Ha a "hivatalos" idővonalat nézzük, már rég a föld alatt kellett volna lennie a játéktermi iparágnak, de a szöget azért mégiscsak a PS2-generáció verte be. Akkor és ott ez persze nem számított, mert nem ezt láttuk. A nagy plázaforradalom idején ugyanis még több, mint izgalmas volt az a dedikált, gigantikus játéktér, ami a Mammut legfelső szintjén várt a kilencvenes évek végén, a nagy nyitást követően, elvégre a konzolozás ekkor azért még mindig nem volt egy olcsó mulatság, a játékokat mindenki dobozosan vásárolta az 576 KByte üzlethálózat valamelyik boltjában, az állatkertben még mindig a Stunts volt az egyik legmodernebb játékmasina (sőt, tíz évvel később is...), a nehezen összekapart vagy épp félrerakott zsebpénzt pedig ildomos volt nem a lehető legjobb módon felhasználni.
Ez az én esetemben sokszor azt a Mammut-játéktermet jelentette, ahol olyan ikonikus játékok sora volt elérhető, mint a Cruis'n USA, a VirtuaCop, a Tekken 3, és persze a House of the Dead. Azt hiszem, ezen impozáns felhozatalból a legtöbb aprót nálam a Tekken 3 nyelte el – és talán ez volt az utolsó olyan verekedős játék a Mortal Kombat után, amiért még őszintén rajongtam, hogy aztán a műfaj szeretete teljesen kikopjon belőlem. De az egyik legemlékezetesebb élményt mégis a két fénypisztolyos játék adta. Persze ennek a legfőbb oka nem csupán az instant sikerélményre kihegyezett játékmenetben volt keresendő (amely szintén ilyen sebességgel rabolta el az életet, és követelt további pénzt...), de a kézben fogott fegyvermásolat okozta páratlan élményben is. És bár a műfaj csúcsa nálam mindig is a virtuális rendőrködés marad, a House of the Dead azért annyira elrabolta a szívem, hogy még most is azonnal rávetem magam, ha valami megmagyarázhatatlan okból épp leporolják, és valamilyen formában újra kiadják vagy épp folytatják.
Nem tudnám megmondani, hogy miért. Nincs extrém rajongásom a zombi téma iránt – bár tény, hogy nagyon szeretem a játékokban –, nem kelek és fekszek horrorfilmekkel (főleg, mert maximum három tucatot láttam életemben), és még csak az arcade játékok iránt sincs örök életre szóló paktumom. De a House of the Deadet nem lehet nem szeretni. Már csak azért sem, mert rettentő sokat tett azért, hogy visszahozza a popkultúrába a háttérbe szorított zombikat, karöltve azzal a Resident Evillel, amely egy másik platformon tett korszakalkotó lépéseket. És az olyan érdekességeket sem ajánlatos elfelejteni, mint azt, hogy a cím gyakorlatilag a véletlen műve, miután az angolul nem beszélő fejlesztők az alapján választották ki, hogy mely szavak néznek ki a legjobban a logóban; az sem elhanyagolandó tény, hogy az elsők között itt voltak nemcsak lomha, hanem szélsebes zombik is, ami mára már szinte sztenderdnek tekinthető.
A szándékosan ZS-kategóriásra vett történet és színészi alakítások, a tragikomikus szituációk, a később feketehumor felé forduló előadásmód együttesen egy igazi öntőtégelyt jelent, amely szélsőséges dolgok sokaságát tudja egyetlen keretbe foglalni. Messze nem ez a játék a legfélelmetesebb, de az biztos, hogy nekem az egyik legemlékezetesebb!
Szerkesztőségünk többi tagjának kedvenceit erre a linkre kattintva nézhetitek meg!
