A gyermeki fantázia a szórakozás kiapadhatatlan forrása. Biztosan sokaknak van a kocsitologatás és babázás mellett olyan emléke, hogy egy plüssmackóval, műanyag sárkánnyal, vagy akár Barbieval egy előtte nagy gonddal felépített várost zúz szét, miközben képzelete lángokkal, robbanásokkal és menekülő polgárokkal színezi ki az ártalmatlan rombolást. Nos, a Gigapocalypse ebből a gyermeki élményből merítve adja a kezünkbe egy sor hatalmas, pusztításra teremtett szörnyeteg irányítását, hogy újra átélhessük a féktelen rombolás izgalmát.
Gigászok harca
A 2D-s pixelstílusban elénk táruló játékban három klasszikus kaiju-filmek ihlette fenevad közül választhatunk, melyek száma a fejlesztők ígérete szerint a teljes verzióban kilencre nő majd. Az elérhető egyedek egyike Sátán és Godzilla tömzsi ivadéka, a másik egy jégsárkányszerű lény, a harmadik pedig kvázi egy hatalmas kőgólem. A bevezető pályán szabadjára engedhetjük mindhárom szörnyeteg teljes pusztító arzenálját, azonban ezt követően hamar szembesülnünk kell vele, hogy a felvezetés ellenére a játék sokkal több, mint puszta „önfeledt pusztítás”.
A fenevadaknak ugyanis életereje és támadásai is végesek, valamint az oktató szakaszban tapasztalt kimaxolt állapotuk helyett teljesen a nulláról indulva kell kezdenünk velük. Ez annyit tesz, hogy nem csak alapvető értékeik alacsonyabbak és rombolási hatékonyságuk csekélyke, de még hasznos képességeik is le vannak zárva. „Na, de azért mégis csak egy szörnyről van szó” gondolná az ember, hiszen a filmekben is homokszemként hullanak le az ilyen bestiákról még a robbanótöltetek is, de itt sajnos nem ez a helyzet. A játék elején még közel sem önti el az embert a felsőbbrendű mutánsok sérthetetlenségének érzése, azonban persze idővel javul azért a helyzet, ahogy egyre több fejlesztést oldunk fel.
Célunk nem túl bonyolult: elpusztítani mindent. Legyen az egy békésen sétáló civil, egy irodaház vagy egy léghajó, a szemünkben mind csak egy újabb célpont. A sikerhez persze a már említett fejlesztések mellett jól be kell osztanunk életerőnket és energiánkat, valamint időben fellépni a támadók ellen, ahogy csak tudunk. Lehetőségeink mondjuk elég korlátozottak, mivel óriásunk automatikusan vánszorog a képernyő jobb oldala felé, nekünk pedig mindössze támadásai és képességei elsütése, és navigálása a feladatunk. Szerencsére egy kis extra romboló erőért a játék során talált, ugyancsak fejleszthető apróbb szörnyecskéket is magunkkal vihetjük hadjáratainkra, valamint időnként felbukkanó erősítők is segítenek a pusztításban.
A más-más korszakokra épülő, két szakaszra osztott pályák kínálata egyelőre elég szegényes, és többek között az Endless mód sem elérhető. Halál esetén mindig visszakerülünk az adott pálya elejére, viszont a köztes ellenőrzőpontot elérve már a második felétől folytathatjuk a hódítást, ha elbuknánk. Minden korszakot egy főellenfél zár, ami ellen azért kicsit többre van szükségünk a már fájdalmas tempójú kattintgatásnál. A játékban kvázi egy Tamagochi is helyet kapott, mivel választott szörnyünk baba változatáról is gondoskodnunk kell a rombolások között étellel, szeretettel és tiszta pelenkával.
Mesterségem címere: pusztító
A Gigapocalypse „zúzz szét mindent” koncepciójával egy igazán egyszerű, azonban kezdetben nem kifejezetten könnyű alkotás. Ahhoz, hogy esélyünk legyen az emberiség erőivel szemben, előbb bizony alaposan ki kell gyúrnunk kis kedvencünk, és jól időzíteni/beosztani támadásait. A korai hozzáférésű változat tartalom tekintetében egyelőre igencsak soványka, viszont, ha valaki egy kis jó értelemben „agyatlan” pusztításra vágyik, annak megérhet már most is egy próbát, amíg meg nem érkezik a többi helyszín, mód és fenevad.
