Többször is elmondtam már (legutóbb épp a második évad első két részéről szóló kritikámban), hogy a maga módján kifejezetten szórakoztatónak találom a Halo adaptációját, még úgy is, hogy tisztában vagyok a hibáival – szó se róla, van belőlük néhány. Persze könnyű elnézőnek lennem a sorozattal, mert bár szeretem ugyan a Bungie (és a 343 Industries) szériáját, azért közel sem mondanám magam rajongónak, így aztán nem kiáltottam blaszfémiát, amikor Master Chief (Pablo Schreiber) először szabadult meg a sisakjától – más kérdés, hogy később sem nagyon igyekezett azt visszavenni. Amiatt sem rohantam fejjel a falnak, hogy az alkotók csak amolyan inspirációs forrásként kezelték (és kezelik most is) az Xbox konzolok egyik legnagyobb zászlóshajóját, így nem a játékok története került a képernyőre – bár a The Last of Us már bebizonyította, hogy sok embernek egyik változat sem jó, így lényegében mindegy volt, hogy melyik oldalról közelítik meg a produkciót. Egyedül Kwan Ha (Yerin Ha) történetszála az, amit elképesztően erőltetettnek és feleslegesnek éreztem, így az volt a legnagyobb kívánságom a folytatással kapcsolatban, hogy írják ki valahogy a szakik. Nos, azt már a nyitány is világossá tette, hogy erre sajnos nem került sor, de vajon sikerült úgy megoldani az ő vonalát, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon? Tartsatok velem, megpróbálok választ adni erre a kérdésre!
A kép forrása: Men's Journal
Mivel legutóbb alaposan kiveséztem az első két részt, így azok történéseit most nem eleveníteném fel újra, lássuk inkább, hogy jobb vagy rosszabb élményt kínáltak a maradék fejezetek. A Halo legnagyobb problémája továbbra is az, hogy nem mer igazán grandiózus lenni, ami költségek szempontjából ugyan érthető lépés, ám az alapanyag éppenséggel nem arról híres, hogy emberek beszélgetnek egymással zárt tereken. Márpedig a második szezon zömét is a dialógusok teszik ki (csak úgy, mint az első etap esetében), így ezúttal is hoppon maradnak azok, akik inkább fegyverropogást szeretnének hallani a még mindig hangulatos intro után. Ezzel alapvetően amúgy nem lenne probléma, hiszen a videójátékokkal ellentétben egy sorozat nem szólhat a szűntelen puffogtatásról, ám a forgatókönyv ismételten képtelen volt felérni a prezentációhoz, így érdekes témák ide vagy oda, az esetek többségében nagyon klisés párbeszédeket kapunk. Nem mellesleg a következetességgel is akadnak problémák, pláne a józan észt néha kispadra ültető Halsey (Natascha McElhone) és az újfent túl érzelgősre faragott John esetében, aki szinte minden második jelenetben elfelejti, hogy mi forog kockán. A Covenant ugyanis már Reach ajtaján kopogtat ebben az évadban, sőt, maga a címadó gyűrű is elérhető közelségbe kerül (mindkét fél számára), szóval erőteljesen robog a cselekmény Halo: Combat Evolved prológusa felé, így végre a rajongók is elkezdhetik dörzsölni a tenyerüket a jövőt illetően. Kár, hogy az igazán autentikus élményre várnunk kell a harmadik felvonásig, a mostani ugyanis csak egy újabb alapozásnak tekinthető – bár tény, hogy akad azért néhány kardinális esemény a SkyShowtime kínálatában elérhető nyolc epizód során.
A kép forrása: Windows Central
Reach ostromát például már az első előzetesben is ellőtték néhány hónappal ezelőtt, méghozzá jó okkal, mivel toronymagasan az ezt bemutató negyedik rész a szezon csúcspontja – nem véletlen a 9 pontos IMDb értékelés. Ebben érezni leginkább, hogy egy Halo adaptációval van dolguk, hiszen a nagytotálban mutogatott pusztítás remekül prezentálja az ellenfél erejét és technológiai fölényét, láthatunk néhány kimondottan jól megkoreografált összecsapást, miközben az emberi sorsok bemutatására és az önfeláldozásra is fordított néhány snittet a rendező (Craig Zisk) – mondjuk ezek pont nem jellemzőek a játékokra. Arról már nem is beszélve, hogy a készítők végre világossá tették: nem riadnak vissza attól, hogy egy huszárvágással kiírják a fontosabb szereplőket, ezzel bemutatva, hogy ebben a háborúban mindenki feláldozható a győzelem érdekében. Az egyetlen problémám csupán az volt, hogy kissé sötétre sikeredett ez az epizód, amit persze szintén meg lehet magyarázni a büdzsével, csak hát a hunyorgó nézőt ez nem igazán fogja érdekelni. És akkor egy kis feketeleves. Thanos óta tudjuk, hogy mennyire fontos az egyensúly, így rögtön a nagy csata után megkapjuk az évad legrosszabb 60 percét, ami ugyan elég távol áll az első etapot elcsúfító Inheritance mélységétől, de még így is váratlanul érhet minket az imént taglalt adrenalinlöket után.
A kép forrása: Halo Waypoint
Az Aleria névre hallgató fejezet ugyanis egy lassan csordogáló lábjegyzet lett csupán, ami a kelleténél jóval több időt fordít Soren (Bokeem Woodbine) és Laera (Fiona O'Shaughnessy) nem túl érdekfeszítő sztoriszálára, ráadásul Kiválasztottat farag Kwanból, ami nem egy okos lépés, tekintve, hogy ennek a történetnek Master Chief a főszereplője – vagy legalábbis így kellene lennie. A végjátékra szerencsére felpörögnek az események, így a szezon maradéka már jó (bár közel sem halálos) iramban halad az epilógus felé, melyben kezdetét veszi a háború a mindent eldöntő Halóért, miközben egy halált hozó fenyegetés is felüti a fejét. A rajongók bizonyára tudják, hogy a Floodról (Áradás) van szó, ami mellett még a Covenant jelenléte is eltörpül, és amit egészen másképp sikerült beleszőni a történetbe, mint ahogy azt a Bungie tette 2001-ben. Mindenki döntse el maga, hogy mennyire jók ezek a változtatások, én mindenesetre tárt karokkal fogadtam őket, mert egyrész volt értelmük, másrészt túlzás nélkül a The Last of Us kezdését idézte meg a „kitörés”, ami néhány ütős jelenet erejéig a horrorok irányába terelte a feldolgozást.
A kép forrása: Paramount Plus
Picikét gondban vagyok most, mivel ez egy kritika, nem pedig egy kibeszélő, néhány kiemelt jelentőségű történésről viszont képtelenség lenne spoilerek nélkül beszélni, így lényegében egyetlen betűt sem írhatok például Cortana (Christina Bennington) és az Arbiter (Viktor Akerblom) szerepéről, ezzel ugyanis ellőnék néhány meglepetést. Maradjunk tehát annyiban, hogy a hozzájuk köthető történések talán még Master Chief ábrázolásánál is jobban meg fogják osztani azokat, akiknek Halo poszterek díszítik a szobájuk falát, ezt pedig csak a legutolsó képsorok változtathatják meg – bár igazából ebben sem vagyok teljesen biztos. Azt azonban bizton állíthatom, hogy a Halo második évada szinte minden gyermekbetegséget (nem túl acélos dialógusok, érzelgős John, logikai bukfencek, a kelleténél több figyelmet kapó Kwan Ha) megörökölt az elődtől, így semmiképp sem tudom ajánlani azok számára, akik anno csalódtak az adaptációban. Másrészt viszont pozitívumból is akad néhány, hiszen a negyedik és a nyolcadik epizód még rajongói szemmel nézve is remek lett, a Flood bevezetésének módja miatt kalapot emelek a készítők előtt, ráadásul az eleinte mellékesnek tűnő események és karakterek is szorosabban kötődnek a fősodorhoz, így ezúttal egy koherensebb történetet kapunk, ami bátran beáldoz néhány „gyalogot” a háború sakktábláján.
Megvalósítás terén egyébként továbbra sem nagyon érheti szó a ház elejét (a CGI ugyan megbicsaklik néha, de a díszletek és a páncélok bőven kárpótolnak miatta), a kissé hiteltelenül alakító Fiona O'Shaughnessy kivételével a színészek zöme is hozza a kötelezőt, a történet pedig végre valóban ott tart, ahol sokak szerint már a pilot során is kellett volna, szóval minden adott ahhoz, hogy harmadszorra sikerüljön a bravúr. Kár, hogy jelen pillanatban ez nem igazán nyújt vigaszt, mivel az új szezon sajnos a fent említett csúcspontok ellenére is többször rúgott kapufát, mint gólt, így még mindig egy sok pénzből készült popcorn-sorozattal állunk szemben, ami ugyan bőven beleesik a szórakoztató kategóriába, ám ettől a franchise-tól azért sokkal többet várnánk ennél. Talán majd legközelebb – már ha egyáltalán lesz ilyen.
