Rögtön a cikk elején szeretném leszögezni, hogy próbáltam annyira objektív lenni, amennyire az egy kritika esetében lehetséges, ám olyan szinten felbosszantott a Disney legújabb élőszereplős Star Wars produkciója, hogy ez sajnos nem minden esetben sikerült. Ebből adódóan a kelleténél egy picivel indulatosabb írás következik, így előre is elnézést kérnék azoktól, akiknek esetleg bejöttek a látottak, mivel az alant olvasható sorok csak elvétve tartalmaznak pozitív gondolatokat. Na, de lássuk, mit tartogat nekünk a Köztársaság eddig jobbára csak könyvekben és képregényekben bemutatott fénykora!
Nos, az igazság az, hogy nem sokat, Az akolitus (The Acolyte) első két felvonása ugyanis (és ez talán nem minősül spoilernek) egyáltalán nem vesződik azzal, hogy bemutassa a nézőnek ezt a régi-új világot, annak berendezkedését és a politika működését, pedig egy új éra esetén az lett volna a minimum, hogy szánnak erre némi időt az alkotók. A nyitány során ugyan kapunk egy kis szöveges összefoglalót arról, hogy mi a helyzet a messzi-messzi galaxisban, ám utána már csakis a cselekmény kibontása van a fókuszban, kispadra ültetve ezzel a világépítést és lore kibővítését. Ezt ugyebár az új trilógia is eljátszotta anno, tehát jól láthatóan nem sikerült tanulni a hibákból, pedig vélhetően mindenki megnézte volna, miként festett ez az univerzum száz évvel a Baljós árnyak sorsfordító eseményei előtt.
A történet egyébként egy Mae (Amandla Stenberg, akit maga Anakin Skywalker köszöntött a Star Wars családban) nevű titokzatos nő körül forog, aki valamilyen oknál fogva elhatározza, hogy végez négy Jedi mesterrel, ami finoman szólva sem tűnik egy könnyű feladatnak. Hamar kiderül, hogy a képzett, ráadásul az Erővel is jól bánó harcos nem egyedül cselekszik, az instrukciókat ugyanis egy titokzatos, maszk mögé rejtőző alak adja, aki egyáltalán nincs jó véleménnyel a Rendről és annak követőiről – a fő antagonistáról természetesen semmit sem tudunk meg a nyitányban, és ez így is van rendjén. A példátlan gyilkosságokat (bár első körben csak egyet) az Erő világos oldalának képviselői sem nézhetik tétlenül, hiszen a szálak egy egykori tanítványhoz vezetnek, ez a helyzet pedig azonnali cselekvést kíván. A nyomozást végül a lányhoz közel álló Sol mester (a Nyerd meg az életedből ismert I Dzsongdzse) vállalja magára, és bár ez az alapkoncepció egy sötét hangulatú thriller lehetőségét hordozza magában, egyelőre sajnos semmi jele annak, hogy a készítők elmennének a falig – ahogy azt tették például a fantasztikus Andor esetében. Egy fontos csavar mindenesetre már most is akadt a sztoriban, ami ugyan felettébb messze áll attól, hogy eredetiséggel vádoljuk, de így legalább egy minimális esély van arra, hogy később kapunk valódi drámát és érezhető súrlódást a karakterek között.
És akkor térjünk is rá arra, hogy miért csalódtam annyira ebben a szériában (pontosabban a kezdésben). Az egyik legnagyobb gond, hogy Az akolitus nemes egyszerűséggel képtelen épkézláb szereplőket felmutatni, amire ugyan lehet azt mondani, hogy az előzménytrilógia sem brillírozott ezen a téren, de abban legalább mindenkinek voltak jól felismerhető személyiségjegyei. Jar Jar Binks-et az első pillanattól kezdve szívből utálhatta a közönség, Qui-Gon Jinn bölcseleteit öröm volt hallgatni, Anakin kínos monológjaitól pedig teljes joggal mászhattak falra a rajongók, itt azonban annyira semmilyen minden egyes figura, hogy az már-már fizikai fájdalmat okoz. Mindezt tovább tetézi, hogy rettentően bárgyú párbeszédeket adtak a színészek szájába (jó, ezen a téren azért nem éri el a sorozat a Baljós árnyak és A klónok támadása mélységeit), akik eleve nincsenek a helyzet magaslatán, pedig a Jeckit alakító Dafne Keen már bizonyította párszor (Logan – Farkas, Az Úr sötét anyagai), hogy ért a hivatásához. Úgy gondolom, hogy ha kétszer 40 percben (ami a stáblista miatt inkább 35) jut idő az azonos nemű szülők és a túlsúllyal küzdők reprezentációra, arra viszont már nem, hogy legalább egy karaktert kiléptessenek az egydimenziós kategóriából, akkor teljes joggal megkérdőjelezhetjük az alkotó (azaz Leslye Headland) kompetenciáját és a Star Wars iránti rajongását, ami az elmondása alapján óriási, ám én ezt egyetlen másodpercig sem tapasztaltam.
Szintén fájó pont, hogy az állítólag erejük teljében lévő Jedik még csak a szikráját sem mutatják a logikus gondolkodásnak és a következetességnek, mivel olyan abszurd hibákat követnek el ebben a két fejezetben, hogy minden nézőben felvetődhet a kérdés: mégis hogyan volt képes kihúzni a Rend még több mint 100 évig? Spoiler nélkül csak annyit mondanék, hogy már az első részben úgy vesznek őrizetbe egy állítólagos Jedi gyilkost, hogy a rabszállítón mindössze egyetlen droid felel a rendért – mi baj lehet ebből, nemde? És ezt a momentumot ugyan betudhatjuk a Jedik önteltségének (végső soron ez okozta a bukásukat), de azért van némi különbség a magabiztosság és a teljesen nyilvánvaló őrültség között. Mindennek fejébe a dráma is csupán papíron létezik ebben a szériában, mivel képtelenség úgy aggódni bárkiért, hogy csak egy pár szavas eligazítást és néhány sejtelmes utalást kapunk a múlt történéseire. Természetesen nem azt vártam, hogy rögtön fény derüljön minden titokra, de még Luke Skywalker kvázi statisztaként funkcionáló szüleit is jobban megismerhettük a haláluk előtt, mint itt a főbb karakterek zömét, így pedig nehéz szimpátiát kialakítani azokkal, akik a sztori elmeséléséért felelnek.
Akad azért némi pozitívum Az akolitus kapcsán, hiszen a látványra például egy szemernyi panaszunk sem lehet – bár körülbelül 180 milliós büdzsé mellett szépen nézett volna ki, ha még ezen a téren sem sikerül megugrani a lécet. Nyoma sincs tehát az Obi-Wan Kenobi olcsó megoldásainak, rengeteg a gondosan felépített díszlet, ahogy a kosztümök is remekül sikerültek, bár annyi kivetnivalóm azért lenne, hogy dizájn és stílus terén nem éreztem túl sok különbséget a Skywalker korszakhoz képest – úgy fest, a messzi-messzi galaxisban nem változik olyan gyorsan a divat, mint a szeretett planétánkon. Maga a történet is vehet még érdekes irányt, hiszen bőven van potenciál ebben az alapfelállásban, de őszintén szólva felettébb meglepődnék, ha végül azt a sötét és kegyetlen históriát kapnánk, amit ez a koncepció ígért.
Két rész alapján persze kár lenne ítéletet mondani a széria felett, ám pusztán a nyitányból kiindulva könnyen lehet, hogy a The Acolyte még az imént említett Obi-Wan Kenobit és a Boba Fett könyvét is alulmúlja majd, mert azok esetében legalább a fan service enyhített valamit az olyan szekunder szégyenérzetet generáló részeken, mint Leia hercegnő erdei kergetőzése vagy az a bizonyos üldözéses jelenet a "robogókkal". Itt azonban nincs ilyen jellegű kapaszkodó, ergo marad a reménykedés, hogy később javulni fog a helyzet – van honnan felmászni, az eddigi teljesítmény ugyanis valahol a harmatgyenge és a közepes között van félúton. Mindenesetre örülök, hogy a Disney (pontosabban Headland) nem ment későbbre a Star Wars idővonalán, mert a szívem szakadt volna meg, ha viccet csinálnak az olyan ikonikus karakterekből, mint mondjuk Darth Bane vagy Darth Revan.
(A képek forrása: Disney)
