Kétség sem férhet hozzá, hogy az Unreal Engine 5 nem csupán az egyik legszebb, de az egyik legnépszerűbb játékmotor is jelenleg, hiszen rengeteg alkotás indítása után jön velünk szembe a jól ismer logo – függetlenül attól, hogy indie címről vagy egy AAA nagyágyúról van szó. Persze nem minden a külcsín, a The First Descendant például a megkapó látvány ellenére is csupán 57 ponton áll Metacriticen, a Stray Souls pedig még ennél is sokkal rosszabb élményt kínál – nem meglepő, hogy a fejlesztőstúdió mellett még a kiadó is lehúzta a rolót néhány hónappal ezelőtt. Szerencsére bőven akad olyan példa, amikor a remek játékélmény és a pazar prezentáció kéz a kézben jár egymással, a szintén UE5-öt használó Black Myth: Wukongra várva pedig most össze is szedtünk belőlük néhány darabot.
Tekken 8
Jelen pillanatban szinte lubickolhatnak a pofonokban a verekedős játékok szerelmesei, mivel amellett, hogy a tavaly megjelent Street Fighter 6 és Mortal Kombat 1 remekül sikeredett, az idén januárban berobbant Tekken 8 is képes volt megfelelni az elvárásoknak, sőt lényegében felül is múlta azokat, elég csak rápillantani a csillagászati értékelésekre. A maximumhoz közelítő pontszámokhoz pedig nem csupán az ismételten Jin Kazama és Kazuya Mishima harcára összpontosító sztori és a számos karaktert felvonultató harcoscsapat járult hozzá, hanem az Unreal Engie 5 segítségével életre keltett látvány is, ami minden korábbinál mutatósabb bunyókat tett lehetővé. Teljesen mindegy, hogy milyen terepen próbáljuk meg összehozni a látványos kombókat, minden esetben tűéles textúrák, álleejtő effektek és végletekig kidolgozott harcosok várnak minket, így ha valakinek kimaradt az utóbbi évek (egyik) legjobb verekedős címe, az mindenképp nevezzen be erre a nem mindennapi bajnokságra.
RoboCop: Rogue City
Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy egy videójáték nagyobb megbecsülésnek örvend a felhasználók, mint az újságírók körében (pláne most, a review bombingok időszakában), az óriási fejlődést felmutató Teyon tavaly novemberben megjelent alkotása azonban pontosan ebbe a kategóriába esik. A RoboCop: Rogue Cityt ugyanis meglehetősen közepes fogadtatásban részesítette a szakma (bár szerencsére bőven akadnak 7-8 pontos értékelések), a Robotzsaru-filmek rajongói azonban odáig vannak Alex Murphy interaktív kalandjáért, ami a kötelező érvényű puffogtatás mellett rengeteg nyomozást is tartalmaz. Nem véletlenül, az FPS ugyanis remekül hozza a ’80-as évek egyik legismertebb akciófilmjének hangulatát, nem mellesleg a lövöldözés is élvezetesre sikeredett, az Epic motorja által biztosított látvány pedig frenetikus – legalábbis Detroit utcáin, mert a négy fal között azért megakadhat a szemünk egy-egy elnagyolt elemen. Leginkább a csúcskategóriás PC-ken mutatja meg a játék, hogy mi fán terem a szemeket kikerekítő grafika, de igazából konzolokon sem igazán érheti szó a ház elejét, szóval le a kalappal a készítők előtt, akik elég messzire jutottak a botrányos Rambo: The Video Game-től.
Lords of the Fallen
Nem elég, hogy a Lords of the Fallennek már a fejlesztése is bőven beleesett a komplikált kategóriába, még a megjelenést követően is elég sok kátyún kellett áthajtania a fejlesztést végző Hexworks csapatának, a tavaly debütált soulslike ugyanis hagyott némi kívánnivalót a startpisztoly eldördülése után, pláne technikai fronton. A CI Games esernyője alá tartozó stúdió szerencsére a vegyes megítélés ellenére sem engedte el a program kezét, az 1.5-ös, Master of Fate nevet viselő frissítésnek hála pedig révbe is ért a projekt – bár nálam sajnos így is előfordulnak lassulások Xbox Series X-en. Az akció-RPG ugyan nem minden téren vizsgázik jelesre, ha a zsáner alapvető elemeiről és mechanikáiról van szó (a kijelölés rendszere például továbbra is botrányos), ám így is könnyedén elvarázsolhatja a kihívásra vágyókat, hiszen rengeteg tartalmat zsúfoltak bele a szakik, maga a világ pedig elképesztően változatos terepeket kínál – mondjuk tegyük hozzá, hogy ebből a szempontból nem igazán lép túl a jól bejáratott dark fantasy kliséken. A parádés pályatervezést, a valóban jutalmazó felfedezést, valamint az emlékezetes főellenfeleket a szemet gyönyörködtető grafika teszi igazán teljessé, melynek hála a sokadik elhalálozás után sem annyira frusztráló végigszaladni ugyanazon a szakaszon – plusz arról sem szabad megfeledkezni, hogy két, teljesen másként festő világot is kapunk az Umbral és az Axiom képében.
Jusant
Szerettem volna, ha egy olyan produkció is felkerül erre a listára, ami nem a teljesen valósághű megjelenésével akarja magára felhívni a figyelmet, erre pedig keresve sem találni jobb jelöltet (már a szintén mutatós Fortnite-on túlmenően), mint a tavaly októberben debütált Jusant. A rendkívül fontos témákat boncolgató remekművet annak a DON’T NOD-nak köszönhetjük, ami a Life is Strange első és második részével már bizonyította, hogy nem kell extra leckéket vennie történetmesélés terén, ezúttal azonban csavart egy picit a jól bevált recepten, hiszen a sétaszimulátorok ezerszer alkalmazott paneljeit ötvözte az állóképességen alapuló hegymászás mechanikáival. Bármennyire is furcsának tűnik ez a párosítás, a valóságban bizony nagyon is működik a koncepció, már csak azért is, mert a sztori szirmai nem dialógusok és végtelennek ható nagymonológok formájában bontakoznak ki előttünk, így a fejlesztők elég nagy mozgásteret hagytak interpretációk terén, ezzel (is) erősítve az úton-útfélen felénk robogó művészi vonalat. A Jusant színpadául szolgáló torony elhagyatott termeire pedig remekül rímel a stilizált látványvilág, amely nem a tűéles texturáival és a blockbustereket kispadra ültető effektjeivel kíván nyomot hagyni az emberben, hanem a túlzás nélkül varázslatos összhatással, amihez foghatót csak ritkán látni egy nagyobb stúdiótól.
Senua’s Saga: Hellblade 2
Természetesen semmiképp sem lenne teljes ez a lista a látvány forradalmát ígérő Senua’s Saga: Hellblade 2 nélkül, amitől mindenki azt várta, hogy az Xbox Series konzolok egyik legerősebb húzóneve válik belőle, végül azonban „csak” egy jó játékot tett le az asztalra a Ninja Theory csapata. Abba most nem igazán szeretnék belemenni, hogy mennyire ér meg 50 eurót egy alig néhány órás, ráadásul teljességgel lineáris kaland (Loemifar amúgy is írt egy remek cikket a témával kapcsolatban), ahhoz viszont szemernyi kétség sem férhet, hogy a mentális betegséggel küzdő Senua (Melina Juergens) második pokoljárása valódi kényeztetés a szemnek, ami remekül szemlélteti, hogy mire képes az Unreal Engine 5, ha megfelelő kezekbe kerül. Persze lehet azt mondani, hogy a szemkápráztató grafikának a képkockaszám és a fizika látta kárát, de mivel egy olyan címmel van dolgunk, ami teljesen a narratívára épül, és még harcokat is csak elvétve tartalmaz, egyáltalán nem zavaró a 30fps – a két fekete sáv mondjuk már nekem is bökte a csőröm. Az animációs filmek szintje felé közelítő megjelenésen túlmenően pedig maga a történet, valamint annak elmesélése (akad néhány szekvencia, ami örökre beleégett a retinámba) is példaértékű, így ha valaki egy nehezen emészthető, kis túlzással depresszióba taszító műalkotásra vágyik, az ne habozzon meglátogatni Izland kopár síkságait, garantáltan maradandó utazásban lesz része.
Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, született néhány olyan videójáték az elmúlt években, ami amellett, hogy megmutatta a sokszor említett motor erejét, még szórakoztatónak is bizonyult a maga módján. Szokás szerint persze most sem tátong az ürességtől a „futottak még” címkével ellátott kosár, hiszen többek között a 2023-as Layers of Fear, a testhorror fogalmát kimaxoló Still Wakes the Deep, a kelleténél sajnos nagyobbat zakózó Immortals of Aveum és a rombolható környezetéről elhíresült The Finals is bőven megüti a lécet. Szívből reméljük, hogy az augusztus 20-án érkező Black Myth: Wukong is képes lesz beváltani a hozzá fűzött reményeket.
