Előrebocsátom, hogy zsenge ifjúkoromban imádtam a horrorfilmeket, aztán idővel kinőttem belőlük. Értsd: elpuhultam, és nem hiányzik sem az instant szívroham, sem a ”jópofa” éjszakai felriadások tömkelege. A lábon kihordott infarktusok közül a legijesztőbb például, úgy rémlik, hogy az 1989-es Kedvencek temetője című filmben ért utol, amikor az igencsak halottnak tűnő (kilógott az agya) balesetes srác felnyúlt, és mondott néhány igen erős mondatot. Videójátékok tekintetében a F.E.A.R. tudott nagyon belemászni az agyamba, illetve a Silent Hill 2-ről vannak olyan emlékeim, amikor valószínűleg világcsúcsot döntöttem volna a vérnyomásmérőn, de ezek persze nem kimondott zombis alkotások.
Visszatekintve, nem valószínű, hogy a Doom lett volna az első olyan játék, amiben zombik szerepeltek, de az első, amire konkrétan emlékszem. A korai FPS-ekben azonban az élőhalottak nem különösebben voltak ijesztőek, például a Bloodból (1997) is inkább a fegyver-felhozatal, illetve a vudu-bábú maradt meg, és csak halványan rémlik, hogy volt néhány zörgő csontú élőhulla. A The House of the Dead-sorozat lövöldözései viszont, ha parafaktorban nem is, de játékélményben sokat visszaadtak a zombi-apokalipszisből. Akadtak persze még bőven élőhalottas alkotások, a Necrovisiont például ma is emlegetem a kezeket-lábakat megdolgoztató zúzás, a Shellshock 2-t pedig az igen gyatra minőség miatt, de utóbbi egyébként az ijesztgetés terén nem volt rossz.
Ideje azonban rátérni a ”kiválasztottra". A Dead Space és a Left 4 Dead között sokáig pattogott a labda, mert mindkettőnél ki lehet pipálni az emlékezetes első találkozás feltételt, akkora hangulatbombák voltak, de végül egy valami döntött, méghozzá egy apró emlékfoszlány. Egy síró kislány hangja, egy földön gubbasztó kis csomag, amiből BUMM, egy pillanat alatt egy szemét fúria lett, és úgy lecsapott, hogy pislogni sem tudtam. A Left 4 Dead egyik kiemelt karakteréről, a Witchről van szó: a Marfan-szindrómás (pókszerű ujjak ugyebár), anorexiás, fiatal hölgy egyébként elég lengén tolja (egy top és egy bugyi), és általában semmi nem zavarja meg ülve sirdogálását, amíg nem észleli a túlélőket, vagy a zseblámpák fényét. Amennyiben viszont felfigyel ránk, jön a finom morgás, majd az eszetlen roham. A sírás okára egyébként nem létezik egzakt válasz, de az egyik lehetséges verzió, hogy tudatában van a fertőzöttségének, csak épp nem képes uralkodni az állapotán, és az abből fakadó depresszió váltja ki.
2008 után persze jó pár látványban erősebb alkotás született a témában, amik ezzel arányosan lettek egyre durvábbak és brutálisabbak, mint a Dying Light, a The Last of Us, vagy a Resident Evil folytatásai és felújításai, de nekem ezek voltak az első és maradandó zombis élményeim.
Szerkesztőségünk többi tagjának kedvenceit erre a linkre kattintva nézhetitek meg!
