Tévésorozatos és mozifilmes fronton az egyik leghálátlanabb munka lehetett eddig a világszinten népszerű és sikeres anime/manga szériák élőszereplős változatain dolgozni. Hálátlan, mert eleve a rajongóbázisnak készült, és egy picit nehezebb letolni a torkukon egy életidegen próbálkozást kedvenc művükből, mint mondjuk egy pocsék videojáték-adaptációt készíteni belőle (amit sokszor még így is keblére ölel az egyszeri rajongó). Hálátlan, mert anyagilag csúfosan megbukik. Ezek a portékák nem a Halálos iramban- vagy Sharknado-szintű bűnös élvezeteknek minősülő cuccok, hanem egyszerűen vérgagyik vagy teljesen rossz eleve az értelmezés.
Mióta az eszemet tudom, nézem a live-action filmeket, de igazán jó nem jött még szembe velem, maximum egy gyenge közepes szintet tudtak megugrani – erre mondaná az ember, hogy „egyszernézős” kategória. Piszok nehéz átültetni vagy megérteni a matéria lényegét, az ilyen förmedvények listája pedig egészen hosszú, de bárminemű példálozásnál csak akaratlanul ökölbe szorult kezeket és PTSD-be hajló rémálmokat látok magam előtt jómagam és az olvasók részéről is. Igen, Ti is láttátok őket vagy hallottatok ezekről, nem szégyen beszélni róla, de talán nem érdemes. Most komolyan írjam le, hogy milyen traumát váltott ki a… nem, megígértem, hogy nem megyek bele a részletekbe, ez a kritika nem erről szól. Adva van egy 25 éve futó magnum opus, ami olyan szinten híres, hogy már a mi kis fejlődő országunk is vetíteni engedte a tavalyi mozifilmet belőle. Ez a mű – ahogy azt már a címből is olvasható – mégpedig az One Piece.
Az élőszereplős feldolgozást a Netflix vállalta be (akik középszerű adaptációt gyártottak korábban más mangákból), a produkcióra szánt összeg pedig brutálisan bőkezű volt az epizódonként több mint 17 millió (!) dollárjával. A Trónok harca és A Mandalóri költségvetése csupán 15 milliós volt ehhez képest, ha így bontjuk le. Ennyi pénzből azért már illik valami jót kihozni, gondolhatná az ember. Mint az alapanyag olvasója és nézője, már az első bejelentéstől görcsbe rándult gyomorral gondoltam az alkotásra (nem néztem semmilyen előzetest) és vártam az augusztus végét, hogy miként fogják szétkapni a kritikusok, valamint a vehemens rajongók az egészet apró cafatokra. Álmomban sem gondoltam volna, hogy JÓ lehet, de még arra se mertem fogadni, hogy a NÉZHETŐ szintet megüti majd. Aztán szinte egybe ledarálva, hümmögve ücsörögtem és emésztgettem a látottakat. Lényegében együtt tapsoltam a közönséggel.
A történet egy olyan fantasy világba kalauzol el bennünket, amit egész egyszerűen kalózok korának is neveznek. Több mint 20 éve boldog-boldogtalan járja a vizeket és a gazdag szigetvilágokat, hogy megszerezzen egy olyan kincset, ami által a leghatalmasabb emberré válna. Ez lényegében a One Piece, amit az egykori kalóz király rejtett el, és kivégzésén utolsó szavaival kirobbantotta ezt az új korszakot. Rengetegen indultak útnak és értek csúfos véget, miközben az álmaikat kergették az évek alatt. Egy fiatal legény, Monkey D. Luffy (Inaki Godoy) 17 évesen vág neki a nagy kalandnak, hogy kalóz király lehessen, de ehhez társakra van szüksége. Továbbá Luffy teljesen mást ért kalózkodás címszó alatt, számára az egész a szabadságról és a kalandról szól. A sorozat bemutatja, hogy hogyan verbuválja össze a kezdő legénységét, valamint csap össze az első nagyobb ellenfeleivel, miközben az egyik rokona is a sarkában liheg. Ennek a világnak érdekességé még, hogy úgynevezett ördög gyümölcsök elfogyasztói emberfeletti erőkre tesznek szert, Luffy például gumiemberré válik és a testét szabadon nyújthatja (igen, AZT is… ezt a mangaka korábban megerősítette már). A változatos erők miatt egy nagyon színes világról beszélünk, ami sok-sok harcot és érzelmet tartalmaz.
Az első nagy saga, az East Blue majdnem a végéig fel lett dolgozva, ami az animében 45 epizódot kóstált eddig a pontig. Erre volt 8 rész, egyenként átlagosan egy órás játékidővel, amit elég ügyesen használtak fel. Nagyon értette a dolgát mind a showrunner és a rendező is, akik jól ismerik a forrást. Az egészhez asszisztált Eiichiro Oda mester is, aki több változtatásra is az áldását adta. Az, hogy a főbb csapattagok más nemzetiségből valók is az ő régebbi elképzelése szerint zajlott és nem a modern világunkban zajló, modern gondolkodásmód szüleménye. Ugyancsak Oda eredeti színeit használták a jelmezek megalkotásánál is, amiket az egyik speciális képes gyűjtemény lapjain láthatunk (Color Walk). Nagyon pazar díszletekkel dolgoztak, a Baratie tengeri étterem például lemászik a képernyőről, de Kaya kastélya is mesésen fest. Olyan apróságokra is figyeltek, amit a szemfüles rajongók meglátva elégedetten bólogatnak majd (sok-sok easter egg is látható elszórva a háttérben). Még a jellegzetes ételeket is áthozták, de vicces csigatelefonok (den den mushik) és hajók is szupermód működnek átültetve. A helyszínek is felismerhetők, a kidolgozásuk nem hat idegennek, nem beszélve a szereplőkről, akik maguk is rajonganak a One Piece-ért, így tudták hozni a figurákat.
A kémia is működik köztük, amit néhol jobban árnyalnak, mint a mangában. Ilyen például a navigátor Nami (Emily Rudd) és a kardforgató Roronoa Zoro (Mackenyu) beszélgetései, de már megjelenik Zoro és a szalmakalaposok szakácsa Sanji (Taz Skylar) viaskodása is. Jó választás volt a mesterlövész Usopp (Jacob Romero) is, illetve hogy Sanji karakteréhez hasonlóan nem vállaltak be olyan jellegzetességet a kinézetén, ami által nevetségesen festett volna (a hosszú orra gondolok, illetve a szakács esetében a göndör szemöldökre). Természetesen a tengerészet is képviselteti magát, így láthatjuk Luffy első kis barátját Coby-t (Morgan Davies) a karrierje egyengetésében, ami részletesebb és hozzáad a műhöz. Jóval előbb bemutatásra kerül a nagyfater, azaz Garp aladmirális (Vincent Regan), így adnak egy macska-egér ívet is Luffy-ék kalózkodásának. Említésre érdemes még a zseniális bohóc, Buggy (Jeff Ward) brillírozása is, illetve Mihawk (Steven Ward) és Shanks (Peter Gadiot) laza alakítása. A további szereplők közül a főszakács Zeff (Craig Farbass) is jól hozza a mogorva apafigurát. Az egykori kalóz kapitány és Sanji kapcsolatának bemutatásához be merték vállalni azt az explicit jelenetet is, ami például az animében is nagy változtatással lett leközölve. A velejéig gonosz figurák is mind jelmezben, mind személyiségben teljes átéléssel hozzák az elvártat. Gondolok itt az első évad nagy főgonoszának megtett Arlongra (McKinley Belcher III) és az elég sok játékidőt kapó Kuro kapitányra (Alexander Maniatis). A kisebb történetívek átszabása is elfogadható változtatásnak bizonyult, valamint sikeresen bemutatták a csapattagok úgymond eredettörténet is. A CGI is rendben van, bár Luffy gumiképességeit szebben is elkészíthették volna. Csillagos ötöst érdemel, hogy a halemberekhez nem CGI-t, hanem maszkokat használtak, amikkel groteszk módon élethűbb élményt kaptunk.
Az eredeti angol hang egy japán sorozatot kedvelő és ahhoz szokott fülnek az első 1-2 részig fura lesz, de ebben a formában ajánlott megtekinteni. Bármennyire is szeretem az anime szinkront és a színészek nagy része hozzá is járult játékával az élőszereplős sorihoz, mégis idegennek, furcsának hat az egész ezen a nyelven. (Ahhoz tudnám hasonlítani, amit egyesek műveltek a Mad Lipz alkalmazásban pár éve paródia címen… egyszerűen nem illik ehhez a sorozathoz a játékuk). Magyar szinkron is helyet kapott az alkotáson, de néhány hang szerintem borzalmas választás (Garp magyar szinkronja sokkal fiatalabbnak hat, mint egy 60+ éves emberé), így ezt is nagyon hamar elengedtem. Felcsendül néhány anime zenei betét is, ami kellemes emlékeket idézhet azok ismerete jegyében, de általánosságban is nagyon jók a dalok.
A sorozatban látható harcok és koreográfiák korrekt módon lettek komponálva, főleg a kardvívós összecsapásokat tudnám kiemelni, de egy csomó támadás felismerhető a mangából. Lehetett volna több akció, de a köztes részek sem unalmasak, egyes jelenetek drámaisága még annak ismeretében is működik ennyi év elteltével is (konkrétan a bevonulásra gondolok Arlong Parkba). A történeten itt-ott csavartak kicsit, de nem sérül tőle az alapanyag, csak annyira mertek bátrak lenni, ameddig az a bizonyos takaró ér. Az első évad végére összeáll a kezdő ötös, akik egy karnyújtásnyira vannak csak az igazi izgalmakat ígérő Grand Line területtől. A remélhetőleg érkező folytatást is belengetik egy ikonikus karakter szeméjében, érdemes megvárni tehát a stáblista végét!
Egyszerűen hihetetlen leírni, hogy az élőszereplős One Piece jött, látott és győzött, de ami a legfontosabb: működött! Ez mind köszönhető a hozzáértésnek és a projektben résztvevők szeretetének, valamint profizmusának. Lehet egy olyan dolgot indított el a sorozat, ami utat nyit hasonló kaliberű gigászoknak a jövőben (Naruto felkészül?). Mindenesetre, ha a Netflixnél van pénz lóvéra, akkor 10 évig biztosan lesz mit néznünk, aminek a nyertesei mi, a hálás rajongók leszünk.
Képek forrása: Netflix, The New York Times, Cosmopolitan, Glamour UK
