Még élénken él az emlékeimben a Tim Burton féle Dumbó, amitől, ha olvastátok a kritikám, tudhatjátok, nem voltam elragadtatva. Miközben a tavaszi a kiselefántos film remake-je ment a mozikban, addig a Disney lelkesen promózta a Guy Ritchie féle Aladdint. A film az első előzetesének bemutatását követően az internet egy emberként sírt fel, ugyanis az abban látott képsorok nem ütötték meg azt a minőségi sztenderdet, amit a Disneytől megszokhattunk. A vizuális effektusok silány minőségűek voltak, a történet billegett, továbbra sem kaptunk választ arra, hogy Jafar miért lett hirtelen fiatal és dögös, és még sorolhatnánk, hogy milyen problémákba ütköztünk bele. Nekem a második előzetes hozta meg az Aladdinhoz a kedvemet, ami után úgy látszott, hogy a kezdeti ijedtségek ellenére akár valami jó is kisülhet belőle. Szerencsére adtam neki egy esélyt és nem bántam meg.
NEM ÉRTEM
Kezdjük a rosszal. Nem értem, hogy ha sikerül megszerezni egy neves rendezőt, akkor az illető stílusjegyeit miért kell a szőnyeg alá söpörni. Ahogy a Dumbó esetében Tim Burtonnel, úgy az Aladdinnál Guy Ritchie-vel is megesett ugyanez. Egy-két apróságot leszámítva a végleges produktumon cseppet sem érződik, hogy ő rendezte volna, pedig az Aladdin tálcán kínálja a jobbnál jobb akciójelenetek tárházát, amit egy szabadjára eresztett rendező teljes mértékben kihasználna és a magáévá tenne. Igen, szerettem volna egy olyan remake-et látni, amiben Ritchie kiélheti magát, kevésbé Artúr királyosan, inkább Sherlockosan, de persze nem ez történt. Az akció viszont teljes mértékben a helyén van, a harcok (és a táncok) koreográfiája és a mozgás zseniális, egyedül a stilizálást hiánylom, máskülönben öröm nézni. Külön taps illeti azokat, akik a dzsinn bemutatkozásán és Aladdin bevonulásán dolgoztak.
A másik fájó pont Jafar volt, vagyis, hogy őszinte legyek nem tudom eldönteni, hogy hol állok őt illetően. Az ő karaktere olyan, mintha egyszerre próbálták volna árnyalni és leegyszerűsíteni. A példa kedvéért: Jafar szájából elhangzik az a megrázóan igaz mondat, hogy „Ha almát lopsz, akkor tolvaj vagy, ha hatalmat, akkor államférfi.”, két jelenettel később pedig gyakorlatilag visszaküldi Jázmint a kirakatba integetni és mosolyogni, mert nő és neki ott a helye. Nevezhetjük egyszerű sovinizmusnak, számomra viszont mégis furcsa, hogy olyan jó meglátásokkal rendelkező, ravasz politikai játékos, mint Jafar ilyet mer nyílt színen mondani a szultán lányának. Sejtésem szerint a kisebbek miatt érezték fontosnak, hogy nyomatékosítsák, ki a rosszfiú (nem mintha rászorulna), és a későbbiek folyamán további mozivációval szolgáljanak Jázminnak. Ezzel a húzással viszont jó indokot adtak a hercegnőnek, hogy ne akarjon feleségül menni Jafarhoz, a remake-ben ugyanis nem követhetik ugyanazt az utat, amit az eredeti; nem mondhatják, hogy a szultán tanácsosa „túl öreg” Jázminhoz (ha ez megtörtént volna, akkor komolyan mondom hangosan felröhögök a moziban). Ennél többet viszont nem mondanék erről a szálról, mert az már spoileres terület lenne.
EZT MÁR SZERETEM
És ha már a hercegnőnél tartunk, őt is alaposan átszabták, szerencsére viszont nagyon jól áll neki. Jázmin volt az első olyan Disney-hercegnő, aki meglehetősen önálló volt, nem várta, hogy megmentsék és önmagától cselekedett, éppen ezért áll neki olyan jól a filmben bemutatott változás. Jázminnak nincs semmi baja azzal, hogy férjhez kell mennie, nem feltétlenül kell neki szerelem sem, az már sokkal inkább zavarja, hogy Agrabáht a jövendőbelije fogja irányítani, egy külföldi, aki nem ismeri a szokásaikat és a népet, szemben vele, aki egész életében ott élt és szereti a hazáját. Innen egyik dolog vezet a másikhoz és kitalálhatjátok, hova lyukadunk ki. Én személy szerint teljes mértékben támogatom ezt az irányvonalat, voltaképpen már az 1992-es mese esetében is piszkálta a csőrömet, amiért nem ez lett a végkifejlet. Naomi Scott pedig fergetegesen, sokszor megindítóan hozza a figurát.
Aztán ha már beszéltünk a gonoszról és a hercegnőről ne felejtsük el, hogy azért van nekünk egy címszereplőnk is. Aladdint az egyiptomi gyökerekkel rendelkező Mena Massoud alakítja, és a srác maga a tökély. Energetikus, jókedélyű, gyakorlatilag az egész film alatt fülig ér a szája, még falmászás közben is jó a kedve -- fogalmam sincs, hogy csinálja. Igazából tényleg csak dicsérni tudom, belekötni aligha lehet. Talán, de tényleg csak talán annyi kifogásom van, hogy fiatal, majdhogynem pályakezdő színész révén még nincs meg az az érzelmi skálája, amivel játszani tud és ezért Naomi Scott-tal összehasonlításban nem nyújtja ugyanazt a teljesítményt. Ennek ellenére az emocionálisan megterhelő jelenetekben (például ahol Aladdin elmondja a dzsinnek, hogy nem engedheti szabadon) így is kellően hatásos az alakítása, együtt érezzük Aladdinnal a fájdalmat, amit egy barát megbántásával okoztunk. Nem csak a karakter, de Mena is szeretnivaló, ezért már csípőből remekül hozza a figurát.
És végezetül hadd ejtsek pár szót Genie-ről, akinek esetében Will Smith vette át a stafétát a megboldogult Robin Williams után. Aki attól tart, hogy a dzsinn az élőszereplős átiratban nem lesz szórakoztató, annak jó hírrel szolgálhatok. Will Smith telitalálat volt erre a szerepre, a pacák egy energia-bomba, énekel, táncol, humorizál és mindez jól áll neki, még a Bollywoodot idéző zenés-táncos jelenetekből sem lóg ki. Ez a fickó tényleg olyan, mintha képernyőre született volna.
Önmagában az egész film az elejétől a végéig élvezetes, minden színes és szép, a korábban kifogásolt CGI jelenetek is javítva lettek, az előzetesekben valószínűleg egy korai változatot láthattunk. A hozzáadott elemek és a plusz jelenetek nem lógnak ki a film egészéből -- talán egyet tudnék megemlíteni, aminek láttán megemeltem a szemöldököm, de visszagondolva még az is szórakoztató volt. Aki eddig tétovázott, annak annyit mondanék: az Aladdin talán a legjobb élőszereplős Disney mese feldolgozás, megéri elmenni rá.
