A szintén a Vinegar Syndrome csomagjával érkezett Deadline-ról még hibái ellenére is viszonylag pozitívan írtam, elvégre a Magyarországon szinte teljesen ismeretlen dráma-horror számos jó ötlettel rendelkezett, emellett vérengzéseknek és tragédiáknak sem volt híján. Nos, a Play Dead ennek pont az ellentettje: ugyan az amerikai kiadó obskúrus filmfelhozatalába kiválóan illik, nos, talán nem véletlen, hogy az eredetileg 1981-ben felvett filmet hazájában végül csak 1986-ban mutatták be. Talán az emberiség védelmében tették...
Kutyául alakuló mindennapok
A picit érdektelen sztori szerint a testvérek (Audrey és Stephen) anyukája meghalt, a temetésen megjelenő nagynéniről (Hester – Yvonne De Carlo) pedig kiderül, hogy a vele való viszony eléggé megromlott az utóbbi években. Bár ezt a gyerekek nem tudják, de anyjuk testvére korábban együtt volt a szintén elhunyt apával, a düh és a féltékenység pedig azóta is kínozza a nőt. Ennek a haragnak aztán valamiféle formát adva előkerül Greta, a rottweiler, akit a nő Európából hozott (bár ez nem tudni, miért fontos… talán erre vannak ilyen sátáni erők vagy nem tudom), majd jól elvarázsolt mindenféle ördögi praktikával.
Merthogy a velejéig romlott nőszemély nemcsak indokolatlanul sokat táncol az oda nem illő lassított felvételeken, de ért minden sötét praktikához, ami kimerül egy medál mutogatásában. Jó, később láthatunk egy véres szeánszt is, de ott már a nézők fele esélyesen az igazak álmát alussza, így ha nem teszek róla említést, akkor sem derül ki soha. Szóval Gretát sikerül a gonosz eszközeként Audrey-ékra szabadítani, hogy az egyébként rendkívül értelmes eb végül mindenki életére törjön, aki csak a gyerekekkel kapcsolatba kerül… majd jöhetnek az örökösök is.
Jajj, ez de jó volt!! (kínos mosoly)
A Play Dead évekig pihent a dobozban, majd először Angliában mutatkozott be, de egyből videón, majd végül a németek után Amerikába is visszajutott, mert nehogy már a lakosság egy ilyen élmény nélkül haljon meg. A mindösszesen néhány filmmel rendelkező direktor teljesen érdektelen stílusban dirigálja le a cselekményt, sokszor nevetséges vagy oda nem illő jelenetekkel, lassításokkal és homályosításokkal, miközben a legtöbb haláleset sem túl látványos. Olyan érzésem volt, hogy az alkotók próbálták az Ómen vérszegény, ingerszegény, kutyás változatát előadni, de konkrét koncepció hiányában ezt a nevetséges “én jobban szerettem apátokat, most végetek” alapot sikerült csak mellé tenni. Van egy-két jobb pillanat, de a kevesebb, mint másfél órás játékidőnek ezek csak csekély részét teszik ki, ráadásul így is legalább 2 órának tűnik a film, ami sokat elmond a minőségéről is. Épp úgy, mint a néhány bele erőltetett szexjelenet, amiknél ráadásul abszolút látszik, hogy a testdublőr alkata még csak nem is hasonlít az eredeti színészére: Audrey mellbősége például meg sem közelíti annak a méreteit, aki helyette vetkőzik, és már nem azért, de ez elsőre is nyilvánvaló.
Amire viszont jó lehet a Play Dead: évente el szoktunk menni “csapatépítő” hétvégére a Borzongás egykori stábjával, amikor extraként jó kis trash filmeket nézünk valódi klasszikusok társaságában, és bizony az agyleállás mellett azért jókat röhögünk a bénaságokon, akár új szinkront gyártva a dialógusokhoz. Nos, a Play Dead erre a célra tökéletes, hiszen egyszer-egyszer még magamban is felnevettem, avagy jó társasággal ezt csak fokozni lehet. Peter Wittman filmje minden más téren viszont igen gyengén teljesít, azonban nem annyira rossz, hogy azzal legyen kimondottan élvezetes, így a középsza… középszer posványában megragadva kínál egy igencsak felemás érzést. A Vinegar Syndrome kiadása ezzel szemben minőségi, mint mindig, így a gyűjtők egy akcióban simán lecsaphatnak rá. Van nagyon szép, limitált papírfeknis változat, a film maga pedig éles képpel, angol felirattal került a régiófüggetlen lemezekre (BD+DVD), amikre még néhány interjú is ráfért. Nem egy klasszikus, de érdekes próbálkozás a múltból, ami nem véletlenül maradt ki a legtöbb horrorrajongó életéből.
A filmet köszönjük a rovatot támogató Vinegar Syndrome-nak!
