Az utóbbi években fura irányokat vett a horrorfilmes ipar. A mainstream vonal csak a biztosra megy, bevált címeket és alkotókat helyez reflektorfénybe a kidolgozott forgatókönyv vagy újító alapötlet helyett, miközben a szerzői filmesek elvont stílusban, a legtöbb esetben már inkább művészfilmes temperamentummal riogatják a nézőket. A középmezőny szinte elveszett, vagy ha valaki be meri vállalni, akkor az kap elég hideget ahhoz, hogy többet ne merjen hasonlóval próbálkozni. Nos, az arany középút láthatóan távol állt a német Tilman Singertől, mikor Luz című, első egész estés produkcióját megírta, vágta, rendezte, az ugyanis minden, csak nem szokványos.
A múlt démona
Öntudatlannak tűnő nő ténfereg és szédeleg hosszú másodpercekig, hogy az automatából üdítőt vásároljon magának, majd jól kiosszon egy, a munkájába beletemetkező férfit. De lényegében meg sem tudjuk, hogy ki a karakter, máris egy bárba kerülünk, ahol egy másik ismeretlen nő éppen megkörnyékez egy pszichológust, miközben a tanácsát kéri barátnőjével kapcsolatban. Nem kell sokat találgatni, a barátnő a címszereplő Luz, aki Nora iskolatársa volt, majd sok év után, mikor újra találkoztak, kivetette magát a saját taxijából. Nemsokára összeérnek a szálak, amik egy rendőrségi kihallgatáson csúcsosodnak ki, amikor is szinte szó szerint a pokol szabadul el, hogy utána a néző csak pislogjon, amíg el nem rendezi magában a látottakat és hallottakat.
Hipnotikus
Az biztos, hogy bár a Luz az első pillanattól rabul ejti a nézőt, megragadja a figyelmét, nem egyszerű eset, amit pillanatok alatt fel lehet dolgozni. Ezt má a nyitány is éppen úgy bizonyítja, mint a bárban megejtett, kissé nyögvenyelős és elvont társalgás, majd az abból kialakuló vécés jelenet. És bár a kihallgatásnál kialakul egy kép, ami nagyjából tisztázza a korábbi kérdőjeleket, valahogy az egész cselekmény annyira kísérteties és látomásszerű, hogy azon sem lepődnénk meg, ha végül kiderülne, hogy nem is láttuk a filmet, csak álmodtuk.
Ehhez a hangulat és a képi világ egyaránt hozzájárul, mely kellően atmoszférikus, a zene pedig a maga módján ugyanúgy hipnotikus, mint a vizualitás, emellett valahol a 2018-as Sóhajokat idézi. Hogy az alacsony költségvetésből csak annyi jött ki, amit a végeredmény fel tud mutatni, abban nincs semmi meglepő... ellenben a kihallgatással, ami egy igazán különleges és emlékezetes, meglehetősen hosszúra nyúlt jelenet. Talán nem túlzás azt mondani, hogy hasonlót még nem nagyon láttunk, és ezzel együtt borzongató némely pillanata. Az már más kérdés, hogy maga a film ennek ellenére sem kimondottan félelmetes (legalábbis számomra nem volt az), de még csak kifejezetten jónak sem mondanám. Inkább érdekes.
Persze valahol már az is jó pont, ha valami nem a megszokott kliséket ismétli, a majdnem 70 perc pedig kellőképpen kevéske ahhoz, hogy aki az elvontabb művészfilmeket is szereti, és érdekli egy szürreális horror egy olyan erővel, ami végig a főszereplők közelében van, akkor szerencsét próbáljon. Az HBO GO műsorán május 10. óta elérhető film felirattal nézhető, és az az egy biztos, hogy nem egy átlagos produkció, amit jelképez a számos díj is, amit az alternatív filmfesztiválokon gyűjtött be.
