Ha a Vinegar Syndrome-nál feltűnik egy korábban itthon sosem látott darab, az általában két dolgot jelenthet. Vagy valami nagyon durván és kimondottan méltatlanul elfeledett klasszikusról van szó, vagy valami nézhetetlen celluloid-szemétről, amit még maguk az alkotók és eltöröltek a Föld felszínéről, majd a szerencsétlen nézőkkel együtt sóval hintették be a maradványok nyomát. Volt már példa mindkét esetre, nem is kevés, és az 1985-ös Girl School Screamers borítójára nézve nagyon vakartam a fejem, hogy ezúttal melyik variáció lesz soron. Ja, és az elfeledett művek közé nálam az “annyira rossz, hogy már vigyorogva élvezem a dolgot” címek is beférnek, ami miatt ezúttal is reménykedtem, hogy az élete során egyedül iskolás lányos koncepcióját megvalósító John P. Finnegannek legalább ennyit sikerült elérnie.
A lányok angyalok
Bár van valami felvezetése a filmnek, miszerint gyerekek szórakoznak egy kísértetjárta háznál, majd az egyikük össze is találkozik egy rémséges szellemmel, ezt elég gyorsan elfelejtjük, hiszen gyors váltás után a helyi katolikus iskola leány növendékei kerülnek képbe, akiket aztán nagyszerű eredményeik miatt egy neves birtokra küldenek, hogy ott az iskolára hagyott örökséggel foglalkozhassanak. A lányok pedig annyira jók, hogy egyből szeánszot és szellemidézést tartanak, ezzel megpróbálva elérni egy egykoron, az épületben rejtélyesen meghalt leányt. Ahogy pedig lenni szokott, hamarosan elszabadul a pokol, hősnőink pedig sorban hullanak, mint a legyek.
Sikoltanál, de nem tudsz
Annyira akartam szeretni ezt a filmet, hogy csak na, de egész egyszerűen unalmas és inspiráció nélküli katyvasz az egész, aminél még a tehetség is maximálisan hiányzik. Közel a teljes játékidő alatt csak úgy történnek a dolgok, mindenféle jelentőség nélkül, érdektelen szereplőkkel, érdektelen halálesetekkel, aztán hirtelen vége is az egésznek. Az egyetlen látványos gore jelenet meg el van lőve már a borítóval, de tényleg ez egyben a film legjobb jelenete is. A téma miatt adná magát, hogy ebből az egészből valami durva vérengzéssel, esetleg ijesztgetéssel, netán meztelenkedéssel igazán szaftos produkció szülessen, de semmi olyan nem látható a másfél óra alatt, ami kicsit is izgalmasabbá tenné az összképet. Illetve de, nem leszek igazságtalan… mintha a direktor megirigyelte volna Argento Phenomenáját, egy-egy esetben nemcsak Jennifer (Connelly avagy Corvino) látomásos jelenete köszön vissza, de talán még egy hanghatás is, teljes egészében. Finnegan talán leforgatta volna újra a nagyszerű klasszikust, és esélyesen még azzal is jobban járunk, mert ez így sajnos abszolút kuka.
Öröm az ürömben, hogy ha valaki filmgyűjtő, akkor az örülhet, mert a Vinegar Syndrome még ezt is kellő tisztelettel és odafigyelés mellett adta ki, avagy a hang- és képminőségre ezúttal sem lehet panasz. Angol felirat van a régiófüggetlen lemezen (BD), illetve a korongokon interjúkat és kommentárt is találunk. Nem egy klasszikus, nem is jó film, de tudom, hogy a Troma rendelkezik egy erős rajongói táborral, ahogy a trash filmek is kellően népszerűek, így nekik és a különlegességek kedvelőinek tudnám leginkább ajánlani az igényes slipcase-zel is elérhető kiadványt.
A filmet köszönjük a rovatot támogató Vinegar Syndrome-nak!
