Sportjátékok közül kevés igazán jó címet tudunk felsorolni (jobbára a FIFA-sorozat, a Fight Night-széria, a Test Drive, Forza vagy a különféle focimenedzser programok, versenyzős játékok juthatnak eszünkbe a bosszantóan rossz olimpiai szoftverek mellett), a filmeknek ugyanakkor sokkal jobban ment a sportágak feldolgozása. Számos remekmű, klasszikus született a filmtörténet során ökölvívó-filmektől (a King Vidor és Franco Zefirelli által egyaránt megfilmesített A bajnok, Rocky-filmek, Dühöngő bika) futók drámáján (A hosszútávfutó magányossága, Tűzszekerek) át egészen a brutális küzdősportokat bemutató alkotásokig (mint például a Warrior az acélos Tom Hardyval). Mindegyikben a hihetetlen emberi teljesítményeké, illetve a csúcsig vezető, kínnal és megpróbáltatásokkal övezett, göröngyös, meredek úté a főszerep. Sőt, sokszor a főhős komoly döntési helyzetbe kerül, illetve morális krízisbe sodródik, mint John Huston Bunyósok című 1972-es drámájának levitézlett bokszolója, Darren Aronofsky Pankrátorának nyugalmazott, egykori önmagát kereső bajnoka, vagy a Warrior testvérével szembekerülő ketrecharcosa. Bennett Miller Foxcatchere tulajdonképpen ehhez a vonulathoz csatlakozik, és akár a Pankrátor és a Warrior legpozitívabb tulajdonságait ötvöző, szikár, realista történetként is tekinthetnénk rá.
Azonban a Foxcatcher nem légből kapott fikció, története valós tragédián alapszik, Mark és David Schultz profi birkózók, illetve fura edzőjük, John du Pont elmérgesedő kapcsolatát elemzi. Bennett Miller tulajdonképpen kísérletet tesz a megérthetetlen értelmezésére: mi késztette az amerikai patriótaként, nagy emberként, hatalmas sportolókat istápoló, sikeres menedzserként számon tartott, arisztokrata John du Pont-t egy ilyen szörnyű rémtettre. Hogy mire, annak vagy olvassatok utána, vagy nézzétek meg a filmet! Kár lenne ugyanis lelőni a poént, még akkor is, ha pár másodperc Google-használat után mindenre fény derül, minthogy pőre elmével, mindenféle háttérinfó nélkül sokkal élvezetesebb a Foxcatcher.
Jóllehet, Miller műve a tények ismeretében is kellőképpen érdekes, minthogy nemcsak az eseményeket dolgozza fel, nemcsak John lelkivilágát elemzi részletesen, hanem a sportoló sikerének problémáit is behatóan körbejárja. Azaz a főszerep nem Johné, hanem Marké (Channing Tatum), az ambiciózus, pályája csúcsa felé tartó birkózóé, aki hírneve ellenére iszonyatos frusztrációkkal éli mindennapjait, mert képtelen kiszakadni szerető bátyja és edzője, a sportágat szintén profi szinten űző, öccse sorsát szívén viselő David (Mark Ruffalo) árnyékából. Egy nap azonban Markra mosolyog a szerencse, és felhívja a pennsylvaniai magániskolát üzemeltető, hűvös, fura, nagy múltú nemes családból származó arisztokrata, John du Pont (Steve Carell). A birkózásért rajongó kékvérű és leendő tanítványa gyorsan összebarátkoznak, minthogy John kifejti patrióta nézeteit az amerikai identitás rekonstruálásával és a nemzet, a nemzeti tradíciók újbóli felvirágoztatásának szükségességével kapcsolatban, mely ideológiával a naiv és magába forduló Mark maradéktalanul egyetért. Ám, mint később kiderül, sajnos van még egy, igen destruktív, közös vonásuk: míg Markot David jelenléte feszélyezi, addig Johnnak a birkózást megvető, kizárólag úri sportokat (vadászat, lovaglás) tisztelő édesanyja, Jean hideg, lenéző szavait és magatartását kell elviselnie. E feszültségek hamar megrontják a közeli barátságba (már-már homoerotikus kapcsolatba) keveredő két férfi viszonyát, melynek levét a szerencsétlen, mosolygós családapa David issza meg…
A Foxcatcher hatalmas erénye szikár stílusa és kitűnően megírt, átgondolt, kiérlelt forgatókönyve. Bennett Miller nem ítélkezik, nem akar giccsesen drámai lenni. Művét vérfagyasztó líraiság és minimalizmus hatja át. Egy-két hosszabban kitartott érzelmi kitöréssel találkozhatunk, mint például a Mark egyik nagy veresége után látható képsorok, mikor újból egymásra találnak bátyjával, a kamera elidőz a testvérek könnyfakasztó jeleneténél. De Miller nagyrészt takarékoskodik az efféle expresszív momentumokkal, s okosan legtöbb esetben az emberi hangok elnémításával, lassú, mérsékelt, csendes zenei aláfestéssel veszi takaréklángra a cselekmény érzelmi lángolását. Az emóciók nagyrészt a felszín alatt tombolnak ebben a kétszínű világban, ahol John az amerikai ideológiáról, a régi értékek visszahozásáról papol, készíttet propagandafilmeket, miközben anya-fia deviáns kapcsolata miatt a narkózó, militarista edző (John antik ágyúkkal, tankokkal, géppuskákkal bástyázza körbe magát) nagyon is annak a torz világnak a terméke, mely ellen buzdító nyilvános beszédeiben „mozgósít”. Várjuk-várjuk a nagy összecsapást, a konfliktusok kiéleződését, de egy-egy pisztolydörrenésnél vagy orrbetörésnél több nem történik a filmben, a kiváló érzékkel adagolt információk, képek összességéből áll össze egy érzelembomba, mely a zárójelenet után is tovább ketyeg.
A Foxcatcher tehát rengeteg témát vázol fel. Egyfelől természetesen klasszikus „felemelkedés és bukás”-történet, melyben egy ambiciózus sportoló züllik le, ábrándul ki a megaláztatások és vereség során szeretett (?) sportágából. Másfelől viszont kőkemény pszichológiai dráma, sőt, művész-thriller ez. Persze nem válik műfaji filmmé Miller műve, ám végig ott érezzük a feszültséget John karakterében, aki 200 százalékos pszichopata minden mozzanatában. (Leginkább a Lost sátáni Ben Linusa vagy a Breaking Bad Gus nevű gengsztere juthat eszünkbe róla.) Várjuk, hogy mikor lő agyon valakit kézifegyverével, vagy mikor pattan be frissen rendelt csapatszállító második világháborús tankjába, és géppuskázza szét a világot. Jóllehet, ugyanolyan tragikus, szánandó, meggyötört karakter ő, mint például a Vörös sárkány „réme”, Francis Dolarhyde: állandóan édesanyjának szeretne megfelelni, neki gyűjti díjait fiatal korától kezdve, ám a csökönyös matrónának képtelenség eleget tenni. Ahogy Mark sem képes szabadulni démonaitól, elsősorban bátyja miatt érzett, féltékenységgel kevert frusztrációjától. Így végig „attól rettegünk”, hogy ez a két fortyogó vulkán mikor robban egymásnak.
Bennett Miller Foxcatchere kiváló elemzés egy szörnyű tragédiáról, melynek résztvevőit végre közelebbről megismerhetjük a filmből, és megérthetjük, ki, mit, miért tett. Persze mindez csupán egyfajta értelmezés, jóllehet, az alkotók bizonyára rengeteget kutattak a témában. Feltehetően a megfelelő színészek után is. Érdekes, hogy a manapság főként középszerű (vagy annál is alacsonyabb szinten mozgó) vígjátékokban szereplő, tenyérbe mászó, még sztriptíztáncosként (!) is dolgozó Channing Tatumot kérték fel a főszerepre. G. I. Joe, 21 Jump Street, Magic Mike -- az utóbbi évek középszar kommerszfilmjei, melyekben az arcvonásaiban kísértetiesen a fiatal Arnold Schwarzeneggerre hasonlító Tatum „játszott” (érdekes, hogy van egy beállítás a du Pont farmon, mikor Mark / Tatum egy ágyon ül, nekünk háttal, félprofilból -- egy pillanatra azt hihetjük, az 1984-es Terminator hotelszobás jelenetét látjuk), és amelyek után elég hihetetlen, hogy egy komoly drámához kérték fel ezt a málészájú gorillát. Ám erre a szerepre pont egy ilyen robosztus, zömök fickó kellett, szinte Tatumra írták a birkózó Mark karakterét. Eddigi filmjeivel ellentétben higgadt, visszafogott játék jellemzi, melybe tökéletesen keveri bele a karakter lelkét nyomasztó, önveszélyes dühkitöréseket eredményező frusztrációkat. Lehet, hogy tényleg van színészi vénája ennek a Tatum gyereknek, és nemcsak protekcióval került be a szakmába...
A pálmát persze a John du Pont-t alakító Steve Carell viszi, aki eleddig szintén nem eget rengető remekműveiről és drámai, bravúros alakításairól volt híres (elég csak a Negyvenéves szűzre vagy az Anchorman: Legend of Ron Burgundy című viccesnek szánt förmedvényre gondolni). Az 52 éves Carell lehengerlő teljesítményt nyújt a megszállott, tanítványához hasonlóan lelkileg meggyötört arisztokrata edző szerepében. Egyik pillanatban pátosztól övezett, amerikai patrióta szövegeket fúj, magát George Washingtonhoz méri (sőt, ő maga George Washington: vonásaiban valóban az amerikai politikust és szabadságharcost, illetve Bonaparte Napóleont idézi Carell), másikban pedig sértett kisfiúként durcáskodik, őrült, zavart gesztusokat, mozdulatokat, elképesztően bizarr kijelentéseket tesz (pl. „A lovak abszolút haszontalan állatok: csak esznek és szarnak.”). Vagyis igen összetett, finoman megmunkált pszichopatáról van szó, kinek megformálására keresve sem találhattak jobbat Steve Carellnél.
Hasonlóképp impozáns teljesítményt nyújt apró mozzanatokból, könnyedséggel összerakott, hétköznapi, liberális családapa David karakterével Mark Ruffalo. Ruffalo figurája szöges ellentettje testvére és John introvertált, frusztrált alakjainak. David jó ember, szerető családfő és testvér. Apja helyett is apja az elvált szülei által mellőzött Marknak. Igazi szerethető kisember (illetve abszolút szerény bajnok), aki nyugodtságával, lazaságával lopja be magát a néző szívébe.
A Foxcatcher remek sportdráma és izgalmas életrajzi film (ezeket általában el szokták szúrni a dögunalmas, valójából tényfelsorolással egyenlő cselekménnyel). Felróhatnánk neki kiszámíthatóságát, de minek, hiszen történetét nem forgatókönyvírók alkották meg, hanem maga a valóság. Bennett Miller tragédiája tulajdonképpen csupán pszichológiai elemzésével tesz hozzá rengeteg pluszinformációt a realitáshoz -- ám ez adja a film gerincét, a sztori lényegét. Ha utánaolvastunk, tudjuk, mi fog történni, éppen ezért nem is a „mi”, hanem a „hogyan” és a „miért” kérdések az izgalmasak a Foxcatcherrel kapcsolatban. Aki tehát egy feszült, kiváló színészi alakításokkal teli, szikár, realista, rendkívül komplex, bár eredetinek korántsem nevezhető sportdrámát szeretne látni, az mindenképp tekintse meg Bennett Miller művét!
9/10 – zseniális
