A Warner Bros. Discovery vezérigazgatója a héten hivatalosan is bejelentette, hogy hamarosan új Harry Potter filmek készülnek, J.K. Rowling vezetésével alaposan kiszélesítik a varázsvilág mozgóképes univerzumát. A bejelentéssel párhuzamosan készül vagy fut jó néhány hasonszőrű produkció, így az Eragon és a Dungeons & Dragons filmadaptációja, bővül a Trónok harca sorozatok száma, valamint sikerrel debütált nemrég A hatalom gyűrűi. A felsorolás ismeretében nehéz volna azt állítani, hogy nem érzékelhető némi fantasy reneszánsz a filmvilágban. A műfaj újraéledését a Narnia következő epizódja koronázhatja meg, aminek kapcsán most a Shreket is jegyző Andrew Adamson 2005-ös klasszikusát elevenítjük föl. Noha a Narnia széria népszerűsége soha nem ért fel a párhuzamosan futó Harry Potter filmek sikeréhez, szintén generációs élményként szolgált az ezredforduló moziján cseperedő nemzedék számára. Lássuk, mitől is volt olyan varázslatos az első rész és miért tekinthetünk kétkedve az előkészületi fázisban lévő The Chronicles of Narnia: The Silver Chair című műrre.
(A képek forrása: IMDB)
Mindenkiből lehet oroszlán
Olyan elégedettséggel nyugtázta az angol sajtó fociválogatottjuk sikeres VB- és EB-szereplését – hogy a legfiatalabb generáció is végre átélhette, mit jelent a három oroszlános címer ereje –, amilyen hévvel igyekezett C.S. Lewis hőstörténetet adni a friss példaképekkel kevéssé rendelkező, csupán a háború árnyoldalát megtapasztaló ifjú britek számára. A 2001. szeptember 11. utáni fantasy-ciklus darabjai kapcsán sokszor – helyesen – hangzik el, hogy ezek az amerikai szórakoztatóipar válasza voltak a durva külvilág eseményeire. A Narnia krónikái mégis némiképp kakukktojásnak mondható. A szerző saját korába helyezi a cselekményt: a II. világháború londoni bombázásai elől vidékre küldött gyerekek kalandját látjuk, akik igazából nem menekülni kívánnak a valóság elől. Peter, Edmund, Lucy és Susan a kezdetektől tettre készen várják, hogy valami izgalmas kalandban legyen részük, a zárlatban pedig már a kellő tapasztalatokkal felvértezve, kvázi felnőttként élnek tovább.
A Narnia krónikái nem az álomvilágba rejtőzés, a létező világtól való elzárkózás, hanem a felnövés és a felelősségvállalás tanmeséje. Egyrészt megadja a tiszteletet a fiatal generáció számára, akik a hagyományos angol viszonyok között a társadalom igen kevéssé megbecsült tagjainak számítottak (erre példaként elég Charles Dickens könyveit vagy a Pink Floyd rockoperáját elővenni). De fel is hívja őket, hogy szükség esetén menjenek harcba. C.S. Lewis regényei teljesen ellentétes üzenettel szolgáltak, mint ami a filmekből kiolvasható. Az adaptációk esetében nagyjából az lehetett a Disney készítőinek koncepciója, hogy a korabeli tinifantasy hullámra felkapaszkodva ábrázoljanak egy varázslatos közeget, amiben a fiatalok számára azonosulható karakterek is fontosnak érzik magukat. Különös, hogy végül pont ezt a két szempontot nem sikerült kellő árnyaltsággal bemutatni a filmeknek.
Mit ad hozzá a könyvhöz a film?
A jó könyv eleve minőségbiztosítást jelenthet egy adaptáció számára. Jelen esetben sincs másképp. Hamisítatlan brit közegbe csöppenünk, ahol az erkölcs, az erő és a bölcsesség csakis az oroszláné lehet. Ahol egy misztikus kard vezet győzelemre, a gyönyörű fegyver azonban kizárólag a kiválasztott kezében csillog fényesen. Ahol a hősök között felülreprezentált a vörös hajúak aránya. Velük szemben áll az örök tél ígéretét hordozó éjkirálynő és a – brit szigeteken egykor rettegett római légiók képét idéző – farkasok hada. De mi az a sajátos filmes elem, amit az adaptáció ad hozzá az élményhez? Első helyen a kiváló castingot kell említeni, ami Tilda Swinton démoni szerepvállalásán és James McAvoy kétarcú alakításán túl vonatkozik a gyerekszereplőkre is, mind. Ügyesen adagolja továbbá az izgalmakat a forgatókönyv, feszült menekülés-szálon fut a cselekmény nagyja. A dramaturgia gerincét, akárcsak az egyes párbeszédeket, kiválóan mérték ki, alkották meg az írók. Más téren azonban látványos hiányosságokba ütközünk.
Száz éves télben reszkető Narniába érkezünk meg, ahol nyilván nem várhatja karneváli hangulat hőseinket, mégis a fantasy műfajához mérten meglepően szegényes és steril a film közegábrázolása. A Gyűrűk Ura vagy a Harry Potter viszonylatában kevés ikonikus díszletet tudunk felidézni. Utóbbiak különösen ügyeltek arra, hogy minél átélhetőbben, akár a varázslatos díszletekre szinte „rácsodálkozó” kamerabeállítások segítségével helyezkedjenek bele az egyes karakterek nézőpontjába. Ezúttal sajnos nem merülünk el eléggé az egymással is rivalizáló testvérek helyzetében, pedig a cselekmény korai pontján történt szakadásuk után megnyílt a lehetőség, hogy még kiélezettebbnek hasson a történet. Sajnos a gyengébb megoldások közé sorolható a se nem grandiózus, se nem feszült, inkább suta módon és gyorsan elhadart finálé, a végső ütközet is. Végül, de nem utolsó sorban pedig hiányzik egy megkapó főcímdal vagy soundtrack az események kíséretéből. Summa summarum, az izgalmas alapkoncepcióhoz nem igazán tudott felnőni a rendezés. Főleg a zsánerre jellemző fantáziadús univerzumábrázolás hiányzik a filmből. Pusztán a képek alapján Narnia nem olyan varázslatos és színes birodalom, mint amit az ember a szekrényből kitopogó Lucy láttán elképzel vagy vár a cselekmény elején.
Az enyhe kritika után mégis ajánlással zárjuk visszatekintő írásunkat: egyszeri élményként tökéletesen működik a Narnia krónikái. Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című regény történetének erejét és a főszereplők kiváló alakítását jelzi, milyen szeretettel is néztük 2005-ben a moziban a filmet. Ma sem fog csalódni, aki újra előveszi Adamson rendezését. Elsősorban a megfelelő színészgárda emeli jelentősen a produkció minőségét, a Harry Potter gyerekszereplőválogatását például egyértelműen felülmúlja a casting. Inkább a vizuális árnyaltság és a karakterek pontosabb kidolgozása, közelebbről való bemutatása hiányzik a műből. A legtöbb 2000-es évekbeli fantasy filmmel ellentétben itt az egyetlen fő téma kamasz hőseink növekedése, aminek árnyékában az univerzumépítés szándéka alig érezhető. Talán ezért is hatott idegennek, hogy a nyitóepizód kerek történetét folytatni kívánta a Disney. Nem tűnt logikusnak, hogy Susanék, miután megtanulták a leckét, visszatérnek még egy kaland erejéig a csodauniverzumba. Mintha csak Pán Péter magával rántaná Sohaországba a felnőtt Wendy-t. Látva a könyvsorozatot, természetesen adott a folytatás lehetősége, a The Silver Chairben viszont komolyabban kell venni az univerzumépítés gondolatát, hogy ne tűnjön erőltetettnek hőseink visszatérése az esetleges folytatásban. Ti hogy emlékeztek a 2005-ben indult filmtrilógiára? Jobban kedvelitek a könyveket? Írjátok meg kommentben!
