[Filmkritika] Az egészség ellenszere - Két és fél óra útkeresés

Megmondom őszintén, hogy az eredeti Ringu amerikai verziójával (A kör) robbantó Gore Verbinski visszatérését a horror műfajhoz annyira fura és semmitmondó címmel sikerült a mozikba küldeni, hogy ha a szerkesztőségben nem kérdeznek rá kétszer, volna-e kedvem elmenni a sajtóvetítésre, simán kihagyom az eseményt. Aztán rájöttem, hogy az eredetileg A Cure for Wellnessre keresztelt filmalkotás az, aminek már a trailerén is meg-megborzongtam elvontnak és érdekesnek tűnő sztorija miatt, így érthető módon csak elvállaltam a munkát. És bár a 2002-es The Ring nem a kedvenc horrorfilmem (hozzáteszem, jobban sikerült, mint az eredeti Ringut rendező Nakata Hideo 2005-ös folytatása), azt el kell ismerni, hogy Verbinski érdekes témákkal foglalkozott az elmúlt évtizedben. A Karib-tenger filmhármas esetében ügyes komédiásként evezett be a tömegszórakoztatás vizére, amit kis művészies stílussal kevert meg a 2013-as A magányos lovas esetében. Volt valami báj abban, ahogy a hollywoodi forma az európai művészfilmek elvontsága felé kacsintgatott, mégis maradt a megszokott helyén – és ez a kicsit identitászavaros stílus köszönt vissza az új mozi bemutatójából is, ez keltette fel az érdeklődésem.

Miután pár gondolatot sikerült elhinteni a nézőben a mai világ sikervadász életvitelével kapcsolatban (minden az ambíció, a ranglétrán és embereken taposás, a végtelen pénzszerzés), jön az elrettentő példa is, ami egy mai nagy cég esetében teljesen kézenfekvő és általános eset. A vállalat elnöke eltűnt, a hamarosan esedékes nagy fúzió kapcsán várható vizsgálatok pedig komoly balhét eredményezhetnek, aminél persze kell valaki, aki elviszi azt, így a feltörekvő, nem tiszta kezű ifjú, Lockhart kapja a feladatot, hogy utazzon a tulajdonos után, aki a svájci Alpokban keresett megnyugvást a stresszes és anyagias életet követően. (Apró fun fact: itt játszódott a Phenomena is, amit nemrégiben, az újraindított Horrorkamrában mutattam be.) Itt már egyébként előre kialakul a kontraszt a későbbi helyszínnel szemben: a nyüzsgő, szürke nagyváros hatalmas irodaépületében a lélektelenség álcája mögött ragadt pénzemberek tanácskoznak és fenyegetőznek némán, aki pedig találkozott már tipikusan nagycéges nagykutyával, az tudja, hogy ezek a karakterek sajnos nem a proletár rémmesék szüleményei, hanem létező faj példányairól van szó. A kép pedig akkor válik igazán színessé és élettel telivé, mikor a fiatalember a célszemélyt rejtő szanatórium falaihoz ér. Mert bár van valami fura a kastélyban, ami egy 200 éves legendához, szomorú rémtörténethez köthető, a hegyek között álló, napfényben pompázó épületegyüttes még így is megnyugtatóbb, mint a nagyváros zaja.

Aztán persze jön az, ami nélkül csak maximum 30 perces rövidfilmet nézhetnénk – Lockhart balesetet szenved, ezért kénytelen kiélvezni a hely és az intézmény vendégszeretetét, majd ugyan ráveszi a cég nagyfőnökét a távozásra, erre nem kerül sor. Ahogyan pedig a misztikum egyre csak sűrűsödik a folyamatosan felbukkanó furcsa és még furcsább események következtében, úgy tűnik, az egészségmegőrzés látszata mögött valami egészen más folyik a háttérben. Bár az idősek láthatóan élvezik a nyugalmat, a tornát, a kikapcsolódást, és ezekért képesek rengeteget fizetni, valami rémisztő titok lappang az egyszer már leégett, porig rombolt, majd újraépített birtokon, aminek vize mesés erővel rendelkezik. 

Szerencsére nagyjából 20-30 perc után már egyértelműen megállapítható, hogy minimum egy thriller az, amire beült a néző, azért a 146 perc alatt előtör a horror is a mélyből, hogy csápjaival ragadja meg az óvatlanokat és érzékenyeket. Kicsit furcsállom is a 16-os karikát, mert bizony vannak olyan témák és jelenetek a mozifilmben, amiket nem biztos, hogy egy 18 évesnél fiatalabb nézőnek nyugodt szívvel javasolnék. Az egészség ellenszere ugyanis ügyesen építkezik, apró lépésekben tart egyre inkább a misztikum irányába, megoldásai és tartópillérjei pedig sok esetben tabudöntögetőek, erősek és polgárpukkasztóak. Volt jelenet, ahol én is felszisszentem, és bár nem a belsőség és a vérengzés az, ami jellemző a filmre (hiába a Gore szó a rendező nevében), borzongatásból, elrettentésből és kimondottan taszító, felkavaró pillanatokból azért bőven jutott a végjátékig. Személy szerint egy idő után úgy voltam a történettel, hogy minden kíváncsiságom ellenére már nem akarom megtudni, mi van az épület alatt, mi van egy sötét szobában, és belül arra kértem Lockhartot, hogy ne kutasson tovább, ne világítsa meg a sötétet, záruljon le a rémisztő mese.

És akkor most jöjjön egy kis kijózanodás: noha a film első felében, vagyis inkább a háromnegyede alatt teljesen odáig voltam a stílustól, a látványtól, a hangulattól és az egyébként érdekes történettől, az utolsó negyed, pláne az utolsó húsz perc hideg zuhanyként ért. Mondhatni, hogy a végjáték szinte feleslegessé vált, sőt igen illúzióromboló tényezőként van jelen, amikor a teljes mozifilmet szeretném értékelni. (Egy kicsit SPOILEResebb területre tévedek a bekezdés végéig, szóval aki ezt elkerülné, az olvasson tovább a következő bekezdéstől!) Tehát szépen felépül minden, az ember már értékeli is magában a látottakat, értelmezi a sztorit, van egy elképzelése, ami mondhatni, be is válik, majd egy, a sötétebb lezárás esélyét teljesen tönkretevő 20 perc következik, ami nemcsak mindent megmagyaráz, hanem le is rombolja a minőséget a tipikus, buta klisékkel és otromba karakterekkel. Gondolok itt arra, hogy feleslegesen a happy end felé lett terelve a sztori a belemagyarázásokkal párhuzamosan, mialatt egy okos, mondhatni ragyogó elme olyan banális helyzetbe kényszerül, mikor egy apróbb sugarú körben keletkező tűzben állva csak bénán egy helyben ugrál, ahelyett, hogy egyszerűen arrébb mozdulna. A szereplők egyébként is papírmaséba váltanak a végjátékra, a sztori is teljesen tipikussá válik, és bár az ígéret ott volt az első egy-két órában, hogy a lassan egy teljes évszázados Dr. Caligarihoz hasonló társadalomkritika születik, végül minden erre utaló felvetés az intézményt felégető lángok martalékává válik. Sajnos.

A lényeg azonban, hogy egy érdekes, kicsit a hetvenes és nyolcvanas évek európai art horrorjaihoz hasonló film született (emellett néha olyan érzésem volt, mintha Tarsem Singh álomszerű képeit nézném), amit Gore Justin Haythe íróval együtt alkotott meg, ezzel kicsit felkavarva az állóvizet. Az összkép lehetne az év egyik legjobbja már most, februárban is, de a lezárás tönkreteszi az élményt (még logikátlanságokat is szül), pedig amúgy mindenki igyekszik komolyan teljesíteni. Dane DeHaan fantasztikus alakítást nyújt Lockhart bőrébe bújva, szinte már a fiatal Leonardo DiCaprio elevenedik meg a nézők előtt, miközben az intézmény igazgatójának szerepében Jason Isaacs brillírozik a tőle megszokott módon. Fontos szereplő szinte nincs is több (bár a mellékszerepek terén is korrekt az eredmény) – elnézést, Mia Goth alakítása egész egyszerűen semmilyen, legalábbis az, hogy valaki egyszer cukin, egyszer butácskán, egyszer meg cukin és butácskán néz, az még nem reménység, nem nagy alakítás. Kiemelendő viszont az operatőri munka, a látképek gyönyörűek, a teljes képi világ fantasztikus, ám kicsit utánanézve ez egyáltalán nem meglepő: a jugoszláv Bojan Bazelli anno Stan Winston mellett tanulta ki a szakmát, sőt Pazar képeit már a ’88-as Pumpkinheadben is élvezhettük. Igyekszem semmiről nem megfeledkezni, így a zeneszerzőről sem… ezúttal nem Hans Zimmer, hanem Benjamin Wallfisch szolgáltatja a talpalávalót, méghozzá remek módon – az OST pont ott válik felfokozottabbá, netán misztikussá, amikor és ahol kell, ezzel megadva az alaphangulatot.

Lényegében a film alatt olyan (bevallom, kicsit túlzó) szövegek jutottak eszembe, miszerint „a horrornak új arca van, és az Gore Verbniski” és hasonlók, ám a 146 perc végére a lelkesedésből kicsit kevesebb maradt annál, mint amit szerettem volna. Persze értékelendő a stúdiótól, hogy komolyan vette az alkotást, ez látszódik a megvalósításon, mégis azt kell mondjam, hogy az érdekes, elvont és elgondolkodtató art horrorból a végére csak hollywoodi rémisztgetés lett, amiért viszont kifejezetten kár. Visszatérve a kezdésre, hogy sajnálom-e ezt a több mint két órát, és hogy Verbinski bűnös-e… nos, nem bánom ezt az időmennyiséget a negatívumok ellenére sem, és bár Az egészség ellenszere nem tökéletes, bőven nem rossz, sőt egy-egy esetben messze kiemelkedik a tipikus átlagból, tehát az irány jó, már csak kicsit finomítani kéne az összetevőkön, a befejezésen. A filmet pedig érdemes megnézni, már csak látványvilága és elvontabb hangulata miatt is.

7/10 – Jó