Lenyűgöző, ahogy a Godzilla-filmek történelme átível teljes évtizedeken, miközben megéli csúcspontjait, amik általában a japán szériá(k)hoz köthetők. 1954-es születése óta az őshüllő nemcsak saját szériájának, de lényegében a kaiju műfajnak is a királyává vált, lekörözve ezzel az amerikai szörnyfilmeket, a Gamera-sorozatot és lényegében bármit, ami a témához köthető. Külön izgalmas elmerülni az amerikai adaptációk posványosan induló, eleinte kibővített változatokat takaró, majd az alienes és Jurassic Parkot is idéző szörnyetegeivel szemben rágózó franciákat bevető, végül MonsterVerse-kapcsolatot kapó sorában. Pláne, hogy a 2014-es, Gareth Edwards rendezte mozi nem volt tökéletes, de kaiju filmhez képest egészen sokat foglalkozott emberi szereplőivel, voltak jobb drámai vonalai is, az Emmerich-féle félrenyúlást pedig teljes egészében feledtette, túlszárnyalta. Bár azt valljuk be, nem volt nehéz. Emiatt aztán pláne érdekessé vált, hogy egy olyan, jóval grandiózusabb vállalkozás mit tud kihozni a témából, melynek az élére azt a Michael Dougherty-t ültetik, aki az Adsz vagy kapsz (Trick ’r Treat) képében már egy igazán maradandó horrort letett az asztalra.
Amikor a szörnyek csettintenek
Érdekes, hogy mostanság több blockbuster is azzal a központi problémával foglalkozik, hogy mi tesszük tönkre a bolygót (egyébként ez jogos), mi vagyunk a pestis, ami miatt valakinek ideje lépnie, vállalnia a hóhér szerepét, legyen szó Thanosról a Marvel filmes univerzumában, netán arról a terroristának is nyugodtan nevezhető aktivistáról, aki a Godzilla 2-ben a Föld megtisztítását tűzte ki céljául. Bár a kicsivel több mint kétórás film elég hamar beveti ezt a szálat, előbb egy tragikus sorsú családot ismerünk meg, méghozzá Russel-famíliát. Míg Mark, az apa (Kyle Chandler) az erdőben figyeli a farkasfalkákat, addig az anya, Emma (Vera Farmiga) tinédzser lányával, Medisonnal (Millie Bobby Brown) próbálja feldolgozni a múltat és egy gyermek elvesztését, amely Godzilla korábbi tombolásához köthető. Egyébként pedig a Monarch nevű intézmény színeiben egy nagyon fontos készüléken dolgoznak, mely a világ minden táján megtalálható titánok kezelésére alkalmas, legalábbis minimális nyugtatásra és csalogatásra láthatóan megfelelő a kidolgozott hanghullámok révén.
Aztán megjelenik a már emlegetett terrorista, Jonah Alan (Charles Dance), aki mindenkit lemészárol az éppen ébredező, még bebábozódás előtt álló Mothra szeme előtt, a nőt és a lányt magával viszi a készülékkel együtt, hogy egy titkos bázison felélessze a Monster Zero kódnévre keresztelt alfaszörnyet. Innentől ki lehet találni a cselekményt. Mark a tudósokkal tart, élükön az első részből már megismert karakterekkel, hogy megakadályozzák a megakadályozhatatlant; a szörnyek felélednek és tombolni kezdenek; a Zero monstrum egyetlen igazi ellenfele pedig nem lehet más, mint maga Godzilla, akinek egyébként szokás szerint az emberekkel is meggyűlik a baja. Legalábbis egy ideig.
2:1 az állás
Ha lehet, a ’98-as Godzillát többet nem emlegetném, erre pedig szuverén jogot tartok a japán Godzillák szeretete és a filmek eredeti kiadásokban történő birtoklása miatt (ez kicsivel több mint harminc DVD-t és Blu-rayt takar). Tehát nem ismeretlen vagy éppen közömbös számomra ez a világ, a 2014-es újabb változatot pedig kifejezetten élveztem, miközben a japán Shin Godzilla (2016) csalódásnak bizonyult. Gareth Edwards filmje után egyébként nem értettem a fanyalgást, miszerint kevés szerepet kaptak az emberi karakterek. A Godzilla-filmek, meg en bloc a kaiju mozik NEM az emberekről szólnak. Csak pár kivétel van, kezdve a klasszikus Godzillával, ami az atomcsapások okozta sokkot dolgozta fel, de összességében ezek a produkciók három dologról szóltak: megjelennek a lények és pózolgatnak, páváskodnak; összecsapnak; majd egy kis szünet után újrakezdik az első két pontot. Ehhez képest a 2014-es mozi komplett drámai vonallal bírt, karakterei rendelkeztek némi személyiséggel, ami már bőven több volt annál, amit általánosan elvárhatunk a műfajban. Sőt még visszafogottan is élt a destrukció gyönyörpornójával, ami a városok leamortizálását és a harcok mámoros szépségét jelenti a zsáneren belül. Ehhez képest a Godzilla 2 igazi evolúciós lépcsőfok.
No, nem azért, mert nagyon okos vagy éppen átgondolt. Kicsit sem. Ezek a filmek nem is erről híresek. Sőt a folytatás talán butácskább és logikátlanabb az első résznél. Talán még a „visszafogott” jelzőt sem ismeri. Mert egy idő után mindig történik valami, valaki mindig (!) az utolsó (!!) utáni (!!!) pillanatban menekül meg valamilyen csodával határos módon – ami majdnem, de tényleg csak majdnem kezd idegesítővé válni. De az egésznek ritmusa, lelke van, meg egy hatalmas, dobogó szíve, amit Godzilla biztosít. Rajongóként voltak pillanatok, amikor konkrétan kisebb orgazmusom volt. A látvány, a vizuális megoldások, amiket Dougherty időnként bevet, bizony káprázatosak. Az újrahangszerelt főtémák a zenei aláfestésben eszméletlenek (itt érhető tetten amúgy, hogy néha túl hangos a film… a harcok zaja többször is elnyomja a klasszikus Godzilla-témát, ami önmagában hátborzongató lehetne). A színes és minőségi színészi gárda a hibák ellenére is képes arra, hogy vigye az emberi vonalat – a felsoroltak között, ha valaki nem lel kedvencre, az nem is ismeri a modern popkultúrát. De a legfontosabb: amikor Mothra kitárja szárnyait, amikor Godzilla kitör a víz alól, amikor összecsap a két ősellenség, Gojira és mind közül a legfélelmetesebb és leghatalmasabb nemezis, King Ghidorah, az valami bámulatos. Pazar. Elemi erejű. Nagyon hangos, nagyon vad, nagyon hatásvadász, de jó értelemben, borzongató módon. És itt már nincsenek üresjáratok, nincs semmi, ami visszafogná a gyeplőt. Ez kőkemény kaiju mozi, amiben a főszerepet a monstrumok kapják. Bár a végén vártam volna egy jó kis kikacsintást, mondjuk, egy tervrajzról, amelyen egy gépesített Godzillát képzelnek el a mérnökök és tudósok, vagy valami hasonlót, de végül csak a 2020-ra tervezett Godzilla vs. Kong kap egy képi utalást, illetve a stáblista után érkezik a meglepetés, ami a japán filmek ismeretében szintén nem teljesen az.
Összegezve az élményt: a Godzilla 2 – A szörnyek királya fantasztikus látványfilm és kaiju mozi igazi rendezővel és nagybetűs hangulattal, de messze nem hibátlan vagy kicsit is okos formában. Akit ez zavar, az nem fogja élvezni. De aki vérbeli kaiju mozit, Godzilla-filmet vár, a hagyományok (és az eredeti alkotók látható) tiszteletével, az nem fog csalódni. A Kong: Koponya-sziget nem volt az igazi, azonban a MonsterVerse egyelőre elég céltudatosan és határozottan menetel előre, középpontba helyezve a szörnyek legkiválóbbját, akiről most már hivatalosan is elmondhatjuk, hogy ő a Király. Rászolgált a hírnévre, ahogy Michael Dougherty is, aki immáron két műfajban is definitív, hivatkozási alapnak tekinthető produkcióval öregbítette a nevét: a horrorfilmes műfajban, halloweeni témakörben a Trick ’r Treat, a kaijuk terén pedig a Godzilla 2-vel. Azért ez elég szép eredmény.
Godzilla II - A szörnyek királya (Godzilla: King of Monsters)
Rendezte: Michael Dougherty
Játékidő: 132 perc
Hazai premier időpontja: 2019. május 30.
Forgalmazó: InterCom
