[Sorozatkritika] Fallout 1. évad – Lucy, a felfedező

A videójáték-adaptációk átka szerencsére már jó ideje a múlt ködébe veszett, mert bár túlzás lenne azt állítani, hogy el vagyunk árasztva jobbnál jobb feldolgozásokkal, azért jelentősen emelkedett a színvonal az olyan produkciókhoz képest, mint a Street Fighter, a Doom, a Max Payne, vagy épp Uwe Boll munkássága, amivel lényegében büntetni lehetne. A Fallout-sorozat kapcsán viszont joggal lehettek kételyeink, mert bár maga a Bethesda Game Studios (és így természetesen Todd Howard, aki executive produceri szerepet tölt be) is a fedélzetre lépett, Jonathan Nolan és Lisa Joy rohamtempóban gyalulta le anno az ígéretesen kezdő Westworldöt, így aztán kérdésessé vált, hogy ezúttal vajon melyik végletet kapjuk. Nos, azt már most, a kritika elején bátran kijelenthetem, hogy akadnak ugyan kisebb ráncok a pusztaság szürke vásznán, ám összességében nézve egy remekbeszabott adaptációt kaptunk, ami úgy csúszhat le a rajongók torkán, mint a frissen behűtött Nuka Cola.

A kép forrása: Press Start Australia

És ha már szóba került a Fallout-univerzum közkedvelt itókája, kezdjük is talán a legszembetűnőbb pozitívummal, avagy a külsőségekkel. Már a Nolan rendezte nyitány legelső képkockái láttán világossá válhat a nézők számára, hogy a produkción dolgozó szakemberek kívül-belül ismerik ezt a világot, hiszen az összes kellék, berendezési tárgy és kosztüm az Interplay, valamint a Bethesda sikercímeiből költözött át a sorozatba, megteremtve ezzel azt az utánozhatatlan hangulatot, ami évtizedek óta lehengerlő vonzerővel bír a játékosok körében. Egyetlen olyan elemmel sem találkozni a nyolc epizód során, ami esetében kilógna az a bizonyos lóláb, így a veteránok az első snittől kezdve az utolsóig otthonosan mozognak majd a díszletek között, míg az új érkezőket a minőségi kivitelezés ragadhatja magával. Merthogy az Amazon ezúttal sem spórolt semmin: a szereplők nem zöld háttér előtt kalandoznak, hanem valódi, alapos műgonddal megépített helyszíneken teszik a dolgukat, és bár alkalmanként persze kapunk némi CGI-t (a praktikus effektekkel történő atomrobbanást csak a másik Nolan engedheti meg magának), az esetek túlnyomó részében szó szerint kézzelfogható a világvége. Na, de mi is vezetett pontosan az emberiség szinte teljes pusztulásához?

A kép forrása: mikeshouts

Természetesen a Nagy Háború, ami órák leforgása alatt zárójelbe tette a történelmet, és amely nem a véget, hanem a kezdetet jelenti a franchise számára. Talán nem nagy spoiler, hogy cikkünk alanya is ezzel a felettébb kardinális eseménnyel indít, méghozzá rendkívül hatásos jelenetek képében – akkora katarzist azért nem vált ki a kezdés, mint mondjuk a The Last of Us prológusa, de így is megemelhetjük a kalapunkat, pláne a bravúros operatőri munka láttán. Ezt követően aztán ugrunk egy nagyot (egészen pontosan 219 évet) az időben, hogy megismerkedjünk a széria hősnőjével, az Ella Purnell (Yellowjackets, Arcane) által alakított Lucy MacLeannel, aki már az első szavaival képes megidézni a játékokat, hiszen ahogy a készségeit sorolja egy leendő házasság reményében, az szinte a szemünk elé varázsolja a minden alkalommal kreatív karakterkészítőt. Ebből talán már nem nehéz kitalálni, hogy a történet ezúttal is egy menedékben (szám szerint a 33-asban) veszi kezdetét, a kék kezeslábasba bújtatott idill azonban újfent nem tart sokáig, mivel már az első 30 percben világossá válik, hogy a vastag falak és az áthatolhatatlannak tűnő kapunk nem nyújtanak védelmet az emberi gyarlósággal szemben. A katasztrófához vezető út láncszemei persze csak később állnak majd össze egy nagy egésszé (a legnagyobb fordulatokra egészen az utolsó epizódig kell várnunk), így eleinte mi is legalább annyira vakon vagyunk az ok-okozatok terén, mint Lucy, aki végül egy olyan küldetésre kényszerül, amely – dobpergés! – a felszínre vezet.

A kép forrása: TheSixthAxis

„Vigyázz, kedves hölgy, ez egy veszélyes hely!” – kiabálhatják azok a rajongók, akik már több alkalommal is nekivágtak a kietlen pusztaságnak, optimista hősnőnk azonban mit sem tudhat arról, hogy ami a Fallout világában nem öl meg, az is megöl, csak egy picivel később. Lucy eleinte annyira naiv módon menetel előre szent célja felé, hogy – föld alatti oktatás ide vagy oda – még egy ördögszekérre is képes rácsodálkozni, miközben egyetlen óvintézkedést sem tesz az élete megóvása érdekében. Az ember persze alkalmazkodó lény, így az őt ért traumák hatására elég hamar (ha engem kérdeztek, szerintem túl hamar) megedződik, ám ennek ellenére sem lesz képes levetni az optimista, „mindenkiben meglátom a jót” attitűdöt, ami egy végtelenül szimpatikus és szerethető protagonistává teszi – ebben természetesen Purnell odaadó alakítása is vastagon közrejátszik. Ennek a sztorinak persze több főszereplője is van, így csakhamar megismerkedhetünk az Acél Testvériség (Brotherhood of Steel) sorait erősítő Maximusszal (Aaron Moten) és a napjaink egyik legjobb karakterszínésze, Walton Goggins (A törvény embere, Aljas nyolcas, Kemény zsaruk) által életre keltett Ghúllal, akinek amúgy van rendes, polgári neve, ám erre csak később derül fény. Három főbb karakter őröl tehát a történet malmában, a cél azonban közös, hiszen mindannyian egy részről-részre rosszabb állapotban lévő fej megszerzésére törekednek – ez a felütés amúgy remekül rímel a Falloutra jellemző fekete humorra, ami elég sokszor megmutatja magát az évad során.

A kép forrása: Rock Paper Shotgun

A sorozat készítői többször is igyekeztek kihangsúlyozni, hogy az opusz azok számára is érthető és élvezhető lesz, akik egyetlen másodpercet sem töltöttek az alapanyaggal, ezt az ígéretet pedig szerencsére sikerült maradéktalanul teljesíteni. Az alkotás organikusan, a cselekménybe ágyazva ad magyarázatot az egyes eseményekre, így sosincs az az érzésünk, hogy egy tankönyvből olvassák fel nekünk a lore-t, ahogy a karakterek, frakciók céljai és motivációi is dialógusokon keresztül kerülnek kibontásra. Különösen tetszett például az Acél Testvériség hitvallásának bemutatása, de abból is kapunk némi ízelítőt, hogy az emberiség végső mentsváraként beállított menedékek milyen szörnyű titkokat rejthetnek – a játék ismerői jól tudják, hogy a legtöbb létesítmény messze nem a boldog menedéklakók vidám beszélgetéseitől volt hangos. A legteljesebb élményt persze még így is a veterán rajongóknak adja a Fallout, hiszen ők fogják csak kiszúrni az elrejtett apróságokat és easter eggeket (a szemétvetőn például jót nevettem), de mindenképp örvendetes, hogy azok is bátran belekezdhetnek a szériába, akik ugyan nincsenek tisztában az alapművekkel, ám kedvelik a posztapokaliptikus alkotásokat. Szintén sarkalatos pontnak számít, hogy mennyire sikerült felcsavarni a brutalitást, tekintve, hogy ezen a téren sosem volt túl szégyellős a franchise, sőt. Nos, örömmel jelenthetem, hogy ebből a szempontból sem érheti szó a ház elejét, minden egyes fejezetre jut ugyanis egy-egy leszakadó végtag, összezúzott koponya, vagy épp etikusnak még csak távolról sem nevezhető emberkísérlet, de a kannibalizmusból is kapunk egy kis kóstolót (bocsi), szóval az alacsonyabb ingerküszöbbel bíró emberek jobban teszik, ha úgy kerülik el a sorozatot, mint egy radioaktív pocsolyát.

A kép forrása: Den of Geek

Remek casting, kiváló megvalósítás, páratlan atmoszféra (a nagyszerű zenékért jár egy kövér piros pont) és következetes világépítés… ennyi pozitívum után akár azt is hihetnétek, hogy egy tökéletes produkcióval állunk szemben, erről azonban szó sincs. Mindent összevetve ugyan egy remek alkotást kaptunk, néhány esetben viszont anomáliát jelez a Pip-Boy, ezen hibák mellett pedig nem igazán mehetünk el szó nélkül. Hamar zavaróvá válhatnak például a véletlenszerű, már-már isteni közbeavatkozással felérő találkozások, mert bár úgy-ahogy próbálják megmagyarázni a készítők, hogy miért botlanak folyton egymásba a főszereplők (van, amikor ez működik is), az ötödik ilyen esetet követően már eléggé hiteltelennek hat, hogy ugyanazokat a lépéseket teszik meg a karakterek – pláne egy ekkora világ esetén. Szintén nem nagyon tudtam hova tenni, hogy hőseink helyenként a kukába dobták a logikus gondolkodást, ezzel belesodorva magukat amúgy teljességgel elkerülhető konfliktusokba – a sorozat dinamikájának szempontjából persze érthető döntések ezek, csak épp nem túl életszerű, hogy alapjáraton intelligens emberek veszik semmibe a túlélés alapszabályait. A ritmussal is akadtak kisebb problémák, mivel a 33-as menedék lakói pont akkor lettek a kispadra ültetve, amikor kezdett érdekessé válni ez az eleinte feleslegesnek tűnő sztoriszál – a flashback jelenetekért viszont mindenképp dicséret illeti az írókat, mert nem csupán a történetvezetést sikerült megbolondítani velük, de ezeknek hála nagyobb betekintést nyerhetünk az előzményekbe, mint korábban bármikor.

Az imént felsorolt negatívumok miatt tehát botorság lenne azt állítani, hogy a Fallout egy 10/10-es sorozat, ám kétség sem férhet hozzá, hogy még a hibáival együtt is ez lett az egyik legjobb videójáték-adaptáció, amely valaha képernyőre került. A Westworld első évadából megörökölt narratíva ügyesen szövögeti egymásba a múltat és a jelent, a színészek szinte minden esetben brillíroznak, a hangulat és a prezentáció pedig pillanatok alatt örömkönnyeket csalhat a rajongók szemébe, ami az egyik legfontosabb szempont egy feldolgozás esetében. Az Amazon szériája egy gyöngybetűkkel írt szerelmes levél a téma kedvelőinek, melynek minden egyes sorát öröm elolvasni, és aminek már most alig várjuk a folytatását – pláne az örömujjongást kiváltó utolsó képkocka után.