Folytatva a múltkori 2004-es válogatást, a Half-Life 2 után most ismét egy olyan alkotást hoztunk nektek, ami idén ünnepli a 20. születésnapját, lövöldözés és puzzle-ök helyett azonban most a száguldás kapta a főszerepet. Ahogy azt a cím is mutatja, természetesen arról a Need for Speed: Underground 2-ről van szó, ami ugyan az elődje alapjaira építkezett, ám vitt egy óriási csavart a korábbi receptbe, teljesen új szintre emelve ezzel a versenyjátékok műfaját.
Noha előtte sem volt teljesen ismeretlen a Need for Speed-széria, jómagam a 2003-as Undergrounddal, avagy a franchise hetedik felvonásával merültem bele igazán az Electronic Arts versenyjátékaiba, bár akkor még csak egy ismerősöm PC-jén tudtam tövig nyomni a gázpedált. Mivel azokban az időkben a mi köreinkben is óriási sikere volt a Halálos iramban-filmeknek (és most finoman fogalmaztam), természetesen pillanatok alatt elvarázsolt Olympic City csillogása és az illegális autóversenyzés izgalma – na meg persze a sokrétű tuningolás, ami teljesen új színt vitt a zsánerbe. Az igazi NFS láz azonban a 2004 novemberében megjelent Underground 2-vel kapott el igazán, nevezetesen azért, mert azt már a saját masinámon nyüstölhettem, így teljes mértékben átadhattam magam a száguldozásnak.
Tekintve, hogy ez a rovat arról szól, miért körözte le a folytatás az elődöt, íme az eléggé egyszerű a magyarázat: az EA Black Box lassan két évtizedes klasszikusa eltörölte a kizárólag a versenyen alapuló játékmenetet, helyette pedig kinyitotta a vékonyka történet helyszínéül szolgáló Bayview világát, hogy szabadon bejárhassuk annak fényárban úszó utcáit. Ez egy olyan fegyvertény volt az Underground 2 kezében, amivel egyik kortársa sem nagyon versenyezhetett azokban az időkben, hiszen mi fogható ahhoz az élményhez, amikor a szénné tuningolt Nissan Skyline volánja mögött repesztesz le a hegyről, miközben üvölt a Black Betty, alattad pedig ott terpeszkedik az egész város? Na ugye, hogy semmi! A korlátok (persze idézőjelesen, mivel a mostani autós címekkel ellentétben itt még nem hajthattunk le az utakról) nélküli furikázás akkora pluszt adott hozzá az előző felvonásban bemutatkozott recepthez, hogy az Underground 2 még az elképesztően erős 2004-es mezőnyből is képes volt kiemelkedni, hatását pedig jól mutatja, hogy a Ghost Games gondozásában készült 2015-ös reboot is igyekezett visszatérni ehhez a formulához – sajnos sikertelenül.
Persze azért ezen túlmenően is akadtak előrelépések a 2003-as fejezethez képest, még részletesebb lett például a tuninogolási rendszer, ami a lökhárítók, a spoilerek és a felnik váltogatása, valamint a színezés és a matricázás mellett már a hangrendszer személyre szabását is lehetővé tette, ahogy neonok terén is nagyobb lett a változatosság – hosszasan sorolhatnánk még az extrákat, de talán így is átjön a lényeg. Nem mellesleg valamivel több járgány várta, hogy kicicomázzuk, hiszen míg az Undergroundban csupán 20 licencelt kocsi felett vehettük át az irányítást, addig a második rész 27 négykerekűt kínált – plusz még kettőt attól függően, hogy az amerikai vagy az európai változat lemeze került a gépbe. Az újfajta versenyek (Street-X, URL) szerintem nem tettek hozzá olyan sokat a végeredményhez (az utóbbit például kifejezetten untam egy idő után), ahogy sebességérzet terén sem tapasztaltam számottevő különbséget, de ezt akkor nem is gondoltam nagy problémának, mivel csak a 2005-ben érkezett, már a következő generációs gépekre optimalizált Most Wanted mutatott rá arra, hogy van még hova fejlődni ezen a téren.
Mivel a GTA: Vice City mellett a Need for Speed: Underground 2 volt az első játék a saját PC-men, túl sok emlék fűz hozzá ahhoz, hogy képes legyek róla objektív szemmel értekezni – a programra adott 8-9 pontos értékelések alapján mondjuk bőven van miért dicsérni, szóval talán nem a nosztalgia beszél belőlem, amikor szuperlatívuszokkal illetem. Ismerek ugyan olyan embert, aki inkább az első részt preferálja, de úgy gondolom, a már sokszor emlegetett nyílt világ és a részletesebb tuningolás egyszerűen túl sokat nyom a latba ahhoz, hogy ne tartsam jobbnak a folytatást – persze ezúttal sem kívánok meggyőzni senkit a saját igazamról, szóval rajtatok a sor: szerintetek melyik epizód sikerült jobban a kettő közül?
