A Netflixnek hála már a nézők elé került jó néhány meglepő alkotás, ezt a sort pedig úgy tűnik, hogy sikerül továbbra is bővíteni. Az eredeti címén El hoyora keresztelt The Platform ugyanis kimondottan illik a felhozatal jobb darabjai közé, ráadásul nehéz volna kizárólag horrorfilmként kezelni, elvégre stílusában talán az 1997-es Kockával vonható párhuzamba, csak azzal ellentétben egyértelműbb utalásokkal és párhuzamokkal él, hogy görbe tükröt mutasson sokunk számára. Mondanivalóval is rendelkező kamarahorror? Ide vele! Kiált fel a popcorntól felpuffadt gyomrú ínyenc, rácsapva az asztalra és az előfizetésre, hogy utána másfél órán át a pokol és lelkünk legsötétebb bugyrainak mélyére lessen. Lesz mivel szembenézni, azt garantálom.
Cseberből Gödörbe
Goreng új helyen ébred, egyetlen “szobatárssal”, egy Gödörnek nevezett pokoli hely egyik emeletén a számtalan közül. Az elsőre szófukarnak tűnő Trimagasival végül egész jól megértik egymást, miután nagyjából lefektették a szabályokat, így a néző is viszonylag gyorsan tisztába kerül azzal, milyen helyről van szó. Lényegében egy börtönről, ami, ha nem is pont 33 emelet mélyen van a pokolban, ahogyan azt már régen megálmodták, de azon is túltesz, miközben önként is be lehet vonulni, egyfajta kísérletként. Goreng pontosan így tett, hogy leszokjon káros szokásáról, valamint azért, hogy elolvassa a Don Quijotét, miközben Trimagasi pont az ellentétje az idealista fiatalembernek. A felépítés amúgy a következő: az emeletek apró helyiségekre vannak osztva, mindössze két ággyal és egy mosdóval, középen pedig egy hatalmas lyukkal, amin keresztül az ételt szállító lift közlekedik. És bár a táplálkozásra vannak különböző szabályok, mint például az, hogy megtartani semmit nem lehet, csak addig szabad enni, amíg a platform az adott szinten van, azzal mégsem törődik senki, hogy minél lentebb kerül valaki, annál kevesebb esélye van arra, hogy bármit is fogyasszon, amíg le nem telik egy hónap, mikor aztán egy teljesen új, véletlenszerűen választott szinten ébred.
No, és pontosan itt kezdődnek a bonyodalmak. Hiszen a szintek között is belviszály van, a fentiek nem törődnek az alattuk lévőkkel, sőt le is nézik őket, így pedig elég nehéz bármiféle konszenzusra jutni. De mint említettem, Goreng meglehetősen idealista, így bár lakótársa mellett önmagával is szembe kell néznie, nem véletlen, hogy az egyetlen, személyes tárgya pont Miguel de Servantes Saavedra regénye, aminek megfelelően jár el. Már ha túléli azt a 6 hónapot, amire ezen a pokoli helyen vállalkozott.
Ideológiák mögött
Igen komoly társadalmi beidegződések és téveszmékre építkező zsákutcák elevenednek meg a spanyol filmben, amely nagyon kevés tényleges szereplőre (lényegében négy, plusz néhány statiszta) hagyatkozva és átlagosan egyetlen szobányi területre korlátozódva tartja fenn az érdeklődést másfél órás játékideje során. Ez már önmagában is értékelendő, elvégre könnyű kisiklatni az ilyen jellegű cselekményt, de David Desola írásából Galder Gaztelu-Urrutia nagyszerű végeredményt hozott össze, ami végig nyomasztó, feszült, érdekes, egyedül talán a lezárás környékére válik picit összecsapottá.
A karakterek erősek, egyediek, a hangulat végig parádés az ételliftet jelző hangefekttel és az egyszerű, de emlékezetes zenei főtémával, miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy sem Goreng külseje, sem az azzal párhuzamba állított regény jelenléte nem véletlen, hiszen ő is megvívja a maga szélmalomharcát, mikor szembemegy a beidegződéssel és íratlan szabályokkal. Márpedig ezek a kimondatlan és mégis kötelezőnek beállított viszonyok egész társadalmunkat határozzák meg, a Gödörben elkövetett hibák és embertelenségek pedig civilizációnk bűneire reflektálnak. Egyértelmű metafórákkal találhatjuk szemben magunkat, talán még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy az emberiséggel és a jelenlegi, jó régóta futó rendszerrel minden rendben, mert ez így “jó”. De aki kicsit is elmélkedett már azon, mennyire beteg és egészségtelen berendezkedésbe süppedtünk bele, még véletlenül sem változtatva az alapvető problémákon, az pillanatok alatt meglátja az összefüggéseket, amik a teljes történeten éreztetik hatásukat.
De még ezek nélkül is remek filmről van szó. Az A platform könnyedén ajánlható mindazoknak, akik nem kizárólag a mainstream látványfilmekért vannak oda. Itt ugyanis nincsenek robbanások, szemkápráztató effektek, nincs folyamatos akció – éppen ezért nem is lehet elmismásolni azt a másfél órát. Van azonban színészi játék, mondanivaló, hangulat, leginkább pedig ötlet, ami legfeljebb a már emlegetett Kockával vonható párhuzamba. Nem tökéletes, de nagyon kellemes meglepetés az intelligensebb darabok kedvelőinek, ami a horror zsánerbe is tökéletesen beleillik néhol embertelen, néhol pedig meglehetősen naturalista jellemzőivel.
