg kell állnunk egy pillanatra. Manapság meglehetősen divatos a növekvő társadalmi különbségekről filmet készíteni, ami mögött nyilván sokak keserű tapasztalata áll. Ugyanakkor objektíven szemlélve a történelmet, be kell látnunk, hogy az elmúlt évtizedek soha nem látott felemelkedést, lehetőségeket és gazdagságot hoztak a széles tömegeknek. Mégiscsak nehéz elképzelni, hogy ha a nyugati kultúrkört nem éri komoly katasztrófa vagy soha nem látott mértékű gazdasági összeomlás, akkor újra a kevés gazdag, sok szegény társadalmai jöjjenek létre, mint mondjuk a Gattacaban. Ezek a filmek nem annyira a jövőt ábrázolják, inkább a ma emberét frusztráló problémákat jelenítik meg. Kevéssé a jövőről, sokkal inkább a jelenről szólnak.

Más marxista ellentétet vázol a Szexmisszió. A lengyel klasszikus egy nemi alapú, női aszexualitásra épülő diktatúrát vázol. A már kihaltnak hitt férfiak felbukkanása jókora zavart okoz a rendszerben, de a különböző tanácsok tort ülnek a férfiakon. Hasonlóképpen jár el a majmok bírósága az emberek felett az eredeti Majmok bolygójában. Az 1968-as film antagonistái faji megkülönböztetésre alapozzák rendszerüket. Mind a nemi, mind a faji alapú totális rendszerben kiderül végül, hogy a hatalom csúcsán akadnak olyanok, akik ismerik az igazságot a múltról, mégis kiszolgálói, sőt működtetői az adott berendezkedésnek.

Hasonló faji megkülönböztetés alapján szemléli a világot a legsikeresebb James Bond mozi, A kém, aki szeretett engem c. 1977-es opusz főgőnosza. Drax egy hibátlan emberekből álló, árja társadalmat kíván létrehozni űrbázisán, miután a Földet megsemmisítette. Jól mutatja ugyanakkor a történet azt is, hogy a hetvenes években már megálmodták azt, ami mára valósággá vált: a nemzetállamok, ill. a nemzetállamok szövetségén alapuló nemzetközi politikai szervezetek fölé-mellé nőhetnek magánbirodalmak. Drax mintegy állam az államban működik.

Az árja elmélet veszélyeiről referál a Gattaca c. 1997-es film is. Az Ethan Hawk és Uma Thurman főszereplésével készült alkotásban a fejlett géntechnológiának hála tökéletes embereket, übermenscheket alkotnak, akikhez képest a természetesen született emberek csak alsóbb rendű életet élhetnek, magas képzettséget igénylő munkát nem kaphatnak. A teljesítmény fogalma relativizálódik, az egyszerű emberek soha nem végezhetnek semmilyen tevékenységet olyan magas szinten, mint tervezőasztalon megalkotott társaik. A sajátosan sötét fényekkel operáló filmben még az előadóművészet is egyszerű akrobata teljesítménnyé silányul, a hatujjú zongorista szükségszerűen tökéletesebb az ötujjúaknál. Hasonló übermensch-történettel áll elő a Star Trek 2. Az eredeti tévésorozat egyik epizódjából kiinduló történet szerint a XX. század második felében tökéletes egyedeket tenyésztenek, akik fizikai és szellemi képességeikben is messze felülmúlják társaikat.

A jóléti diktatúrák

A diktatúrák esszenciája az államkapitalizmusba oltott jóléti rendszer. A totális rendszerek könnyen kontraproduktívvá válnak, ugyanis természetüknél fogva ellenállásra sarkallják az embert. A paternalizmus révén viszont könnyen átformálható az emberek tudata, amiben ők maguk válnak a rendszer támasztékává. Bár könnyebb betagozódni egy ilyen társadalomba, valójában ezek a berendezkedések okozzák minden szabadon mozgó, alkotni vágyó vagy egyszerűen csak az átlagostól eltérő személyiségben a legnagyobb feszültséget. A totális diktatúra feltételezi az ellenállást, a paternalizmus nem tűri el az átlagtól eltérő képességeket, vágyakat, mozgásokat, hanem uniformizál.

Ilyen velejéig romlott világban játszódik a Menekülő ember. A többek közt a Die Hardot is jegyző John McTiernan alkotásában a rendszer ellenfeleit nem kolosszeumba dobják, vadállatokkal szemben, mint az antik Rómában, hanem a legnézettebb tévéshow-ban kell reflektorfények között megküzdeniük bérgyilkosokkal. Hogy az 1984-ből megismert Nagy Testvér valóban beköltözött a tévébe, jól mutatják a valóságshow-k (érdekes világ, ahol minden idők legundorítóbb rendszerének jelképe a könnyed szórakoztatás eszköze lehet). Az egzotikus helyekre citált versenyzők túlélőshow-i viszont azt jelzik, hogy a XXI. században tényleg bekövetkezhet az a régóta hangoztatott jóslat, miszerint a gladiátorjátékok modern formában visszatérnek.

A paternalista rendszerek jellemzője az is, hogy mindent megtesznek a tudat uralásáért. Ennek legbiztosabb eszköze, ha a kultúrától fosztják meg az embereket. Jean-Luc Godard Alphaville-jében minden héten új szót szüntetnek meg, Francois Truffaut 451° Fahrenheitjében egyenesen elégetik a könyveket. A kultúra nélkül maradt társadalomban pedig csak érzelmileg deformált, egymással nehezen kommunikáló, igaz barátságot vagy empátiát nem ismerő emberek maradnak. Egy totális rendszer legégetőbb célja a feltétlen engedelmesség megszerzése, amit nem keresztezhet semmiféle autonóm akarat vagy családi-baráti kötelék. Ilyen világ épült fel XXIII. században játszódó Logan szökésében (Logan futása címen is forgalmazták Magyarországon). A fiktív társadalomban spártai körülmények között nevelkednek, senki sem ismeri apját és anyját.

A katonai diktatúrák

Minden rendszer igényel egy vezetőt és minden vezetőnek szüksége van valamilyen legitimációra. A legegyszerűbb társadalmi rendben az erő adja a hierarchia alapját. Ezeket nevezzük a modern világban katonai diktatúráknak. A másik lehetséges tagolódás az intelligencia alapján történik. Utóbbinak veszélyeire figyelmeztet a 12 majom, ami – a Száll a kakukk fészkére c. briliáns regényhez és filmhez hasonlóan – a pszichiátereket tekinti a modern világ inkvizítorainak. Mi döntjük el, hogy ki normális és ki nem, hangzik el az egyik főhős szájából.

Míg Paul Verhoeven filmje, az 1997-as Csillagközi invázió a fasizmust parodizálja, az 1975-ös Logan szökése véres komolysággal beszél a szabadon gondolkodók és a hierarchikus rendben mozgó emberek viszonyáról. Megértéssel fordul mindkét típus felé, a középpontba két végletesen ellentétes és egy viaskodó figurát helyez.

Az állami erőszakmonopólium különböző arcait látjuk A holtak napja és a Mad Max esetében. Míg előbbi a nyolcvanas évek erőkultuszának ellenpontjaként tesz hitet a demokrácia és a humanizmus mellett, utóbbi még a hetvenes évek radikalizálódó alternatív mozgalmaival szemben foglal állást. George A. Romero legendás zombi sorozatának harmadik részében a Földet feléledt holtak lepik el, hőseink egy földalatti bázisban találnak menedéket. A maréknyi embercsoport végletesen megosztott: a tudósok a zombik megszelídítésén fáradoznak, amit a katonák csak ideig-óráig fogadnak el, végül átveszik a hatalmat és egy kemény tekintélyuralmi rendszert vezetnek be. Romero kőkemény drámai jelenetekkel mutatja be, milyen ostoba barbarizmusnak tekinti a katonai gondolkodásmódot.

A szürreális világban játszódó Mad Max teljesen elrugaszkodott, már-már infantilisnek tűnő karakterek harcát hozza. A társadalmi rendet felbujtó motoros szabadcsapatnak semmi sem szent, gyerekeket és anyákat egyaránt megtámadnak. Agressziójuk Kubrick Mechanikus narancsának randalírozó bandáját idézi. A film hőse (Mel Gibson) a westerfilmek bosszúállójaként tér vissza és számol le kegyetlenül a hippi kinézetű antagonistákkal. És akárcsak a bosszúwesternekben, a sértett haragját a Mad Max esetében is jogosnak érezzük. A western- és rendőrfilmek egyik alapszabálya, hogy ha gyilkost ölnek, azt morálisan elfogadja a néző. Az ilyen gyilkosölő gyilkosokat nevezik metakillernek.

Álom vagy valóság

Sok sci-fi teszi fel a kérdést a kilencvenes évek óta, vajon ébren éljük-e az életünket. A posztmodern kor emberének alapélménye, hogy az ideje múlik, de nem azzal telik, ami igazán fontos lenne neki. A napi mókuskerék fáradalmai közepette kinek ne fordult volna már meg a fejében, hogy az élet talán csak puszta álom, nem a valóság. Ezt a rendkívül izgalmas kérdést tárgyalja a Wachowski-fivérek jegyezte 1999-es Mátrix és boncolgatja tovább 2010-ben Christopher Nolan Eredete. Utóbbiban az emberek már önként választják az álomvilágot, nem is tudják, mi a valóság. Van egy nagyon fontos vonása ugyanakkor az említett filmeknek, amennyiben arra buzdítanak, hogy merjünk változtatni az életünkön (sok más műfajú kortárs film is hasonló tettekre sarkall, pl. Harcosok klubja). Az Eredet főhőse Tarkovszkij sci-fiklasszikusa, a Solaris hősével egyetemben csak akkor térhet haza a való életbe, ha sikerül a magánéletét mérgező lezáratlan múltbéli ügyeit nyugvópontra hoznia.

Invázió, járványok, biokatasztrófák

A disztópiák külön csoportját képezik az inváziós sci-fik, például a zombifilmek. Korunk slágerműfaja nem csupán az embereket mindig is foglalkoztató témára, a halál utáni létezés kérdésére reflektál, hanem régi félelmünket, a magunkra utaltságot is kifejezi. A zombizsáner királya, George A. Romero filmjeiben társadalomkritikus attitűdjét is megmutatta. Az 1968-as Az élőhalottak éjszakája polgárjogi kérdéseket helyez előtérbe, míg az 1978-as Holtak hajnala a fogyasztói társadalomról fejti ki lesújtó véleményét.

A kollektív álomvilág gondolatához nyúl vissza az 1978-as Testrablók támadása, amiben egy idegen civilizáció szállja meg a Földet és kezd az emberi tudatot legyűrve testünkön élősködni. A film eredeti változata, az 1956-os azonos címen futó Don Siegel alkotás – sok korabeli tucatsci-fihez hasonlóan – még a szovjet veszélyt látta az idegenekben, Philip Kaufman filmje már a nyugati világ uniformizálódása ellen emel szót.

A nyolcvanas évekre visszatér a külső ellenségtől való félelem, amit legtisztábban a Vörös hajnal c. John Milius film artikulál. A saját bevallása szerint szélsőjobboldali anarchista rendező a hadi kiadások megvágását és az USA európai katonai jelenlétének felszámolását nevezi meg a szovjetek észak-amerikai megszállásának előszobájaként.

A mesterséges intelligencia hatalomátvételéről már az előző részben szóltunk. Olyan filmek tematizálják ezt a kérdést, mint a Metropolis, az Alphaville, 2001: Űrodüsszeia, a Westworld, a Star Trek, a Hármas számú űrbázis, a Szárnyas fejvadász, a Tron, a Terminátor és a Mátrix. Előbbiekkel ellentétben Tarkovszkij Solaris-ában az idegen bolygó végső soron inkább megérteni próbálja az embereket.

A nyolcvanas évek elhozta a külső ellenség soha nem látott mértékű démonizálását. Az Alien és a Predator végtelenül primitív, de bámulatosan erős féregszerű lényeinél félelmetesebb ellenséget el sem lehet képzelni. Walter Hill 1987-es alkotásában szinte legyőzhetetlen, utolérhetetlen technológiát alkalmazó szörnyet látunk.

Míg Ripley a túlélők felszabadultságával térhet haza a film végén, a Predator zárlatában Schwarzeneggerék szótlanul távoznak a csatatérről. A ragadozó feltűnése sokkolta a bolygót. (A két erőszakgépezet egymásnak eresztése az Alien vs. Predatorban már csak ráadás az ínyenceknek.)

Régi félelme a modern embernek, hogy egy rosszul sikerült kísérlet vagy vegyi-biológiai katasztrófa is véget vethet a civilizációnak. Az 1954-es Azok!-ban a világháborút megélt nemzedék jelzi, hogy az atomtámadások nemcsak közvetlenül szednek áldozatokat, a bolygó élővilágát, egyensúlyát is felboríthatják. A film utolsó mondataiban kiderül, hogy a világ legkülönbözőbb rezsimjeiben folyó atomkísérleteket még a szuperhatalom Egyesült Államok sem tudja kontrollálni.

Biokatasztrófát vizionál minden idők talán legjobb antiutópiája, a 12 majom is. Terry Gilliam filmjében egy gyilkos vírus miatt a XXI. századra a Föld alá szorulnak a túlélők, a földfelszín levegője ugyanis fertőző. Az Emlékmás felveti azt az abszurd lehetőséget, hogy egyszer önkényesen osztogatják majd a levegőt. Minden idők legsikertelenebb James Bond mozija, az 1968-as George Lazenby főszereplésével készült Őfelsége titkosszolgálatában pedig egy tudatdeformáló vegyi támadást mutat be. (Részben ennek paródiája a Nyomás, utána! c. Bud Spencer-Terence Hill opusz.)

Az elmúlt húsz év fősodratú sci-fijei leginkább az álom- vagy a zombitematikát élesztették újjá, valamint a harmadik világégés után játszódó történetekkel operáltak. Előbbire említhető példaként az Eredet, a zombifilmek reneszánszát a The Walking Dead és a Z világháború hozták el, míg az Eli könyve és a Holtak földje posztapokaliptikus világban játszódnak. Utóbbiak fő kihívása a civilizáció újraépítése.

Divattrendek a jövőben

Érdemes megfigyelni, hogy milyen divathullámokat tételeztek a XX. század jövőfilmjei. Áttekintve a sci-fiklasszikusokat, minden éra a saját korának divatját látta bele a jövőbe. A hatvanas-hetvenes évek opuszaiban általában egyszínű, esetleg szakadt ruhákat viselő, többnyire hosszú hajú, szakállas emberek szerepelnek. A jövő városait pszichedelikus-űrbéli hangulat uralja, futurista díszletek árasztják el a teret.

A hetvenes évek végén, a diszkókorszak beköszöntével arisztokratikusabb ruhák és hajviseletek tűntek fel, csillogó-villogó diszkógömbszerű fények jelentek meg a díszletekben.

A nyolcvanas évek a szögletes formákat és az élénk színeket favorizálta. A korabeli filmekben színes ruhákban flangáló fiatalokat, esetleg öltönyös yuppie-kat látunk. Erre az évtizedre sokkal inkább jellemző a technicizált környezet, mint a megelőző hatvanas-hetvenes évek filmjeire. A Reagan-korszak külsőségei alapvető optimizmusról tanúskodnak.

A kilencvenes évekre inkább a hidegebb színek és a sötét tónus jellemző. Konszolidált világot mutatnak a filmek, de a nyolcvanas évek Reagen-i optimizmusa tovaszállt.

Ha vizualitásról beszélünk, fontos kiemelni egy a hatvanas évek végétől kibontakozó tendenciát, a Klasszikus Hollywoodban oly népszerű noirok megidézését. A film noir – nagyon leegyszerűsítve – egy erős stíluselemekre (pl. sok fény-árnyék játék, dőlt kompozíciók, expresszív színvilág) épülő bűnügyi műfaj, amiben az általában férfi hős egy domináns nő (femme fatale) hatására elveszti morális integritását és valamilyen bűntény követ el. Ugyan a történet szintjén nem mindig jelenik meg a negyvenes évek Hollywoodjának jellegzetes tematikája, a műfaj stíluselemeit előszeretettel alkalmazzák a legkülönbözőbb zsánerű alkotások. Az ilyen ún. neo-noirok között akad néhány tudományos-fantasztikus film is, mindenek előtt az 1982-es Szárnyas fejvadász. De ide sorolhatjuk akár a Tim Burton-féle, akár a Nolan által készített Batman-szériát vagy az Alphaville-t.

A kortás sci-fiket ehhez képest nagyrészt a számítógépes játékok környezetábrázolása határozza meg.

Hogy a következő évtizedekben merre fordul a sci-fi zsáner, indul-e új trend, egyelőre nem tudni. Míg korábban jobbára a régmúlt idők western- és rendőrfilmes hőseit, történetsémáit és konfliktusait vették át a tudományos-fantasztikus filmek, ezt a funkciót ma inkább a szuperhősfilmek látják el. A disztópiák feltehetőleg továbbra is az emberek érdeklődésének fókuszában maradnak, az űrfilmek száma viszont láthatólag élesen csökkent a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek filmterméséhez képest. Nagyon sok alkotást lehetne még ajánlani vagy elemezni. Két részes fejtegetésünkben a filmtörténet legjobb és legnagyobb hatású sci-fijeire igyekeztünk fókuszálni, a műfaj fő trendjeit kiemelni.