A Borzongás Horrormagazin idejében a filmfelújítással foglalkozó kiadó számos kiadványát bemutattuk mind az oldalon, mind a lapban, mind pedig kibontós videókban, most azonban, néhány év kihagyást követően, a Vinegar Syndrome egy újabb csomagot küldött, aminek tartalmáról örömmel számolok be az elkövetkezendő hetekben. Van itt Play Dead, Dolly Dearest, sőt még egy igazi fantasy-klasszikus 4K-kiadásához is sikerült hozzájutni, avagy izgalmas összeállításról van szó. De első körben (és egyben idősorrendben haladva) következzen az itthon egyáltalán nem ismert, 1980-as Deadline, ami jó kis kiindulásként pont a kedvenc műfajunkkal foglalkozik.
Az alkotó sötét elméjének mélyén
A máltai Mario Azzopardi történetéből és rendezésében készült film a nyitányában még egy idillinek tűnő családot mutat be a horroríró apukával (Steven Lessey; Stephen Young: Zöld szója és A tábornok), anyukával (Elizabeth; Sharon Masters, akinek életútjának egy igen fontos állomása a khm… Booby Trap), valamint a három kisgyerekkel. Ám az elég hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a szörnyű látomásokkal élő író komoly válsággal küzd, miközben hiába fogadják úgymond szeretettel egykori iskoláján, a tanulók jelentős része lenézi és semmibe veszi alantas eszközeit, melyeket konkrétan beteges képzelgésként bélyegzik meg.
Aztán ahogy az írói válság mélyül, úgy bukkannak fel a házastársak között már évek óta egyre jobban feszülő ellentétek, hiszen egy kielégítetlen és minden téren elhanyagolt asszonynál nincs szükség nagyobb ellenségre a házon belül, de Steven érezhetően nemcsak a nők és az írógépek, de még a gyermekek nyelvén sem ért. Így csúszik egyre lejebb az egykor sikeres alkotó, akinek feje fölött idővel olyan hullámok csapnak össze, melyek még a horroron edzett lelkeket is megviselhetik.
Dráma és Fulci rémálom-koncertje
Azzopardi egy igen érdekes műfaji mix képében előzte meg korát, hiszen az erősen B kategóriás, kanadai Deadline egyszerre működik drámaként és elnyújtott, lassabb lefolyású, de gore-ban sem szűkölködő horrorként. Sőt, még némi fanyar kritika is becsúszott, mint amikor a producer azt javasolja a megfáradt, újításon gondolkozó írónak, hogy maradjon a bevált formulánál, a kísérlezetést hagyja meg az európaiaknak. A két zsáner amúgy egymás mellett halad a végsőkig, az utolsó negyedben azonban teljesen egybeforrnak egy olyan tragédia formájában, amely mindkét zsánert a végsőkig pörgeti. Ép ésszel azt a helyzetet talán nem is lehet felfogni, amibe a főszereplő csöppen, és bár Steven se nem szimpatikus, se nem különleges férfi, egyszerre érezhetünk vele szemben töméntelen szánalmat és gyűlöletet, sajnálatot és megvetést, bár ebből a szempontból az anyai karakter sem számíthat másra.
Ilyen formán tehát az 1980-as film még mindig működik, egy-egy jelenete ma is zsigeri és hatásos (a film a filmben mészárlása elég jó fajta), arra az alkotásra pedig eleve nehéz haragudni, melynek már az első három percében egy meztelen, nagymellű hölgyemény merül el a vérzivatarban. Jó, ez persze túlzás, hiszen csak ettől még nem lesz valami jó film, de az is tény, hogy aki szereti a hetvenes és nyolcvanas évek termését, az jó eséllyel pont nem a horror műfajból hiányolja a PC-t, akin pedig a túlérzékenyítés már eleve nemváltoztaztást végzett el, az valószínüleg pont nem ezeket a régi jobb-rosszabb filmprodukciókat hiányolja az életéből. Technikailag a Deadline nagyjából a korrekt iparos munka kategóriában mozog, néhány kiugróbb jelenettel vagy megoldással, átlagos vagy rosszabb színészi teljesítménnyel és dialógusokkal, azonban a rajongóknak még ez is bőven elég lehet, ha valami, eddig ismeretlen érdekességre vágynának. Tipikusan obskúrus, a Vinegar Syndrome felhozatalába illő darab, természetesen remek képminőséggel, angol felirattal, régiófüggetlen BD+DVD képében, fordítható borítóval, az extrák között érdekes dokumentummal és interjúval. Nem több, nem kevesebb.
A filmet köszönjük a rovatot támogató Vinegar Syndrome-nak!
