Mindig problémát jelent a fejlesztőknek, ha egy kimagasló fogadtatásban részesült, netalántán paradigmaváltónak kikiáltott videójátékhoz kell folytatást készíteni, hiszen ebben az esetben pillanatok alatt a sztratoszféráig emelkednek az elvárások, óriási nyomást helyezve ezzel a készítők vállára. Ebből adódóan nem is mindig sikerül megugrani azt a bizonyos lécet, amiből egyenesen következik, hogy néha akkor is csalódást keltőnek bélyegeznek egy-egy produkciót, ha az önmagában véve esetleg nagyon is szórakoztató, épp csak képtelen volt kilépni az elődje árnyékából. Remek példa erre az időhiány miatt sajnos félkész állapotban megjelent Star Wars: Knights of the Old Republic 2 – Sith Lords vagy épp a Crysis 2, ami a konzolok miatt ugyan sokkal lineárisabb játékmenetet kínált, mint a Crytek 2007-es sikercíme, ám ettől függetlenül egy nagyon is korrekt FPS-t köszönthettünk a személyében.
De talán még ennél is sokkal jobb példa az a Bioshock 2, ami a helyszín miatt azonnal megkapta a "felmelegített káposzta" jelzőt, holott egy minden szempontból kiváló folytatással állunk szemben, ami emlékezetes történetet kínált azoknak, akik Rapture városát tekintik a második otthonuknak. Nem mellesleg mechanikák terén is pont annyi változtatást eszközölt a 2K Marin csapata, hogy ismerős, ugyanakkor áramvonalasabb legyen az élmény. Néha-néha azonban előfordul, hogy az alkotók még egy fantasztikus első (vagy épp sokadik) felvonást is képesek felülmúlni, legújabb rovatunkban pedig pont ilyen gyöngyszemeket veszünk górcső alá, méghozzá azzal a Half-Life 2-vel kezdve a sort, amire ugyan elég sokat kellett várni, végül azonban minden ujjtördeléssel töltött másodperc megérte.
Így két és fél évtizeddel a megjelenés után talán senkit sem kell győzködnünk arról, hogy a Valve 1998. november 19-én mesterműve, a Half-Life legalább akkora hatást gyakorolt az FPS műfajra, mint a DOOM, így aztán nem volt könnyű helyzetben a csapat, amikor bejelentette, hogy az ipar legismertebb néma leventéje, Gordon Freeman másodszor is pajszert ragad, hogy elintézzen néhány más dimenzióból érkezett rosszarcút. A Half-Life 2 ráadásul a videójátékok egyik legzsúfoltabb évében, 2004-ben került fel a boltok polcaira, így olyan belső nézetű lövöldékkel találta magát szembe, mint a gigászi meglepetésnek bizonyult Far Cry és a látvány forradalmát ígérő DOOM 3, szóval nem csak az előd miatt volt magasan a megugrásra váró léc. Cikkünk alanya azonban jött, látott és győzött, méghozzá olyan mértékben, hogy évekkel a debütálást követően sem igazán akadt érdemi kihívója a zsánerben – legalábbis 2007-ig, amikor számos instant klasszikus (Bioshock, Crysis, Call of Duty 4: Modern Warfare) is legördült a szalagról.
A City 17-be kalauzoló opusz legkiemelkedőbb pontjának a minden korábbinál részletesebb fizika tekinthető (éljen a Havok!), melynek köszönhetően még az utolsó fadarabot is kedvünk szerint dobálhattuk – akár a kezünkkel, akár az időközben számos alkalommal lemásolt gravitációs puskával. Ezen túlmenően a Source motor által biztosított látvány is a párját ritkította 20 esztendővel ezelőtt (bár árnyékok terén meg sem közelítette a DOOM 3 grafikáját), ám technikai fronton igazából az első Half-Life is a csúcskategóriát képviselte (a szájmozgás ’98-ban maga volt a csoda) szóval nem emiatt tartom jobbnak a második részt – na meg ugye elég nagy anakronizmus lenne technikai fronton összehasonlítani a két programot.
Jómagam legfőképp a helyszínek változatosságát tartom a legfontosabb különbségnek a két lövölde között, hiszen míg az első etapban többnyire Black Mesa szebb napokat is látott folyosóin, valamint az intézet külterületén kellett akciózni (persze az Xen dimenzió külön kategóriát képviselt), addig az utód fejlesztése során már sokkal nagyobb volt a Valve merítése. A Half-Life 2-ben ugyanis nem csupán az említett városban kellett rendet tenni, de emellett megfordultunk egy elhagyatott börtönben, a tengerparton, egy „elátkozott” településen, végül pedig az ikonikus Citadella rideg falai közé is eljutottunk, így kis túlzással egyetlen szakaszon sem éreztük azt, hogy jártunk már itt. Szintén fontos szempont, hogy bár az eredeti cím is tartalmazott néhány fejtörőt, a folytatás számos alkalommal dolgoztatta meg az egytekervényeinket, a puzzle-ök zöme ráadásul kéz a kézben járt a sokad dicsért fizikával, így nem csupán a roppant sokrétű játékmenetet színesítették, de egyben erődemonstrációként is szolgáltak. A torta tetején ékeskedő habot pedig a karakterek jelentették (legalábbis számomra), mert bár nevesített szereplőket éppenséggel a Half-Life-ban is kaptunk, valódi személyiségekkel csak a kettőben találkozhattunk, amihez ugyebár rengeteget hozzátett a korábban sosem látott arcmimika. A saját VR játékot is kapott Alxy Vance-t például máig az egyik legkedvelhetőbb női karakternek tekintem, de Wallace Breen is nagyszerűen szónokolt a mérleg másik oldalán, Barney és Isaac Kleiner szövegei pedig vittek némi vidámságot a nagy komolykodásba – persze mindenki tudja, hogy Dog volt az alkotás valódi sztárja.
Természetesen senkit sem kívánok meggyőzni arról, hogy a Half-Life 2 minden téren felülmúlta az elődjét, hiszen több olyan embert is ismerek, aki az utóbbit kedveli jobban, az imént felsorolt dolgok miatt azonban nálam jobban betalált az idén ősszel már a 20. születésnapját ünneplő utód, amit szerintem még csukott szemmel is végig tudnék játszani – Ravenholmot legalábbis biztosan. Ha számokkal kellene kifejeznem a két legenda minőségét, akkor azt mondanám, hogy a műfajt megreformáló Half-Life 10/10-es, rovatunk aktuális főszereplője pedig 10+/10-es értékeléssel bír, ez pedig talán elég jól tükrözi, hogy mennyire rajongok ezért a szériáért. Jöhetne már a harmadik rész, nemde?
