Holnap érkezik az HBO új öt részes minisorozatának, az 1986-os atomkatasztrófát feldolgozó Csernobilnak a harmadik része. Két epizód után elmondhatjuk, hogy a Másnaposok 2. és 3., illetve a Horrorra akadva 3. és 4. forgatókönyvét jegyző Craig Mazin égisze alatt futó széria kifejezetten jól sikerült, sőt monumentális alkotás. Kitűnő színészválasztása és izgalmas dramaturgiája mellett a készítőknek sikerült különösen kidomborítani az HBO produkcióira amúgy is jellemző domináns filmes jegyeket: elsősorban az atomszférateremtés és a vizualitás terén virít a Csernobil.
Múltban megtörtént eseményeket feldolgozni két szempontból is kockázatos: egyrészt a történet ismerete érdektelenné teheti a nézőket a cselekményt illetően, másfelől pedig nagyon nehéz ragaszkodni a történeti hűséghez. Utóbbi különösen igaz olyan rendkívül töredékes források által ismert eseményekre, mint amilyen a ’86-os atomkatasztrófa. Lehet persze fiktív sztorit írni egy igazságmag köré, ahogy például a Fekete hétfő alkotói tették, ez viszont újabb elégedetlenséget válthat ki a nézők között. Hogy a Csernobilban látottakból mennyit hihetünk el, nehéz kérdés (ráadásul alig használnak archív felvételeket), ugyanakkor az egész produkció annyira magával ragadó és olyan erős hatást gyakorol a nézőkre, hogy talán nem is érdemes a széria közben a látottak igazságtartalmán lamentálni.
A Csernobil legnagyobb erénye az HBO valamennyi sorozatában tapasztalható igényes és csontig hatoló atmoszférateremtés. Ez megnyilvánul a többnyire szűk, zárt terekben vagy éjszaka, esetleg a sugárzástól átitatott szürkés árnyalatú nappali levegőn játszódó jelenetekben. Nem kell ismertetni az egykori erőmű atommagjának felrobbanását követő káros hatásokat és követekezményeket, ennek ellenére a levegőt ellepő sugárzó anyagok, a földet beterítő izzó grafit, a füstölgő épületkomplexum és az éjszaka sötét egén villódzó robbanás gyönyörűséges képeket varázsolnak elénk. Külön ki kell emelni a reaktort először vízzel oltani próbáló tűzoltók kivörösödött arcáról vagy égő kezeiről készült szuperközeli snitteket, amik enyhe hidegrázást eredményeznek a jóérzésű nézőben.
Elismerés jár az operatőrök mellett a díszleteseknek is, akik igazán korhű helyszíneket építettek, kezdve az ósdi, porlepte szovjet szuperszállodától, az avítt pártirodákon át, az amerikai légitámadástól is védett, bombabiztos katonai bunkerig (ide zárkóznak be az ostoba párttisztviselők megtárgyalni, hogyan is kommunikálják feletteseik felé az életveszélyes robbanást). A szenvedő természetről és az omladozó atomreaktor sok hektárnyi sugárzó víz áztatta labirintusszerű belső folyosóiról készült vágóképek egyúttal horrorfilmes plánokat idéznek, jóllehet jelen esetben nem a félelem, hanem másfajta nyomasztó feszültség árad a képernyőről. Erre a környezetábrázolásra enyhén rájátszanak a háttérben fel-feltünedező borzongató hangok és zörejek is, amik mind növelik a drámai hatást.
A sorozat két fő feszültségforrást teremt. Egyrészt pont a produkció gyenge pontját ütik ki, amennyiben a történet előzetes nézői ismeretére építik a stresszt. Mindannyian tudjuk az első pillanattól kezdve, hogy a sorban feltűnő karakterek szinte valamennyien a halálba menetelnek, amitől egészen görcsösen figyeljük értetlen cselekedeteiket. Pontosan tisztában vagyunk kezdettől fogva a katasztrófa mértékével is, ennek fényében pedig különösen idegesítő, hogy milyen lassan kezdenek csak hozzá kármentéshez. Gyakorlatilag másfél részen keresztül fel sem akarják ismerni a problémát, hagyják a mérgező anyagokat szerteáradni az ártatlan lakosság körében.
A másik alapvető feszültségkeltő-fokozó elem egy briliáns alkotói felismerésből gyökerezik. A thrillerek régi bevett eszköze az ún. „csörgedező patak mellett” séma. Minden haláleset vagy katasztrófa elviselhetetlenül fájdalmassá válik, ha nyugodt kis városkában, gyerekek és szerethető, ártatlan családok körül történik. A több napja áramló sugárzás tövében nyugodtan ebédelő, trécselő nyugdíjasok, vidáman játszadozó kisiskolások és a hirtelen megbetegedő csecsemők látványa brutálisan kikezdik a néző nyugalmát. Az egyik legerősebb jelenet, amikor a robbanás estéjén a mit sem sejtő családok gyerekestül kivonulnak egy közeli dombra, hogy onnan csodálják a kékesen-zöldesen izzó anyagok szállingózását. Idegőrlő ezt a sok szerencsétlen figurát, köztük egy a cselekménybe okosan beékelt tűzoltó házaspár tragikus sorsát figyelni, amint következetesen lépdelnek saját sírjuk felé. Az olyan apró, néhány másodperces vágóképek, amiken az állatok megzavarodnak és ragyás testtel esnek össze, csak még elviselhetetlenebbé teszik az amúgy is borzalmas képsorokat.
Néhol ugyan túlzásba esnek az alkotók és olyan szituációkat is elképzelnek, amik egész biztosan nem történtek meg a kommunista Szovjetunióban, összességében azonban jól bemutatják ezt az ostoba és ekkorra már villámsebességgel omladozó világot. Azt mondhatjuk, hogy csak enyhén érződik, hogy nyugatiak készítették a sorozatot. Tökéletesen bemutatják a primitív, tanulatlan, de rendkívül agresszív és hiú vezetők felelősséghárítását. Az az igazán szörnyű az egészben, hogy ők még a katasztrófa mértékét sem ismerik fel, mert inkább az ügy eltussolásával vannak elfoglalva. Magukat nyugtatják, elvégre olyan képtelenség, mint egy atommag felrobbanása, biztosan nem történhetett meg a valóságban. Csakhogy attól még szemernyit sem változnak a tények, hogy sokszor elmondjuk magunknak azok ellenkezőjét. Nem kevésbé rémisztő a tragédia utáni mentőakció kidolgozása közben sikerről beszélő fejeseket látni. Ugyanakkor kellő tisztelettel bánik a sorozat a valódi hősökkel, akik végül saját életüket áldozzák milliókért.
Kifejezetten nagyszabású miniszériát indított az HBO, amiben különös kreativitással dolgoznak fel egy mindannyiunk által jól ismert kifutású és kicsit sem szívderítő történelmi eseményt. Néhány ügyes feszültségkeltő technikával elérték, hogy érdeklődve várjuk a nehezen fogyasztható cselekmény folytatását. Az ügyes atmoszférateremtés és a kivételes érzékenységgel castingolt színészek alakításai mind alapkövei a produkciónak. Már két rész alatt érdemi karakterfejlődést tapasztalhatunk a főhősök részéről, amivel teljesen bevonzzák a nézők figyelmét. A hősökkel együtt éljük meg a nyomasztó eseményeket, az ügyesen szövögetett politikai szál, amiben a frissen hatalomba lépő Gorbacsov is feltűnik, pedig alighanem elegendő izgalmat rejteget még a hátralévő epizódokra nézve.
