Mindig különleges esemény egy rendezőlegenda filmjére beülni a moziba. Brian De Palma, Hollywood második fénykorának egyik fenegyereke elég ritkán jelentkezik már csak új mozival, ráadásul súlyos betegségéből való gyógyulása óta már a régi tűz sem ég benne úgy, mint régen (legalábbis egykori társadalmi hivatástudata helyett más dolgok lettek fontosak az életében). Utolsó nagy dobása a Mission: Impossible volt 1995-ben, azóta pedig, akárhogy is nézzük, közel negyed évszázad telt el. Néhány korrekt alkotást sikerült letennie az asztalra, de a közepesnél akár egy fikarcnyit is sikeresebb filmmel is 2001-ben jelentkezett legutóbb (Femme Fatale). Ezúttal mégis több jel utalt arra, hogy átlagosnak mondható alapszituációra épülő filmje valami pluszt tud mutatni. Először is Európába, főleg ilyen korban, ritkán teszi át a székhelyét hollywoodi direktor, csak ha valami fontos ügy vagy különleges lehetőség csábítja. Másodsorban Nikolaj Coster-Waldau, Carice van Houten és Guy Pearce személyében három szupersztárt igazoltak a főszerepekre, ami mégis csak feltételez némi színvonalat. A harmadik árulkodó jel pedig De Palma producerekkel való éles ütközése volt, amire kiemelkedő filmjeinek készítésekor rendre sor kerül.
Jelentem, a jelek nem csalnak: a Dominó nem kiemelkedő, kihagyhatatlan, de határozottan jó film, karakteres mondanivalóval és nagyon finom filmkészítői megoldásokkal. A történet szerint egy szoros apa-fiú viszonyt ápoló rendőrduó egyik tagja szerencsétlen módon meghal, társa elől pedig egy karikaturisztikus, de többszörösen csavaros hitchcock-i szituációban elszökik támadója. Hamar kiderül, hogy egy Dániában ténykedő iszlamista terrorszervezet és mészárlásaik miatt személyes bosszút forraló arab önkéntes támadó párharcába csöppent bele a dán rendőrség. (Mindkét oldal képviselői Dániában élő dán állampolgárok.) A háttérből közben előkerül a meghittnek vélt családi háttérrel bíró néhai rendőr titkos szeretője, aki a Waldau alakította, minden tekintetben a késői Jamie Lannistert idéző figurával karöltve veszi Európát átszelő üldözésbe a veszélyes iszlamista csoportot és azokat hajkurászó magányos támadót. Akciójukat a történetbe markáns motivációval belépő CIA bonyolítja, a fináléban végül találkoznak is a különböző felek. Bár a friss terhes szerető feltűnésével egyre inkább egy drámai mélységbe hajló bosszútematika kezd kibontakozni, összességében végig a politikai szál marad előtérben. Ebben a tekintetben a karaktervezetés és a dramaturgia is hibákban szenved, több következetlen hangsúlybéli eltolódást látunk. Mégis, számtalan finomság teszi üdítővé a Dominót.
Brian De Palma rendezését egyszerűen jó nézni. Noha szerzőiségének hetvenes évekből hozott elemeit ezúttal jelentősen visszaszorította, ízig-vérig De Palma filmmel van dolgunk. Azonnal le kel szögezni, hogy a vágókirály időkezelése továbbra is lenyűgöző. Felemelő látni a klasszikus hollywoodi plánozással, kameramozgásokkal és vizuális szimbólumokkal operáló snitteket, a hagyományos suspense-technikára épülő pezsdítő jeleneteket és a régi bűnügyi filmek törzsét képező véletlen-dramaturgia sokszoros alkalmazását is. A kortárs mozi látványorgiára és drámaiságot nélkülöző akciótömegre épülő egyhangú kínálatában egészen egzotikus élményt jelent a Dominó. Hitchcock korának akadémikus, a hetvenes évek Hollywoodjának enyhén művészfilmes beütésű, valamint a nyolcvanas-kilencvenes évek habkönnyű, fordulatos akciófilmjeinek megoldásai egyaránt visszaköszönnek De Palma alkotásában. Mesterkéltségnek vagy nosztalgiázásnak ugyanakkor nyoma sincs, az olasz-amerikai direktor, mint annyiszor pályafutása során, most is csak építőkockaként használja a más filmekből kölcsönzött megoldásokat. Mind a konkrét cselekmény, mind a karakterek, mind a dialógusok, mind a tárgyi környezet teljes mértékben a mába ágyazva jelennek meg. Sőt, jól jelzi a rendező technikai újítások iránti lankadatlan érdeklődését, hogy sokkal szervesebben építi be a filmbe korunk technológiai vívmányait és mindennapos online gyakorlatunkat (pl. mobilon folyó gyors kommunikáció, szelfizés, élő videós bejelentkezés), mint a legtöbb kortárs opusz. Ez a néhol kísérletező, de alapvetően mesés stílus és a beleágyazott kortárs cselekmény, ill. progresszív mondanivaló utat mutat korunk kiüresedő, egyre ötlettelenebb közönségfilmjeinek. Sokkal varázslatosabb és tartalmasabb világot teremt, mint napjaink tucatszámra gyártott blockbusterei.
Számtalan De Palma munkásságában többszörösen visszatérő elem jelenik meg a Dominóban. Leginkább szembetűnő a teljesen közvetlen politikai mondanivaló. A fiatalkora óta vállaltan szélsőbaloldali szellemiségű művész politikus-társadalmias attitűdje évtizedeken keresztül hozta be rendszerkritikus gondolatok özönét a moziba, ez az arca azonban az utóbbi huszonöt évben teljesen visszaszorult filmjeiben. Új alkotását érezhetően felkavart lelkiállapota motiválta. Két irányba fejt ki elemi erejű kritikát. Mélységesen megveti az amerikai titkosszolgálatok – akár ártatlanokkal szemben tanúsított – kegyetlennek vélt módszereit és az ún. világcsendőri szerepet. A lehallgatási botrányra és Guantanámora egyaránt kapunk néhány negatív tartalmú utalást, jóllehet utóbbi esetben arra is felhívja a nézők figyelmét, hogy a „szuperbörtönből” - annak megszűnésekor - csakúgy szabadon engedett gonosztevők jelentős kockázatot jelentenek a nyugati világra nézve. A történet másik sarokköve a bevándorlás meglehetősen aktuális kérdése. A film mutat példát más kultúrájú emberek maradéktalanul sikeres európai integrációjára, ugyanakkor mégis veszélyes, kezelhetetlen problémaforrásként ábrázolja a párhuzamos társadalmak létét. Nem pusztán a látványos terrortámadások által látja veszélyben a nyugati kultúra tradicionális és modern értékeit (bár kivételesen explicit és brutális öldökölésben nincs hiány a közel másfél órás játékidő alatt). Ijesztő, hogy a bevándorlók egymás közti leszámolásai is itt Európában, az ún. többségi társadalom életterében történnek. Végül pedig az elég foghíjasan működő európai határvédelem is megkapja a magáét. Imponáló, hogy egy ilyen ikonikus alterbalos figura vázol a bevándorlás veszélyeire markánsan apelláló és a politikai korrektségen átgyalogló nézőpontot. Meg kell jegyezni azonban, hogy átfogó válaszokat a felvetett problémákra De Palma sem ad.
Nyílik egy másik értelmezési síkja is a filmnek, aminek függvényében a politikai réteg nem több, mint puszta körítés és a cselekményt hajtó motor (filmes nyelven szólva MacGuffin). A történet fenti értelmezésében a finálé tekinthető elnagyoltnak vagy sutának, ebből az alternatív nézőpontból szemlélve azonban nagyon is logikusnak tűnik. A Dominó valójában egy Hetediket idéző bosszúfilm. Igaz, az egzisztencialista dráma ezúttal nem a szeleburdi tanítvány, hanem a bölcs mester (vagyis a Houten megformálta hős) lelkében történik, tehát pont fordított a felállás, mint a Brad Pitt-Morgan Freeman alakította páros esetében. Ez a végtelenül izgalmas kombináció sajnos nem kap elég nagy hangsúlyt, ezért a hiányosságáért pedig bőven lehet kárhoztatni a filmet. Legtöbb fogyatékossága pont a mélyebb réteg gyenge kibontásából ered, holott pont ez a sík adhatna törzset az enélkül kissé suta alkotásnak. Még a cím is inkább utal a bosszú soha véget nem érő ördögi körére, mintsem a felszínen elmesélt politikai állásfoglalásra. Más De Palma eszköztárából ismert témák is színezik az előtérben futó politikai síkot. Terítékre kerül például a házasság jelenkori válsága, a manapság oly gyakori kapuzárási pánik jelensége, a modernitás intim szférát átalakító, kukkolásra széles lehetőségeket biztosító vonása is. Külön kiemelendő, hogy erkölcsi alapállásukat tekintve nagyon nem hibátlan, hanem emberi hősöket látunk, sőt még az antagonista karakterekkel is nyílik azonosulási lehetőség (ez némileg meg is kérdőjelezi pozíciójukat). Végül szót kell ejteni a De Palma életmű egyik alapvonásáról, a parodizáló technika következetes alkalmazásáról. Az üldözéses és verekedős jelenetek, valamint a titkosügynököket mintázó karakterek egyszerre jelennek meg akciófilm-karikatúraként és egy halálosan komolyan vett cselekmény részeként.
De Palma a rá jellemző szókimondó stílusban átkozta el Dániát, amiért a helyi producerek idővel kivették a kezéből az irányítást és még csak ki sem fizették rendesen a stábot. Ugyanakkor nehéz megítélni, hogy mennyire alakították át művét, valamint hogy mennyit lehetett volna még kihozni a Dominóból. Annál is inkább, mert nehéz nem felismerni kézjegyét a politikai tartalmú jeleneteken vagy az erőteljes vizuális stíluson. Talán a mélyebb sík pont a producerek hatására került ennyire háttérbe. Lehet, hogy sokkal érettebb filmet kapunk, ha szabad kezet kap a veterán direktor. Így több koncepciózus és dramaturgiai betegségben szenved a Dominó, illetve hiányzik az a bizonyos bosszútematikára épülő drámai tét, amit a rendező finom kézzel jobban beleszőhetett volna a filmbe. Sajnos az is érződik, hogy egy pályája csúcsán már bőven túl járó rendező művével van dolgunk, kissé erőtlen a kevesebb mint másfél órás játékidő alatt végigfutó cselekmény, hiányzik a dologból némi egészséges spiritusz. Ennek ellenére a Dominó elgondolkodtató, végig izgalmas, kitűnő alakításokkal tarkított és néhány bravúros jelenetet tartalmazó opusz, amit már pusztán stílusa is vonzóvá tesz. Mint említettem, távolról sem kihagyhatatlan film, de érdemes beülni rá. A klasszikus thrillerek kedvelőinek és Brian De Palma-rajongóknak pedig egyértelműen kötelező darab.
