Az embert mindig is foglalkoztatták a nagy kérdések, az önmagunkon túlmutató, történelmi léptékkel mérhető folyamatok, illetve saját működésünk és viselkedésünk megfejtése. Ezért is foglalkozunk annyit, sokszor a jelen megélésének a rovására, a múlttal és a jövővel. Ebben a cikkben a 2000 előtti filmek által kínált jövő feltárásával foglalkozunk. A következő évtizedek és évszázadok politikai rendszereinek, társadalmi helyzetének, technikai fejlettségének, a bolygó állapotának, a váltakozó divatok, a változó vagy nem változó emberi viselkedés és a mesterséges intelligencia helyzetének feltárásával. Az első részben a technológia kerül fókuszba, jövő héten a társadalmi-politikai kérdéseket vesszük számba.
Érdekes, hogy mennyire szélsőségesen jelenítjük meg a jelentől távol eső korokat. A múltfeltárás a történelem előtti mitikus korok és történelmünk dicsőséges pillanatainak patetikus interpretálását jelenti. De a jövőről is túlzó, elrugaszkodott képet szokás festeni. Van néhány nagyon romantikus elképzelés úgy általában a jövőről, amit annyi sci-fiben látunk viszont, mint például a repülő autók. Ha belegondolunk, ez a valóban varázslatos dolog teljesen irracionális vágy. Hogyan lehetne a sűrű repülő autóforgalmat balesetmentesen szabályozni, nem beszélve a dolog anyagi és technikai oldaláról persze? A repülés is egy zsigeri álom, a fölfelé törekvés vágya, amit a csodálatos égben száguldozó járművek jelképeznek.
Sajnos azonban több sötét jóslat is beteljesedett vagy beteljesedni látszik a múltból. Jóllehet a nagy posztapokaliptikus látomásokból, amik több ezer éve újra, meg újra feltűnnek minden civilizációban, soha nem lett semmi. A szörnyű népirtások, háborúk és leszámolások persze végigkísérik a történelmünket, de a bukást, például a gigantikus Római Birodalom bukását egyáltalán nem úgy kell elképzelni, mint ahogy azt a filmekben látjuk. Inkább egy állandóan mozgó, lassan lehanyatló (majd idővel újra felvirágzó) folyamatként. Ássunk hát a mélyére és a teljesség igénye nélkül vegyük sorra, hogy a legikonikusabb jövőt tárgyaló filmek hogy mutatják be az elkövetkező korokat.
Technológia
Kezdjük a legkézenfekvőbb szemponttal: az emberek először mindig a technológiai fejlettségre gondolnak, ha a jövőről fantáziálnak. Vagy épp annak hiányáról. Ahogy fentebb írtam, hajlamosak vagyunk egészen túlzó képet adni a technológia jövőbeli állapotáról, ami inkább a vágyainkat jelképezi, semmint a racionális fejlődési utakat igyekszik feltárni. Ezt a csapdát kétféle sci-fi kerülheti ki. Az egyik az a posztapokaliptikus disztópia, amiben a múlt technikai környzete (legyen szó divatos ruhákról, modern épületekről, hétköznapi elektromos eszközökről vagy a fogyasztói társadalom bármelyik szimbolikus tárgyáról) kevesek kiváltsága marad. Ezekben a filmekben egy szűk elit, általában elzárva a társadalom nagy részétől, élvezi a civilizáció javait, míg emberek tömegei középkori körülmények között élnek. Egyfelől reális elképzelés, hogy a bolygót nem teljesen elpusztító háború vagy természeti katasztrófa csupán többé-kevésbé békés civilizációnkat roppantaná meg, nem rombolna porig mindent. Több történelmi katasztrófa után előfordult, hogy kettészakadt a társadalom és csak kevesen tudták a múlt romjain, elfogadható színvonalon fenntartani magukat. Ugyanakkor elég nehéz megmagyarázni, hogy poros középkori állapotok között mégis hogyan működik egy kisvárosnál is apróbb elektronizált fellegvár (pl. Eli könyve; A holtak földje). Akárhogyan is, ezek a filmek érthető módon nem mutatnak teljesen irreális technológiai színvonalat, hiszen a ma ismert nívó számít bennük fejlettnek.
A másik lehetőség a túlzó jövővíziók elkerülésére a közeljövőt ábrázoló film készítése (vagyis a sci-fi ún. kisformája). Ezekből lényegesen kevesebbet ismerünk, elvégre a távoli dolgok sokkal varázslatosabbak. Persze itt is akad néhány kultfilm, például az amerikai Vörös hajnal és 12 majom, ill. az európai Alphaville és Fahrenheti 451°. Az említett opuszokban nemigen látunk semmilyen technikai csodát. Külsőségek terén nagyjából vagy teljesen a saját világunkat látjuk viszont. Ki kell emelni a sorból a 12 majomot, ami még ebben a kategóriában is különlegesnek számít. Arra még a felsoroltak esetében sincs példa, hogy a technológiát, legyen az akármennyire is a mai állapotokhoz közeli szinten, ne tudják, legalább a kevesek zökkenőmentesen alkalmazni. Gilliam filmjében viszont igazán esetlen tudósokat és műszereket látunk. Nem elég, hogy egy járvány romba döntötte a Földet, hősünket többször sem sikerül a legkiválóbb tudósoknak a megfelelő időpontba visszaküldeni az időben.
Csodálatos járművek
A jövő technológiájának feltárását kezdjük a már sokat emlegetett járművektől. Ti milyennek találjátok Az ötödik elem légi közlekedését? Tegyük hozzá, hogy Az ötödik elemben extra magas felhőkarcoló-társasházakban és lakótelepeken él a középosztály, így a légi forgalom teljesen indokolt, nem úgy a Vissza a jövőbe 2. és a Szárnyas fejvadász által vázolt jövőben.
Ha visszaszállunk kicsit a földre, több már beteljesült jövendölést is találunk. Az Emlékmás elektronikus autói, ha fejlesztésük egyelőre gyerekcipőben is jár, ma már a valóság részét képezik. A mesterséges intelligencia által vezérelt taxi azonban a jövő zenéje, ha egyáltalán megvalósul. Nem beszélve az utassal társalgó sofőrről.
Az 1987-es klasszikusban feltűnnek a metróban vetített mozgóképes reklámok is, amik azóta szintén több nagyváros (pl. Róma) földalatti hálózatában láthatóak. A francia újhullámos rendezőzseni, Francois Truffaut Fahrenheit 451°-ében pedig egy vasút és metró közti járművet látunk. A vezető nélküli metrót is ismerjük már (most már Budapesten is), a troli módjára közlekedő szerelvények megjelenése viszont nem tűnik valószerűnek a közösségi közlekedésben.
Ha elhagyjuk a légkört, számtalan más járművel is találkozhatunk. A kicsi vadász- és magángépektől a hatalmas űrszekerekig. A bolygók közti utazás valamennyi űrfilm fontos eleme. Az ötödik elem vagy Az emlékmás utasszállító gépei és a hosszú, akár több hónapos vagy több éves küldetésen lévő szövetségi és katonai hajók (ld. Alien; Star Trek) egyaránt fantasztikus méreteket öltenek. Érdemes elképzelni, hogy ha a jövőben tényleg megvalósul a közösségi űrutazás, milyen hatalmas űrközi állomásokra és csomópontokra lesz szükség. Az első, 1978-as Star Trek mozifilm elején látható a Föld légkörének határán épült űrpályaudvar önmagában bődületes méreteket ölt. Az ötödik elem űrközi luxusszállodája a sivatag közepén épült hétcsillagos hoteleket idézi, még koncertterme is van. De a 2001: Űrodüsszeiában és a Hármas számú űrbázisban is látunk hasonlót.
Az idő- és térbeli utazás
A repülés mára beteljesült vágya mellett számtalan más elérhetetlennek látszó dolog is izgatja és izgatta mindig is az embereket. Ezek közé tartozik elsőként az idő- és térbeli ugrás. Utóbbira, érdekes módon, alig látunk példát. A Harry Potter-széria tökéletesen kiaknázta a hoppanálás és az egyéb térbeli utazási módozatok révén a transzportálás lehetőségét. Filmvásznon ilyet leginkább az eredeti, 1966-69 között futó Star Trek tévésorozatban és mozi epizódjaiban láthattunk. Igaz, a transzportálás még a 2100-as években sem tűnik egyszerű mutatványnak. A rossz időjárási körülmények könnyen meghiúsíthatják a térbeli utazás ezen gyors módját. Sokkal valóságosabban tálalja ezt a lehetőséget a testhorrorok királyának, David Lynch-nek A légy című klasszikusa. Itt rögtön említeni kell a mad scientist karakterét is, a sci-fik visszatérő emblematikus figuráját. A Vissza a jövőbe-trilógiából ismert Emmett Brown professzor a pozitívan ábrázolt őrült feltalálók közé tartozik, míg A légy Jeff Goldblum által alakított főhőse sokkal ellentmondásosabb személy. A film többek közt a telhetetlenség veszélyeire hívja fel a figyelmet. Feltalálónk gondatlanságának köszönhetően egy léggyel együtt kerül transzportáló gépének egyik kabinjából a másikba, ezért a szerkezet egy szervezetté alakítja őket. A film innentől a csúszómászóktól való rettegéstől (Gregor Samsa-párhuzam) kezdve sokféle témát érint.
A másik felcsigázó elképzelés az időgép kifejlesztése. Hogy mennyire érdekli az embert a múltja és a jövője, jól mutatja az éppen vizsgált műfaj népszerűsége is. Ki ne akarna megváltoztatni néhány dolgot a múltban, átformálni a történelem egyes pillanatait? Egy időgép viszont teljesen felborítaná az életünket, gyakorlatilag megszűnne a felelőségvállalás és a hosszú távú tervezés értelme, nem beszélve a rengeteg visszaélésről, amire egy ilyen szerkezet lehetőséget nyújt. Utóbbira jó példa a Vissza a jövőbe második része. A jó kezekbe került időgép viszont jobbá is teheti a világot, mint a Terminátorban. Jóllehet itt rögtön akad egy probléma, az ún. időhurok. David Lynch Útvesztőben c. horrorjában az időhurok szimbolikus jelentőségű, a Terminátor esetében viszont értelmezési galibát okoz. Amikor Sarah Connor férje a jövőből visszatér, hogy az akkor még egyedülálló nővel összeismerkedjék, logikai mókuskerékbe ütközünk, ami a tyúk-tojás kérdéskörhöz vezet minket.
Ha már időgép, ki kell emelni a magyarok fontos szerepét ebben a tematikában. Ugyanis az első időgépet bemutató film történetesen egy 1942-es magyar alkotás, Hamza D. Ákos Szíriusz c. filmje volt. Ez ugyan finoman fogalmazva sem hasonlít a ma ismert amerikai időutazós filmekre (hősünk a dicső múltba tér vissza, hogy egy arisztokrata nővel megismerkedhessen), mégis mérföldkőnek számít. Ha csak néhány jelenet erejéig is, feltűnik a tudós-karakter és az időgép tudományos megalapozottságú bemutatása sem marad el. Ráadásul a korabeli viszonyokhoz mérten (vö. Klasszikus Hollywood) igen színvonalas módon történik mindez. Nem véletlenül hívták a magyar filmipart kis Hollywoodnak a harmincas években. De maradva a magyaroknál, a műfaj egyik legfontosabb darabja a legendás H. G. Wells regényéből készült, Pál György által (Hollywoodban) rendezett 1960-as Az időgép.
Minden idők legsikeresebb időutazós mozija a Vissza a jövőbe. A trilógia időkezelése önmagában megér egy misét, annál is inkább, mert a kifejezetten egyszerű vázra kivételesen szövevényes történet épül. A film rendszere egyáltalán nem bonyolult, létezik a megvalósult idősík és az alternatív valóság. Az alternatív valóságban minden rosszra fordul (ha Biff a világ leggazdagabb embere, Marty szükségképpen földönfutóvá válik, apja meghal, Emmett professzor pedig máris börtönbe kerül), egy múltbéli esemény kiigazítása révén viszont minden rendbe jön. De hasonló következetességgel öröklődnek a családi tulajdonságok is. A gyerekeknek nem csupán a sorsa függ szüleik életétől, de tulajdonságaikat is majdnem teljesen megöröklik. Ugyanazokat a hibákat követik el, ugyanúgy viselkednek, ugyanazokat a frázisokat használják.
Teljesen más megközelítését alkalmaz a 12 majom. Gilliam teóriája szerint a múltat megváltoztatni nem lehet, a Bruce Willis alakította karaktert pusztán információszerzés végett küldik vissza a múltba. Hiába is próbálkozik a történelmi katasztrófát megakadályozni, a fináléban a sors falaiba ütközik. Viszont mind a 12 majom, mint a Vissza a jövőbe súlyos traumaként mutatja be a váratlan találkozást múltbéli önmagunkkal. Emmett professzor szerint szélsőséges esetben szét is eshet az univerzum ilyen esetben, ám erre szerencsére végül még a filmvásznon sem került sor.
De nem csak a múltba utazhatnak a science fictionökben. A jövőlátogatás egy rizikósabb formája, ha az embert speciális módszerekkel lefagyasztják, ideiglenes álomba ringatják, ahogy az történik a Szexmisszióban vagy A majmok bolygója első, 1968-as részében. Ez a vállalkozás a kísérlet sikertelenségének lehetősége mellett más kockázatot is magában foglal, ti. senki nem ismeri a jövőt, így az ébredés pillanatában egy ismeretlen, akár veszélyes világba csöppenhetünk.
Egyéb találmányok
Az eleddig tárgyalt különlegességek mellett igazán eltörpül a jövőbeli fegyverek kidolgozásának aprólékossága. A sci-fiket persze jellemzi a különböző csodafegyverek használata, de igazán előtérbe csak ritkán kerülnek a pusztító eszközök. Az ötödik elemben látunk több puskabemutatót is, ám olyan ikonikus harci eszközök, mint a westernek Coltja, a modern zsarufilmek Magnuma vagy a Csillagok háborúja fénykardja más tudományos-fantasztikus művekben ritkán kerülnek elő. Mi több, a fegyverek mint tárgyak igazán fontos szerepet többnyire csak a hetvenes évek végétől a kilencvenes elejéig kaptak. Ebben persze nagy szerepet játszott a már említett Star Wars és a nyolcvanas évek rendkívül népszerű zsaru- és akciófilmes hulláma (pl. 48 óra; A Beverly Hills-i zsaru; Die Hard; Éjszakai rohanás).
Izgalmasabb témakör az álom és a valóság viszonya. Ezt a kérdést nem az Eredet című kiváló Cristopher Nolan film bogozgatta először. A Fahrenheit 451° már a hatvanas években felvázolta a mozgóképek kollektív manipulatív állapotba sodró képességét. A Ray Bradbury 1953-as regényéből készült 1966-os filmben a ,,polgárok” hatalmas vásznon nézik az interaktív tévéműsorokat, ami életük egyre nagyobb részét köti le (vö. tévé, közösségi oldalak). Ezen a vonalon halad tovább a nyolcvanas években Az emlékmás és a Vissza a jövőbe is, ahol látunk hasonló tendenciákat. De a való világból való menekülést ábrázolja az 1973-as Westworld, az 1982-es Tron és a már tárgyalt Az emlékmás is. (Érdekes, hogy pont egy olyan filmműfaj beszél erről a témáról, aminek az egyik fő társadalmi funkciója az emberek hétköznapi valóságból való menekülési lehetőségének biztosítása.) Előbbiben – akárcsak korunk népszerű, a fiatalabb Nolan fivér rendezte sorozatátdolgozásában látható – egy teljes üzletág épül arra, hogy megfáradt kispolgárok néhány napra vagy hétre kikapcsolódhassank egy nekik épített látszatvilágban. Az üdülőfaluba érkezők eldönthetik, hogy melyik történelmi kor díszletei közt kívánnak élni. A patyomkin falvak mellé pedig a korabeli karaktereknek megfelelő humanoidok is járnak, akik igazán élethűvé teszik ezt a hamis időutazást.
Merészebb ötlettel (de kevéssé kidolgozott történettel) állt ak elő a Tron készítői. Filmjükben hőseink egy virtuális valóságba kerülnek, konkrétan egy számítógépes játékban kell megküzdeniük a programmal. A kissé bugyuta és fésületlen narratíva ellenére mégsem lehet megkerülni a Tront, hiszen az egyik első CGI-animációval készült egészestés film. A szimuláció és párhuzamos valóság filmes reprezentációja terén viszont alighanem Az emlékmás viszi a pálmát. A Westworld és a Tron hősei pontosan tisztában vannak a valósághoz való viszonyukkal, Paul Verhoeven filmjének hőse azonban sokkal bonyolultabb helyzetbe keveredik. Egy népszerű szimulációs program segítségével előre megtervezett álomba csöppen, amiben egy amnéziás titkos ügynököt alakít (vö. Bourne), aki megment egy bolygót. Létezik ugyanakkor egy másik, elég hihető narratíva is, miszerint nem álmodik, hanem a látottak jelentik a valóságot. A film nem ad egyértelmű választ, hogy melyik a való világ. Verhoeven ezzel a bizonytalan kettősséggel mintegy a posztmodern életérzést kívánta kifejezni, a jelenkor egyik sajátosságát. Egész pontosan azt, hogy mindannyian párhuzamos valóságokban élünk, egymástól függetlenül. Az igazi valóságot azonban nem ismerhetjük fel, hiszen a külvilág eredendően megismerhetetlen. (A posztmodern vagy posztstrukturalizmus ezzel a racionalitást, a tudományosságot és az empirizmust is kétségbe vonja, mindent relatív viszonyokban és önmagából kiindulva képes csak vizsgálni.) A Mátrix ezen tendencia betetőzése. A kultikus cyberpunk alkotás állítása szerint már rég álomvilágban élünk. A kollektív hipnózis kényelmes fogyasztói világot teremt nekünk, pedig a civilizáció már rég összeomlott.
Végül szólni kell a biológiai kísérletekről is. Több opuszban láthatók csodaszerek, fiatalító pirulák, fantasztikus bőrműtétek és hasonló műveletek. Lássunk egy nagyon klasszikus és meglehetősen modernitáskritikus részletet Terry Gilliam A brazil című alkotásából.
A hibernálás fentebb említett, a Szexmisszióban és A majmok bolygójában látott módja mellett más biofizikai-biokémiai jóslattal is találkozhatunk a sci-fihistóriában. A genetikai transzhumanitás minden jövőképzet közül talán a legrémisztőbb feltételezés. A DNS-térkép elkészülése csakugyan jelentős vívmánynak tekinthető, ami nyilván jelentősen javítja majd a közegészség színvonalát a XXI. században. Ha azonban arra gondolunk, hogy a jövőben szuperegyedek (árják?) születhetnek, akiknek a tulajdonságait születésük előtt megtervezhetjük, vagy ha a születéskor előre megjósolható életkorról és valószínűsíthető betegségekről, érzékenységekről beszélünk, rögtön összeszorul a gyomrunk. Ezen félelmetes jövendölést és ennek társadalmi feszültségeket okozó következményeit vázolja a Gattaca. Ezt a filmet iszonyú gyomorgörccsel lehet csak végignézni, hipochondereknek nem ajánlott.
Az MI–ember viszony
Mindeddig nem beszéltünk a mesterséges intelligencia és az ember viszonyáról, holott ennél szembetűnőbb és izgalmasabb tematikája kevés van a zsánernek. Mindenkit izgat, hogy az MI átveheti-e a helyünket a hétköznapi életben, és hogy ez pozitív vagy negatív hatással járna-e ránk nézve. Kissé leegyszerűsítve a kérdést: kell-e félnünk a mesterséges intelligenciától? Ennek a vitának az első felvonása még több száz éve, az első ipari forradalom időszakában zajlott, amikor a gőzgépek több feladatot átvettek az emberektől, akik ezért munka nélkül maradva bosszúból porrá zúzták a gépeket. A XIX. század második felében és a századelőn viharos technikai fejlődésnek indult a nyugati félteke, így ebben az időszakban sokkal fényesebb jövőt képzeltek el, és a friss találmányokat is nagy érdeklődéssel fogadták. Nem véletlen teszik fel annyian a kérdést manapság, hogy merre indult volna a világ, ha folytatódik a prosperáló hosszú XIX. század és nem rohanunk bele lelkesen két önpusztító világháborúba. De térjünk a sci-fitörténetet átívelő legfontosabb konfliktusra: az MI-ember viszonyra.
Már az első egészestés kultsci-fi, Fritz Lang legendás 1927-es Metropolis-a is tematizálta ezt a kérdést. Senkit ne ijesszen meg, hogy némafilmről van szó, ugyanis olyan lenyűgöző és izgalmas, mintha évtizedekkel később készült volna. A film elsősorban társadalmi szempontból érdekes, de nem lehet elmenni amellett, hogy itt indul az MI filmes reprezentációjának íve, amit máig rajzolnak a sci-fik. Lang művében egy rossz célokra használt, az ember szerepére törő, kívül fényes, belül lelketlen gépezetet látunk. Ez a nézőpont évtizedekre meghatározta a filmkészítők hozzáállását a témához. A 2001: Űrodüsszeiában Kubrick egy sokkal veszedelmesebb, rendkívül intelligens gépet mutat, ami a küldetés érdekében embert is gyilkol (vö. A nyolcadik utas a Halál). Az űrhajó agya csak fizikai kötöttsége miatt nem kerekedik az emberek fölé. Nem úgy a Westworld 1973-as premiere óta látható sci-fikben.
Michael Crichton filmjében az MI öntudatra ébredését látjuk. Már közel sem olyan esetlenek, mint a Metropolis antagonistája, igaz, még csak haragjuk, agresszivitásuk és bosszúvágyuk vezérli őket. A film utolsó harmadában nemcsak az emberekkel számolnak le, hanem egymással is. Hatalmas pusztítást végeznek a pompás üdülőkomplexumban. A kiszolgáltatott emberek arcáról viszont letörlik a fölényeskedő mosolyt, amivel mindaddig az egyszerű eszköznek gondolt gépek felé fordultak. Komplex érzelmek kifejezésére mégis képtelennek látszanak. Ebben a tekintetben az áttörést a hetvenes évek végén a Hármas számú űrbázis és a Star Trek, valamint pár évvel később Ridley Scott Szárnyas fejvadásza hozza. Ugyanakkor előbbi, akárcsak a Westworld, még az ember szempontjából vizsgálja a gépeket. Ezekben a filmekben nem az MI válik rokonszenvessé, ezek az opuszok inkább az emberről akarnak valamit elmondani. A Westworld jelesül azt, hogy milyen nagyképű is tud lenni az ember és milyen magabiztossággal lakja be a Földet. A filmben szereplő gépek egy kicsit a kihasznált bolygót jelképezik.
Talán a legegyedibb alkotás a vizsgáltak között a Hármas számú űrbázis. Itt egy robottest kap egy laboratóriumi körülmények között tárolt emberi agyat. Az agy viszont nem önálló, gondolatait attól nyeri, aki összeköti magát vele. A mérhetetlen fizikai erővel megáldott organizmus végül Frankenstein módjára kel életre és nő túl – ebben az esetben kifejezetten jellemtelen – alkotóján. Viselkedése ,,gazdája” gondolatait és erkölcsiségét tükrözi. A film kíméletlen őszinteséggel tárja fel, hogy mennyi jól palástolt agressziót és piszkos gondolatot rejt az elménk. Ez egy újabb nyomasztó mű, amiben az MI az ember jellemzése miatt fontos szereplő, nem a saját jogán.
A Metropolis és a 2001 rendkívül negatív MI-képét a Westworld és a Hármas számú űrbázis már árnyalja, pozitív szereplőként és saját nézőpontjának bemutatásával azonban csak 1982-ben, a Szárnyas fejvadászban láthatjuk először. Ráadásul az erős művészfilmes jelleggel készült hollywoodi kultfilm túllép a Hármas számú űrbázis alapállásán: a mesterséges intelligencia önmagából fakadóan gondolkodik, lázad, érez, szeret és bocsát meg. Az erős deista világképet tükröző film a saját emberi voltunkat igyekszik a replikákéiban felfesteni. A lázadó gépek törékeny, autonóm és értékes (egyikük esetében alkotó!) organizmusok, csak a teremtő ember szemüvegén keresztül tűnnek alsóbbrendűnek. Pedig még egy alapos vizsgálat sem tudja teljes pontossággal kimutatni, hogy emberek-e vagy sem, olyan fokú a hasonlóság. Fő tragédiájuk, hogy a teremtő megalkotta és aztán magára hagyta őket. Az idő viszont, amit kaptak, túl rövid ahhoz, hogy kiteljesedhessenek. Ez a fajta kiszolgáltatottság a modern ember alapvető élménye, talán ebben is keresendő a film sikere. Az pedig csak hab a tortán, hogy a végig embernek hitt főhős identitása végül megkérdőjeleződik. Mivel az emberrel összetéveszthető kinézetű és viselkedésű mesterséges intelligencia tényleg itt áll a jövő küszöbén, a Szárnyas fejvadász különösen aktuális opusznak számít.
A Star Trek a Szárnyas fejvadászt előlegezi, amennyiben egy először veszedelmesnek tűnő MI-ről végül kiderül, hogy csak megértést vár. (Az első Űrszekerek epizód egyébként a 2001: Űrodüsszeiához mérhető nívójú, filozofikus, lírai szerkesztésű űropera, a hazai nyilvánosságban meglehetősen alulértékelt darab.) A Star Trek és a Szárnyas fejvadász közti különbséget elsősorban az MI erkölcsi győzelme jelenti, amit utóbbi végén látunk.
Ahogy haladunk előre a filmtörténetben, a mesterséges intelligenciá(k)ról festett kép egyre pozitívabb, míg az emberekkel szembeni kritika egyre jelentősebb mértéket ölt. Azt azonban le kell szögeznünk, hogy ez nem jelenti azt, hogy ma ne készülnének klasszikus ideológiájú – például a Metropolis-ét vagy az Űrodüsszeiáét idéző – alkotások, amiben az MI a kultúránkat fenyegető lelketlen veszélyként jelenik meg. Erre a legjobb példa a Terminátor és a habkönnyű Tron, amiben az alkotó az elkanászodott programot győzi le, ezzel bizonyítva az emberi tudás nagyszerűségét és felülmúlhatatlanságát.
Nagyon érdekes koncepcióval állt elő az Aliens (A bolygó neve: Halál) és a Terminátor 2. Előbbiben az emberi életeket sem sajnáló, kapzsi vállalat mit sem változott az első részhez képest, az MI-vel szembeni rossz tapasztalatunkon alapuló bizalmatlanságunkat viszont szerteoszlatja a film. A második epizód üzenete, hogy igenis van értelme küzdeni az emberiségért, ezt jelképezi az idegen bolygón kiirtott emberi kolónia egyetlen gyerektúlélőjének csodálatos akaratereje (az első részben még egy macskával menekült a hősnő). Szimbolikus ugyanakkor, hogy Ripley-t végül a bátor MI menti meg.
Hasonló szituációt fest a Terminátor 2. is. A film egyfelől, bár először megkérdőjelezi, a pozitív karakterek áldozatai révén végül súlyt ad az emberi civilizációnak. Másrészről viszont látunk egy önfeláldozó, mi több, az érzéseket is megértő mesterséges intelligenciát az Arnold Schwarzenegger alakította humanoid esetében. A folytatások királya, James Cameron mozijának különlegessége, hogy ezúttal többféle MI-t mutat be, sőt ezeket egymással szembeállítja. Nem egysíkú képet akar tehát festeni a gépekről. Felveti továbbá az alkotói felelősség kérdését is. Bár a filmben ez a szál kissé elnagyolt és a végül halálos sebet kapó feltalálóval szemben némileg igazságtalan a történet.
A mesterséges intelligencia filmes ábrázolása tehát legalább olyan sokszínű, mint a jövővíziók tecnológiai fejlettségre, feltalálásokra és vívmányokra vonatkozó jóslatai. A 2000 előtti sci-fik jövőképének feltárása a következő héten folytatódik. A technológiai szempontok után a társadalmi-politikai perspektíva kerül előtérbe. Olyan eddig nem tárgyalt kultfilmeket is terítékre veszünk, mint a Mechanikus narancs, a Predator, a Mad Max, a Menekülés New Yorkból, a Menekülő ember, a 12:01 – A kizökkent idő, az Alphaville, Az ötös számú vágóhíd, a Logan futása vagy a trash fellegvára, a Bill és Ted haláli túrája.
