Mintha csak tegnap lett volna, hogy az Ahsoka első két részéről szóló, némiképp negatív hangvételű cikkemet körömöltem, holott a tegnapi nap folyamán már véget is ért a galaxisokon átívelő kaland – és ezt a szót akár nagybetűvel is írhatnám. A Lázadók ötödik évadaként is funkcionáló szériának ugyanis sikerült kinőnie a nyitányban látott gyermekbetegségek zömét, így a szezon végére már nyugodt szívvel dőlhetett hátra az egyszeri rajongó, miközben széles vigyorral az arcán morogta maga elé: igen, EZ a Star Wars. Persze még George Lucas univerzumának egyik legkedveltebb karakterével szemben sem szabad elfogultnak lenni, így tehát ez az írás sem fogja újradefiniálni az ömlengés fogalmát (na jó, egy picit azért mégis), mindenesetre már az elején tisztázni szerettem volna, hogy mennyire elégedett voltam a látottakkal. Most pedig lássuk a részleteket – szigorúan spoilermentesen, hiszen ez nem egy kibeszélő.
A kép forrása: Kotaku
Mivel az epizódkritika során már alaposan kiveséztük az Ahsoka történetének alapköveit, így most gálánsan eltekintenék a sztori hosszas ecsetelésétől, helyette inkább egy rövid szinopszissal szolgálnék. A sztori szerint a rettegett Thrawn főadmirális visszatérésének árnyéka vetül a rozoga lábakon álló Új Köztársaságra, a fenyegetést viszont csak az időközben tábornoki rangot kapott Hera Syndulla (Mary Elizabeth Winstead), a címadó Ahsoka Tano (Rosario Dawson), valamint a mandalóriból lett Jedi-tanonc, Sabine Wren (Natasha Liu Bordizzo) veszi komolyan, miközben a vezetőség zöme szemellenzővel hárítja el a Birodalom örököséről szóló híreszteléseket. Márpedig a fenyegetés nagyon is valós, hiszen A Mandalóri második évadának ötödik részében feltűnt Éjnővér, Morgan Elsbeth (Diana Lee Inosanto) indul útnak a viszonylagos békét veszélyeztető stratéga felkutatására, méghozzá két Erő-érzékeny zsoldos, Baylan Skoll (Ray Stevenson) és tanítványa, Shin Hati (Ivanna Sakhno) kíséretében – bár az egykori Jedit teljesen más motivációk vezérlik. Ők jelentik tehát a legfontosabb sakkbábúkat a komoly téttel bíró játszma tábláján, hőseinknek pedig nem csupán a nagy hatalommal bíró szembenállókkal kell megküzdeniük a hajsza során, de az idővel is versenyt kell futniuk annak érdekében, hogy elkerülhessék a másik galaxisból érkező katasztrófát. De vajon tényleg Thrawn jelenti a legnagyobb fenyegetést az ismert univerzumra nézve, vagy egy nála is nagyobb gonosz bújik meg az árnyékok között? Nos, ennek megválaszolását már a sorozatra hagynám, helyette inkább nézzük meg, miért is nem túlzás imába foglalni Dave Filoni nevét.
A kép forrása: Disney UK
Az elismert író már A klónok háborúja és a Lázadók alatt is többször bizonyította, hogy nem csupán érti, de szereti is ezt a világot, rajongása pedig az Ahsoka során is lépten-nyomon tetten érthető. Hozzá kell azonban tennem, hogy az első két részben látott döcögős dialógusok sajnos később is jelen vannak, bár szerencsére javul egy picit az összkép, köszönhetően például a címszereplő és a sokat látott droid, Huyang (David Tennant) párosának, akik rendre emlékezetes (és sokszor vicces) jelenetekkel szolgálnak. A humor egyébként is szerves részét képezi a nagy egésznek, de hál’ istennek sikerült megtalálni az egyensúlyt, így a komikus betétek soha nem veszik élét a nagyon is komoly alapszituációnak. Nem meglepő módon a hangulat terén sem érheti szó a ház elejét, mivel minden egyes képkockáról sugárzik Lucas öröksége, legyen szó a helyszínekről, a jelmezekről, vagy épp a lényekről – ez utóbbi kapcsán egyébként újfent nem voltak képesek kihagyni a már-már kötelező jellegűnek számító „cukiság-faktort”, aminek nem biztos, hogy mindenki örülni fog.
A kép forrása: Midgard Times
Annál inkább lehet viszont örvendezni amiatt, hogy tényleg egy minden tekintetben régivágású Star Wars produkciót kaptunk, így akinek esetleg nem nyerte el a tetszését az Andor kissé földhözragadt megközelítése (én mondjuk pont nem tartozom közéjük), az valósággal fürdeni fog az örömkönnyekben, annyiszor sisteregnek a fénykardok a nyolc epizód alatt. Méghozzá lenyűgöző koreográfiák keretében, a párbajok ugyanis egytől-egyig fantasztikusra sikeredtek – spoiler nélkül csak annyit, hogy az utolsó felvonásban látott összecsapás során még annak ellenére is kedvem támadt lerágni a körmeimet, hogy nem volt kérdéses a küzdelem végkimenetele. Ráadásul nem csupán a harcok dinamikája miatt maradnak emlékezetesek ezek a snittek, hiszen ehhez társul még a parádés fényképezés is, melynek hála egyetlen fontos mozzanatról sem fogunk lemaradni a nagy izgalmak közepette. Persze ez így leírva túlzásnak tűnhet, pedig nem az: végig olyan érzésem volt, mintha Ahsoka és Maul összecsapását látnám A klónok háborúja utolsó részeiből, csak épp élőszereplős formában.
A kép forrása: ScreenWEEK
Piros pontot érdemel továbbá, hogy bár bőven akad fan service a sorozatban, soha nem adagolják túl a nosztalgia húrjait megpendítő elemeket, így nincs olyan érzésünk, hogy erre alapozva akarták megnyerni a készítők a rajongók szívét. Ennek kapcsán viszont ismételten ki kell hangsúlyoznom, hogy hiába az alkotók nyilatkozata, miszerint nincs szükség az animációs szériák ismeretére, az előzmények nélkül bizony közel sem lesz olyan maradandó az élmény, sőt, a történések zöme semmilyen érzelmi reakciót nem fog kiváltani azokból, akik vakon vágnak bele az opuszba. Különösen igaz ez az ötödik, Dave Filoni által rendezett epizódra, ami nem véletlenül került mozikba Amerikában, mivel amellett, hogy egyértelműen az Ahsoka csúcspontjának tekinthető, még a franchise egészét nézve is kiemelkedő és maradandó pillanatokkal szolgál – akár azt is mondhatnám, hogy szem nem marad szárazon. Éppen ezért feltűnő, hogy a katartikus képsorok után érezhetően leül kissé a cselekmény, ami ugyan nem feltétlenül negatívum (van az a szint, amit már nem lehet tovább fokozni), de a finálé felé vezető úton azért becsúszott egy-két üresjárat – szerencsére a színészek ezekben az esetekben is megtették a tőlük telhetőt.
A kép forrása: Fanpop
Apropó színészek: eleinte ugyan kételkedtem abban, hogy Mary Elizabeth Winstead volt a tökéletes jelölt Hera szerepére, ám menet közben egyre inkább sikerült meggyőznie – kár, hogy relatíve kevés játékidőt kapott. Rosario Dawson és Natasha Liu Bordizzo is remekelnek, akárcsak az Ezra Bridger bőrébe bújó Eman Esfandi, az igazi nagyágyúkat azonban a „Sötét oldalon” kell keresgélni. A Thrawnt végre élőben is megformáló Lars Mikkelsen minden egyes megszólalásával a frászt hozza az emberre, az 58 évesen elhunyt Ray Stevenson pedig olyan karizmával rendelkezik az egész évad során, hogy mindenki mást képes zárójelbe tenni – végtelenül szomorú, hogy nem láthatja az a sok szeretetet, amit a rajongóktól kap az alakítása miatt. Eleve az ő történetszála a legérdekfeszítőbb az egész szériában (és a zárás után ez már hatványozottan igaz), szóval többszörösen is elkeserítő a május 21-én történt tragédia. De szintén ódákat zenghetnék Kevin Kiner bőr alá kúszó zenéiről is, melyek a remekbeszabott operatőri munkával (különösen a méretarányok szemléltetése miatt érdemelnek vállveregetést a szakik) és a szinte kifogástalan CGI-jal karöltve a kisképernyőn is képesek moziélményt biztosítani, ami egy Star Wars esetében azért nem hátrány.
A kép forrása: WinterIsComing.net
Így a cikk végéhez közeledve viszont muszáj rátérnem a negatívumokra, mert sajnos becsúszott néhány homokszem a gépezetbe – plusz eleve úgy kezdtem az értekezést, hogy nem egy vegytiszta ömlengést tárok a kedves olvasók elé. A sokszor életszerűtlen párbeszédeket most már nem kívánom tovább ragozni, nagyobb gond viszont, hogy végig rendkívül kiszámítható mederben halad a cselekmény (legalábbis maga a fősodor), így senki ne számítson túl nagy meglepetésekre. Néhány esetben a logikát is képesek voltak feláldozni az alkotók egy-egy hatásvadász jelenet oltárán, az epilógusra pedig már olyan szintű védelmet nyújt a főhősök által viselt plot armor, hogy az még Star Wars mércével mérve is túlzás – mondjuk ennek köszönhetően legalább kapunk pár emlékezetes szekvenciát. Szőrszálhasogatásnak tűnhet, hiszen ez lényegében a franchise elmaradhatatlan kelléke, de itt most kifejezetten zavart, hogy a rohamosztagosok semmit, de tényleg semmit nem képesek eltalálni – ez a jelenség a szezon végére már-már nevetségessé tett néhány szituációt. Emellett biztos voltak/lesznek olyanok, akik többet vártak volna az új galaxistól, de ebbe azért nem szeretnék mélyebben belemenni, mert a záró képsorokra világossá válik, hogy ez a fejezet csupán egy grandiózus sztori előszobája, ami csak később fogja szélesre tárni az ajtaját.
És hogy milyen módon? Nos, ez egyelőre jó kérdés. Több jel is utal arra, hogy el fog készülni a második évad, és bár hivatalos megerősítés még nem történt ezzel kapcsolatban, eléggé meglepődnénk, ha végül minden puskaport a Filoni rendezésében készülő A Mandalóri mozifilmre tartogatnának. Ez már csak azért sem lenne túl logikus, mert rengeteg elvarratlan szálat hagyott maga után a mostani etap, melyeket képtelenség lenne másfél-két óra alatt felgöngyölíteni – legalábbis anélkül, hogy összecsapottnak érződne a végeredmény. Meglátjuk, hogy végül mit hoz a jövő, annyi viszont biztos, hogy a kalapos úriember ismét egy olyan produkciót rakott le az asztalra, ami képes visszahozni a Star Wars-ba vetett hitünket – persze az ő esetében nem is értük volna be ennél kevesebbel. Ha engem kérdeztek, az Andort még így sem sikerült letaszítania a trónról, de elképesztően közel került hozzá, ami már önmagában véve is bravúros teljesítménynek mondható. Kár, hogy most évekig izgulhatunk a folytatást illetően.
