Talán elcsépelt kezdésnek tűnik, de mondjuk ki gyorsan a nyilvánvalót: nem túl hálás dolog manapság Star Wars-rajongónak lenni, mivel a Disney féle trilógia még az erősségei ellenére is egy kész katasztrófának tekinthető, főleg, ami a történetet és annak koherenciáját illeti. Sorozatos fronton már sokkal jobb a helyzet (pláne, ha a bevezetőben említett két alkotást vesszük alapul), ám azok is az ezerszer látott érát veszik alapul, a Köztársaság fénykorának végnapjait feltáró The Acolyte-ra pedig még várnunk kell egy keveset. Azt már csak zárójelben jegyeznénk meg, hogy két közkedvelt karaktert (Obi-Wan Kenobi, Boba Fett) is sikerült teljesen leamortizálni, ami azért különösen nagy „bravúr”, mert mindössze néhány epizódra volt hozzá szükségük az alkotóknak. Mindezek ellenére felettébb optimisták lehettünk az Ahsokával kapcsolatban, hiszen az a Dave Filoni áll mögötte, akinek a messzi-messzi Galaxis legnagyszerűbb történeteit köszönhetjük, és akinek minden egyes nyilatkozatán érződik, hogy a szívén viseli a milliók által imádott univerzum sorsát. Nem mellesleg azért is izgatottan vághattuk a centit a premierig, mert a széria lényegében a négy évadot megélt Lázadók élőszereplős folytatásának tekinthető, így végre újra láthatjuk a Szellem legénységét, valamint megtudhatjuk, mi lett a sorsa Ezra Bridgernek és a rettegett stratégának, Thrawn főadmirálisnak. Kár, hogy az első két részben ebből még vajmi keveset láthatunk, a játékidő nagy részében pedig többször üti fel a fejét az unalom, mint az izgalomból eredő bizsergés.
A kép forrása: Cinemablend
Maga a nyitány egyébként nagyon ügyesen pendíti meg nosztalgia húrjait, hiszen a csillagok előtt úszó, a történetet megalapozó betűrengeteg pillanatok alatt eszünkbe juttatja, miért is szeretjük ezt a franchise-t – mindezt úgy, hogy ezúttal vérvörös árnyalatot öltött a szöveg. Maga a kiindulópont ugyanakkor már eléggé távol áll az eredetiségtől, mivel ezúttal is egy térkép után zajlik a keresés (igen, pontosan így kezdődött Az ébredő Erő), ami nem meglepő módon azt mutatja meg, hogy hova száműzték Thrawnt (és vele együtt Ezrát) az „űrbálnának” is csúfolható Purrgilek. Az időközben elbukott Birodalmat szolgáló lángelme visszatérése természetesen a háború árnyékát vetné a rozoga lábakon álló Új Köztársaságra, így tehát prioritást élvez, hogy a címszereplő által megszerzett térkép ne kerüljön rossz kezekbe. Bonyodalom nélkül viszont nincs izgalmas cselekmény, így csakhamar lába kél a felbecsülhetetlen információkat tartalmazó gömbnek, amin az egész galaxis sorsa múlhat. A spoilerek elkerülése végett nem mennénk bele abba, hogy milyen események vezetnek idáig, mindössze csak annyit mondanánk, hogy eléggé kiszámítható mederben zajlanak a történések, így nagy megfejtésekre és fordulatokra – egyelőre legalábbis – senki se számítson.
A kép forrása: StarWars.com
Kikacsintásokra azonban annál inkább, és itt most rögtön meg is cáfolnánk Filoni azon kijelentését, miszerint az Ahsoka megértéséhez nincs szükség az előzményekre. Nos, való igaz, hogy maga a sztori a Lázadók nélkül is érthető úgy-ahogy, ám a tényleges élvezetőséghez bizony elengedhetetlen az animációs széria ismerete, hiszen minden egyes csendesebb pillanat (amiből egyébként van pár, de erről majd később) a karakterek iránt érzett szimpátiára alapoz, aminek ugyebár előfeltétele, hogy tisztában legyünk a történetükkel. Az elismert író persze minden erejével azon volt, hogy azok is értsék az ok-okozati összefüggéseket, akik vakon vágtak bele a kalandba, de ez sajnos olyan dialógusokhoz vezetett, amelyek a frissen kibontott tankönyvek illatát árasztják magukból. Zömében száraz, didaktikus párbeszédeket kapunk az első két epizód során, melyek szinte minden esetben mellőzik a szereplők közötti dinamikát, cserébe olyan közhelyeknek lehetünk szem- és fültanúi, hogy az még Star Wars mércével mérve is szemforgatásra adhat okot. Nem is beszélve arról, hogy a legtöbb karakter inkább tűnik két lábon járó sztereotípiának, mintsem valódi személynek, amit mi sem bizonyít jobban annál, hogy az Ahsokát segítő droid, Huyang szolgáltatta a nyitány legjobb pillanatait. Ugyanakkor ezzel kapcsolatban is hasogathatnánk egy picit azt a bizonyos szőrszálat, mert egészen hihetetlen, hogy a Star Wars kapcsán még mindig kötelező kelléknek számít egy karizmatikus droid és/vagy egy aranyos kisállat – igen, ez utóbbit is megkapjuk Sabine Wren (Natasha Liu Bordizzo) lothali macskájának képében. Ahogy azt már említettük, a mozgalmas prológus után hamar elveszíti a lendületét a széria, és itt most ne arra tessék gondolni, hogy megindul a sakkbábúk csendes, ugyanakkor hangulatos és érdekfeszítő felpakolgatása a táblára, erről ugyanis szó sincs. Az első két rész nemes egyszerűséggel tele van üresjárattal, ergo – és nem hittem volna, hogy pont ezzel a sorozattal kapcsolatban kell ilyet írnom – többször is ásítozásra késztethet minket az Ahsoka, ami a téteket tekintve azért elismerésre méltó teljesítmény – természetesen nem a jó értelemben véve.
A kép forrása: Mashable ME
Mostanra vélhetően minden olvasó kedvét sikerült elvennem a szériától, pedig a mérleg másik oldalán is akad néhány tétel. Kezdve a színészekkel, hiszen Rosario Dawson már A Mandalóri második évadában is bizonyította, hogy remekül alakítja Anakin egykori tanítványát, de Natasha Liu Bordizzo játékára sem lehet panasz. Az egyébként szinte mindig brillírozó Mary Elizabeth Winstead ugyanakkor még nem tudott meggyőzni arról, hogy ő volt a legalkalmasabb jelölt az immáron tábornoki rangot viselő Hera Syndulla szerepére, de mivel egyelőre esélyt sem nagyon kapott arra, hogy kibontakozhasson, így bizakodó vagyok vele kapcsolatban. A hangulat szintén ízig-vérig Star Wars: legyen szó Lothal pusztáiról, a Korélia gyártelepeiről vagy az Új Köztársaság hajóiról, minden egyes elem a helyén van, így az egyszeri rajongó valósággal lubickolhat ebben az univerzumban – pláne, hogy a látvány ezúttal is kifogástalan, és nem csak egy kisképernyős produkcióhoz mérve.
A kép forrása: The Hollywood Reporter
Persze manapság már hozzászokhattunk, hogy sorozatos fronton sem spórolnak a vizuális effekteken, de az elmúlt időkben azért a nagyvásznon is láthattunk néhány kirívóan rossz CGI-t (elég csak a legutóbbi Marvel vagy DC-filmekre gondolni), így mindenképpen meg kellett említenünk a pozitívumok között. A képi világhoz ráadásul csodálatos zenei paletta asszisztál, melyet ezúttal is Kevin Kinernek köszönhetünk, aki már A klónok háborúja, a Lázadók, a Rossz Osztag és a Jedihistóriák során megmutatta, hogy képes a legendás John Williams nyomdokaiba lépni. A harci koreográfiák ugyancsak megérnek egy misét, mivel minden egyes összecsapás remek dinamikával bír, érezni a lendületet, nem mellesleg kiválóan is vannak fényképezve (ez egyébként az egész sorozatra igaz, akad néhány csodaszép beállítás), szóval pillanatok alatt mosolyt csalhat az arcunkra, ha elkezdenek sisteregni a fénykardok.
Nem úgy az Ahsoka többi szegmense, mivel az első két felvonás inkább volt csalódást keltő, mintsem felemelő vagy izgalmas – persze ebből még nem érdemes levonni messzemenő következtetéseket. A dologhoz mondjuk hozzátartozik, hogy már csak Dave Filoni miatt is elég magasan voltak az elvárások (nem beszélve arról, hogy Ahsoka az egyik legkedveltebb karakter a Star Wars univerzumában), ám végül pont ő volt az, aki egy ennyire lapos forgatókönyvvel szúrta ki a nézők szemét. A főszereplők közötti viszonyrendszerre direkt nem tértünk ki, mivel azzal lelőnénk egy-két poént (bár ezt igazából az előzetesek is megtették), de még ezen a téren is tapasztalható némi fásultság, holott jól ismert karakterekről beszélünk, így evidensnek vettük, hogy legalább a kémiát illetően nem lesznek problémák. Mindent összevetve egyébként messze nem rossz a végeredmény (sőt), ám a legjobb Star Wars-sorozat (ami sokak szerint az Andor) címére egyelőre semmiképp sem jelentkezhet be a Disney+ legújabb üdvöskéje, pedig minden esély megvolt arra, hogy megtörténjen a trónfosztás. Bízzunk benne, hogy a teljes évadról szóló kritikánk már sokkal pozitívabb hangvételben íródik, mert ez a történet valósággal kiált azért, hogy grandiózus és felejthetetlen legyen.
