[Filmkritika] Lords of Chaos - Sötétség gyermekei

Ritkán kezdődik sajtóvetítés a készítők vagy a forgalmazó képviselője felvezető beszédével, a (részben) hazai produkciók esetében azonban indokolt ez a fajta személyesebb hangvétel, egy kulisszatitkokat ismertető bevezető. A sötétség gyermekei még ezzel együtt is szokatlanul hosszú nyitányában három fontos információ hangzott el az ún. igazi norvég black metál (szakszerű műfaji megjelöléssel: true norwegian black metal) születését és bukását felgöngyölítő angol-svéd pénzből készült mozival kapcsolatban. A forgalmazó magyar képviselője azzal kezdte, hogy művészfilmként tekintenek alkotásukra. Ez ugyan kissé radikális állítás, de tény, ami tény, A sötétség gyermekei nem szokványos sablonmunka. Elhangzott az is, hogy a gyártók és a forgalmazók tisztában van Jonas Åkerlund rendezésének felkavaró és megosztó tématikájával, ám a készítők mégis egy olyan kulturális mérföldkőnek tekintik az igazi norvég black metált, ami megérdemel egy mozgóképes adaptációt. Végül világossá tették, hogy senki sem ismeri a bemutatottak pontos részleteit, hiszen magas halálozási rátájuknak köszönhetően kevés forrás tud csupán beszámolni a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején lejátszódó eseményekről. Cselekménye esetenként fiktív vagy hipotetikus voltát egyébként rövidke prológusában maga a film is elismeri, és ezzel máris sokkal tisztább képet tud festeni a múltról, mint ahogy azt tette mondjuk a Bohém Rapszódia.

A lelkes bevezető és a tárgyilagos nyitány hatására az ember úgy érezte, hogy az egykori megrázó tetteket elkövető, meglehetősen dicstelennek tekinthető szubkultúra talán mégis megérdemel még egy esélyt. Åkerlundék bizonyos értelemben rá is szolgáltak a bizalomra, hiszen az már az első snittekben látszott, hogy dinamikus, élvezetes és kreatív stiláris megoldásokkal operáló alkotásról van szó. Kezdeti tini(-rock)filmeket idéző humoros éle, könnyed lendülete és valamelyest azonosulható karakterei azonban gyorsan eltűntek a vászonról. Hajdanában a black metál nem számított olyan marginális tömörülésnek, mint manapság, és a film elején látszik is, hogy anno méretes rajongótábor vette körül a műfaj népszerű bandáit. A koncert- és bulijelenetekben több közhelyeszerű hedonizáló, csajozós toposzt ellőttek az alkotók, később azonban mind a hedonizmus, mind a csajok, mind a zene (!) háttérbe szorul, sőt idővel eltűnik sztoriból. Nagyjából a játékidő felére válik világossá, hogy a norvég black metál nem rock and roll. A barátok nélkül tengődő, súlyos önértékelési problémákkal küzdő vagy hatványozottan mély depresszióban szenvedő figurák maradtak meg csupán végül az osloi fekete körben.

Rögtön felmerül egy alapvető kérdés, hogy vajon mennyire vállalható a film koncepciója. Az egykori szörnyűségek mögötti háttertörténet feltárása, illetve a norvég black metál második hullámához csatlakozó fiatalok személyes motivációjának megértése valóban fontos, feldolgozandó téma. Önmagában az egykori szörnyűségek bemutatása, esetleg egy szociokulturális igényű opusz készítése indokolt lehet, az a pátosz és tisztelet, amivel az alkotók a néhai Euronymous és a nemrég szabadult Varg Vikernes munkássága iránt viseltetnek, azonban teljesen érthetetlen. Az igazi norvég black metál dicstelen históriája mögött semmilyen őszinte művészi koncepció nem állt egyik vezéregyéniség esetében sem. Előbbi feltehetőleg egyszerű üzletnek tekintette munkásságát (bár maga a zenei innováció kétség kívül az ő nevéhez fűződik), míg utóbbinak egy eredeti gondolata nem volt, minden ötletét társától nyerte. Varg számára a black metál egyszerűen csak a lőport, a katalizátort jelentette előbb-utóbb kódolható módon bekövetkező beteges tetteihez. (Itt jegyzem meg, hogy a néhány éve szabadult pszichopatának nincs egységes, összefüggő, koherens gondolati rendszere, identitásának egyetlen biztos pontja a black metál fő jelszava, vagyis a pusztítás.)

Mivel közismert történettel állunk szemben, legalábbis bárki utánaolvashat vagy hallhat róla a hírekben, mielőtt beül a moziba, maga a cselekmény nem tartogat nagy meglepetéseket. Åkerlund rendezése ennek ellenére minden elemében kiemelkedő. Eleve a színészválasztás is pazar, a karakterek jellemfejlődésének kidolgozása és felfestése, Euronymus ügyesen beiktatott narrációja, valamint a kitűnő és kreatív vágói munka mind mestermunka. Ki kell emelni, hogy a készítők még a jól ismert eseményeket is érdekfeszítő módon tálalják, egyetlen pillanatra nem untatják a nézőket. Például Dead, a Mayhem első énekesének öngyilkosságát, majd Euronymus halál utáni akcióit (pl. főbelőtt társa hullájának lefényképezését) egyaránt megrázó jelenetekben mutatja be a film. Hiába ismerjük az események végkimenetelét, az utolsó pillanatig szorongunk a finálé horrorisztikus jeleneteit látva. A nagy kérdés mégis az, hogy két és fél évtized távlatából, ismerve az irányzat kifutását (vagyis a tagok egymás közti brutális mészárlását) miért ünneplendő a norvég black metál, a Mayhem és a Burzum?

Filmkészítői vagy filmesztétikai szempontból semmilyen lényeges hibáját nem lehet kiemelni a filmnek. Objektíven szemlélve kitűnő alkotással állunk szemben. Maga a koncepció viszont olyan mértékben megkérdőjelezhető és morálisan kikezdhető, hogy az teljesen aláássa a Sötétség gyermekei színvonalát. Hiába a merev keresztény-konzervatív intézményekkel való látványos szembenállás, ez mind csak póz, néhány üres frázis. A mayhemesek sablonszövegei és primitív templomgyújtogatásai mögött nem állt semmiféle lázadás. A black metál nem szól semmi másról, csak a céltalan, meddő pusztításról, beteg és identitás nélküli figurák (ld. Vargot és szolgai módon viselkedő társát) személyes problémáiról. És ha mégis létezett az igazi norvég black metál, az a saját magával teljes békétlenségben élő, mazohista, halálkísértő, végül öngyilkosságot elkövető, beteg Deaddel meghalt. Kár, hogy a Dead és Varg között húzódó különbségekre nem világított rá eléggé a Lords of Chaos - Sötétség gyermekei.