Noha elég sok FPS lefolyt már a Dunán a Half-Life 2 2004-es (bizony, idén novemberben már 20 esztendős lesz a Valve remekműve) megjelenése óta, nekem máig ez a kedvenc játékom ebben a műfajban – amúgy összességében nézve is dobogós a szememben, csak a Star Wars: KotOR 1-2 előzi meg. Egészen elképesztőnek tartom azt az alaposságot, amellyel a csapat mesteremberei összerakták Gordon Freeman második kalandját, ami nem csupán szebb (ez ugyebár magától értetődik), hosszabb és tartalmasabb volt a paradigmaváltó elődjénél, de változatosság szempontjából sem érhette szó a ház elejét, mivel helyszínek és mechanikák terén is egy valódi olvasztótégelyt kaptak kézhez a rajongók. Ami az előbbit illeti, többek között a leigázott City 17 utcáit, egy elhagyatott börtönt, a tengerpartot és magát a fölénk tornyosuló Citadellát is bejártuk, míg eljutottunk a stáblistáig, ám a többség talán egyetért velem abban, hogy a We Don’t Go To Ravenholm nevet viselő pályánál hangulatosabb fejezet nem igazán kapott helyet cikkünk alanyában – legalábbis a horrorkedvelők számára.

Merthogy a szóban forgó felvonás egy elátkozott (persze csak idézőjelesen, hiszen a Half-Life 2 sosem szemezett az okkulttal) városkába, a címadó Ravenholmba kalauzolta a legendás néma leventét, akinek újdonsült játékszerével, a máig kiváló fizikai motort demonstráló gravitációs puskával kellett rendet tennie a kelleténél nagyobb létszámban bóklászó zombik között. Bizony, rovatunk legújabb kiszemeltje akár egy tutorial pályának is felfogható, bár nem a hagyományos értelemben véve, hiszen magunknak kellett rájönnünk arra, hogy hova lőjük a fűrészlapot a megfelelő eredmény elérése érdekében, emellett arról sem kaptunk emlékeztetőt, hogy a festékes vödrök segítségével fehérre mázolhatjuk a település pórul járt lakóit.

Persze a fizikával való játszadozás még nem lett volna elegendő ahhoz, hogy ilyen ikonikussá váljon ez a helyszín, szerintem ennél sokkal többet nyomott a latba az a semmihez sem hasonlítható atmoszféra, ami pillanatok alatt rátelepedett az emberre. A falemezek között fütyülő szél, a hátborzongató üvöltések, a horrorfilmeket idéző helyszínek (például a főtér vagy a temető), az ügyesen elhelyezett ellenfelek és Grigori atya szónoklatai együttes erővel járultak hozzá ahhoz, hogy mindenki az eszébe vésse Ravenholm macskaköves utcáit, a shotgun első kézbe vételét és a tragikus finálét, ami után valódi felüdülés volt megpillantani a Nap sugarait. Emlékszem, volt olyan időszak, amikor szinte csukott szemmel is végig tudtam volna rohanni a pályán, annyira ismertem minden egyes szegletét, de néha a legelső udvaron is hosszú perceket töltöttem, hogy hallgassam az egyre furcsább és furcsább háttérzajokat – a macskanyávogásnál csak a boszorkányokra emlékeztető kacaj volt parább. Őszintén sajnálom, hogy végül kútba esett az Arkane Studios Ravenholmban játszódó spinoffja, mert biztosan az elsők között lettem volna, aki visszatér az élőhalottak világába, de a fantasztikusnak ígérkező RTX Remix talán kárpótol majd ezért a veszteségért.