Figyelem! A cikk kisebb spoilereket tartalmaz 1-2 karakterrel kapcsolatban!
Sokakhoz hasonlóan én sem nagyon gondoltam volna, hogy Star Wars: A klónok háborúja 7. évadának elején bemutatkozott 99-esek (avagy Rossz Osztag) önálló szériája bárminemű relevanciával bírhat a nagy egész szempontjából, ám csakhamar kiderült, hogy nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat. Dave Filoni és csapata ugyanis nem csupán azért állt elő a backdoor epizódokkal néhány évvel ezelőtt, hogy tovább fejje a messzi-messzi galaxis kék tejet adó tehenét, épp ellenkezőleg, a „defektes” klónok kálváriája nagyon is sokat nyomott a latba lore szempontjából. A spinoffnak hála megtudhattuk, hogy mi lett a klónhadsereg szülőhelyéül szolgáló Kamino sorsa, ahogy annak is szemtanúi lehettünk, miként cseréli le a Birodalom a háború hű katonáit a célozni nem tudó rohamosztagosokra. Emellett egyre közelebb kerülhettünk a kissé sablonos jellemvonásokkal bíró, ennek ellenére (vagy talán épp ezért) szerethető Rossz Osztag tagjaihoz, akik immár Tech nélkül kénytelenek folytatni a küldetésüket – utólag is köszönet a készítőknek, amiért megmutatták, hogy nem olyan vastag az a plot armor. Merthogy feladat éppenséggel most is akad, hiszen a kelleténél sokkal több tragédiát látott Omega a Legendákból ismert Tantiss hegyén reked, az őt elfogó Royce Hemlock pedig egyáltalán nem tűnik vendégszerető házigazdának, így adja magát, hogy valamilyen úton-módon ki kell szabadítani a lányt – persze csak azután, hogy a csapat kiderítette, hol van egyáltalán a bázisnak otthont adó Weyland bolygó.
A kép forrása: Sideshow
Ezen a ponton veszi tehát kezdetét az utolsó fejezetként funkcionáló 3. évad, amely kapásból három résszel nyitott a Disney+ kínálatában, méghozzá jó okkal, a trió ugyanis együtt alkot egy nagy, melankolikus egészet. Utóbbi jelző pedig nem a költői túlzás jegyében került a mondatba, hiszen az Omegára, valamint a szintén a kutatóbázison raboskodó Célkeresztre fókuszáló részek cselekménye sokkal lassabban csordogál a megszokottnál, a létesítmény szürke falai pedig pillanatok alatt átéreztetik a nézővel, hogy min megy keresztül az egyébként meglehetősen találékony főhős. Tekintve, hogy egy gyerekeknek készült animációs sorozatról beszélünk (bár a 6-os karika szerintem kissé enyhének mondható egy-egy jelenet miatt), mindez akár negatívum is lehetne, ám az a helyzet, hogy a produkciónak nagyon is jól áll ez a komótos ritmus, amely még visszatérő motívumokkal (például a víz csöpögése) is ráerősít a Tantiss monoton, ciklikus mindennapjaira. Nem mellesleg azért is fontosak ezek a felvonások, mert az itt zajló kísérletekkel és kutatásokkal (melyekkel amúgy még tovább mélyítették a Birodalom iránti ellenszenvet) már a közutálat tárgyát képező új trilógia, valamint A Mandalóri eseményei felé kacsintgat a széria – a harmadik, A Tantiss árnyéka címet viselő etap során például maga az Uralkodó is feltűnik, jelenléte pedig szerencsére túlmutat a Star Warsban gyakran alkalmazott fan service jelenségen.
A kép forrása: The Mary Sue
Ezt követően aztán kinyílik egy picit a világ, így láthatjuk, miként próbál Vadász és Zúzó (na meg persze Echo, aki ezúttal sajnos jóval kevesebb időt tölt a „kamerák” előtt) szeretett nővérük nyomára bukkanni, és bár a feszültség érezhetően leül egy picit, szerencsére így sem lesz olyan érzésünk, hogy időhúzó epizódokkal állnánk szemben. Már csak azért sem (és ez a szezon egyik legnagyobb pozitívuma), mert ezúttal bizony nincsenek tölteléknek ható bekezdések, még a sorból kilógó „mellékküldetések” is szervesen kapcsolódnak a fősodorhoz, folyamatosan fenntartva ezzel a rajongók érdeklődését. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden egyes snitt aranyat érne, sőt, a Fennec Shandot visszarángató 8. rész kifejezetten unalmasra sikeredett, összességében nézve viszont sokkal koherensebb lett a végeredmény, így még egyben ledarálva is hamar lecsúszhat az évad.
A karakterek kapcsán is csak dicsérő szavakkal illethetem az opuszt (legalábbis, ami a főbb szereplőket illeti), mert bár Zúzó jellemfejlődése továbbra is a nem létező fogalmak halmazába tartozik (éppen ezért nem is nagyon beszéltették a készítők), a történet mozgatórugójának tekinthető Omega végleg kilépett a védelemre szoruló kislány szerepéből, olyannyira, a fantasztikus záróakkordra már ő a csapat legkompetensebb tagja. A sokáig a Birodalom sorait erősítő Célkereszttel való kapcsolata is megér egy misét, kettejük dinamikáját ugyanis remekül építették fel az írók, így a végkifejletre már nemcsak az osztag tagjai, de mi magunk is képesek lehetünk megbocsátani a lövész múltbéli tetteit. Üröm az örömben, hogy néhány ismerős arc visszatérése sajnos nem úgy sikerült, ahogy azt vártuk, a nagy elánnal beharangozott Asajj Ventress feltűnése például egy méretes red herringnek bizonyult, de Rexet is szívesen láttam volna még néhány extra képkocka erejéig.
A kép forrása: TheDisInsider
Külön kiemelném a képi világot és a hangzást, helyenként ugyanis fantasztikusan fest a produktum – túlzásnak tűnhet, de egy-egy snitt a Disney-éra legjobb egész estés filmjének tartott Zsivány Egyest juttatta eszembe, ami talán mindent elmond a prezentációról. A zenék pedig újfent tökéletesen egészítik ki a látottakat, különös tekintettel a zongorával kísért dallamokra, melyek duplán aláhúzzák a borongósabb hangvételt, ami végig ügyesen egyensúlyoz a reményvesztettség és az optimizmus között. Az epilógusról még elfogultság nélkül is csak szuperlatívuszokban tudok értekezni, mert bár a 14. rész után az volt az érzésem, hogy egy összecsapott, elvarratlan szálakat hagyó finálét kapunk, a szakik szerencsére 50 percesre hizlalták a búcsút, így egy eseménydús és látványos lezárásban részesültünk, melynek utolsó néhány percéhez nem árthat bekészíteni egy-két zsebkendőt.
A kissé csapongó ritmus és néhány elszalasztott lehetőség ellenére azt mondom, hogy a Star Wars: Rossz Osztag utolsó „kötete” minden téren méltó a spinoff korábbi évadaihoz, sőt, a kompaktságának köszönhetően még talán túl is mutat azokon, hiszen ezúttal nem kellett magunkat átverekedni az eddig szinte kötelező érvényű fillereken. Összességében nézve ugyan kevesebb a valóban kiemelkedő rész (talán csak a már említett harmadik, valamint a bámulatos utolsó epizódot mondanám annak), mint az előző szezonban, de mivel a kevésbé emlékezetes fejezetek sem 6 pont környékén mozognak, így végső soron egységesebb minőséget sikerült produkálniuk az alkotóknak. Igazság szerint én még szívesen néztem volna tovább a 99-es osztag ténykedéseit, ugyanakkor megértem, hogy Filoniék nem akarták a végtelenségig nyújtani ezt a sztorit, hiszen, ahogy a mondás is tartja, egyszer minden jónak vége szakad. Ettől függetlenül bízom abban, hogy a ma érkező Tales of the Empire után is kapunk még animációs szériákat, mert ezen a téren jelenleg sokkal jobban áll a Disney mérlege, mint az élőszereplős filmek és sorozatok berkeiben, ahol inkább a csalódást keltő opuszok vannak túlsúlyban.
